Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-10-13 / 41. szám

nyosaii kikaczagja a pletykázó hiu erőlkö­déseit, de nem egyszer esett már meg, ha becsületbeli dologról volt szó, hogy az ál­dozat eleintén kétségbeesetten vergődött ár­tatlansága tudatában, de végre pisztolylövés Tetett véget az undok rágalmazók mérges sziszégésének. 8 minderre az a kis nyelv kq s, a melyet sokan nem bírnak féken tartan'. A z a viszketegvágy vezeti őket, hogy minden­kiről mindent legelőször és a legjobban tud­janak. Az újságok (Érstd pletykák) iránti vágy sokakban egész hajlammá, szenve­délylyé válik, hajhásszák és nem bírnak be­telni vele. S mennyire lealacsonyi'ja ez az emberi méltóságot! Oh, az a kis- nyelv mennyi bajnak és kellemetlenségnek volt már az okozója! Pe­dig milyen szép feladata van. Dicsőíteni és áldani a mindenhatót, bátorítani a csügedői megbocsátani annak, aki minket megbántott s kiengesztelni az általunk megsérteífet; mily megrendítő a szó, ha ünnepélyes es­küre emelkedik ; mily magasztos, ha az ár­tatlant védi, a szenvedőt vigasztalja; mily rettenetes, ha igazságosan vádol és büntet. És sokszor mit tesz e helyett ? Káromojja az jstent, bántja a szenvedőt, gúnyolja a a esügedőí, üldözi az ártatlant, megveti a becsületes szegénységet, de fcldig borul a gazdaság előtt, még akkor is, ha ahhoz az özvegyek és árvák konyei, a szerencsétle­nek átkai tapadnak. És ha a mindennapi élet gondjai s a hétköznapi foglalkozás után a társaságban keresünk üdülést, pihenést és szórakozást, nem kinálkozik-e elég alkalmasabb tárgy a a társalgásra, mint valakit jó birvevében megkárosítani és megszólni a távollevőt, aki nem is védheti magát. Nem jut-e ilyenkor eszünkbe, hogy ,ma neked, holnap nekem" s hogy ha mi véletlenül nem volnánk jelen most talán éppen minket szólnának meg épp oly élesen, épp oly szigorúan. Nem volna-e szebb, ha művelt társaságban e helyett meg­beszélnek az irodalom és művészet legújabb remekeit, méltatnák a tudomány vívmányait hirdetnék a természet szépségeit ? Utazások, kirándulások elbeszélése, a benyomás tár­gyalása, melyet egy jó könyv az egyikre­másikra gyakorolt, nem volna-e sokkal al­kalmasabb? Hiszen csak szellemünk üres­ségét, tudásunk szegénységét, látkörünk szűk voltát, kedélyünk sivárságát s nem egyszer szivtelenségünket áruljuk el az által, ha a távollevők megszólásában találjuk örömün­ket. S a ki felebarátjában nem tiszteli az embert minden hibájával és erényével egya­ránt, hogy becsülje az meg önmagát ? . Mert a pletyka alapja, hogy mindenki meglátja a felebarátja szemében a szálkát, de a magáéban a gerendát sem veszi észre, s egy orvossága volna, ha mindenki a sa­ját ajtaja előtt seperne s nem törődnék any­nyit szomszédjával. Mily szép feladata nyilik itt minden nőnek. Küzdjön bátran, a végsőig ez ellen az emberi méltóságot oly mélyen lealacso­nyító baj ellen és ha csak egy kis gárda akad, a mely bátran sikra száll ellene, a pletyka megjuhászkodva visszavonulna bar­langjába s mind ritkábban, mind félénkeb­ben merné elhagyni odúját. A kir, tanfelügyelő jelentése. — Előadva Vcszpi émvárniegye közigazgatási bizottsá­gának 1901. évi október hó 3-án latolt ülé ében. — A folyó évi agusztus hó 31-én köz­igazgatásilag is véget ért 1900/901-ik tan­évről van szerencsém az egész veszprém­vármegyei népoktatási állapotot illetve a következőket jelenteni; megjegyezve, hogy az adatokat mint az előbbi 3 évben, ugy az idén is okmányszerűen, vagyis a tan­kötelesek iskolába járók, iskolamulasztók egyénenkénti kimutatásaiból, a tanítók sze­mélyi okmányaiból és részben saját helyszíni felvételeimből állítottam össze. 1. A tankötelesekről. Veszprémvármegye összes 6—15 éves tanköteleseinek száma 40.135 vagyis 132-vel több, mint az előző évben ; ezekből 6—12 éves van 28.148 is 13-15 éves 11.787, nem­re ; fiu 20.888, leány 19.247. vallás szerint r. kath. 27.43 ev. ref. 6859. ág. h. evang. 4.168, unit. 4, izrael. 1.660. nyelv szerint magyar van 36.160, — német 3.590, — tót 385. gyarapodás tehát a magyarok számá­ban mutatkozik 1048 tankötelessel. 2. Az iskolába járókról. Elemi iskolába járó 27.034, általános ismétlőbe 6248, gazdaságiba 3.407, iparos­tauoncziskolába 888, alsó fokú kereskedőibe 119, polgári iskolába járt 828 (köztük 592 leány) a felsőkereskedelmi és 3 középisko­lába járt 9—15 éves tanuló 675, öszszesen járt 6—15 éves tanköteles 39.190, vagyis a tankötelesek 96.63 ü/ 0-ka, mig az országos átlag 80.67 "/o- Az előző évihez viszonyít­sa az emelkedés 3.51 százalék, miáltal vár­megyénk iskolázás tekintetében ismét, és pedig jóval előre nyomult a kitűnők sorá­ban. Nem jár iskolába 936 tanköteles, mely csekély szám azt mutatja, hogy iskolába szorító eljárásunk már a pusztakon is érvé­nyesül, különben a pusztai birtokosok mar alig kapnak állandó jóra való cselédet és bérest, ha gyermekeik iskolába járása lehe­tővé téve nincs, amely körülmény a köznép­ben fölébredt művelődési igénynek dicsé­rendő jellem vonásáról tesz tanúságot. Val­lás szerint jár iskolába r. kath. 26.594, ev. ref. 6.811 ; — ág. hit. evang. 4.148; mint 4; — izraelita 1.642 ; — nyelvre magyar 35.300; — német 3.574, — és tót 325 ; — nem szerint járt: fiu; 20.692, leány 18.507. Az iskolaba járók száma tehát — kivéve a középiskoláká -- minden iskola nemnél nagy­ban emelkedett ami örvendetes jelenség. 3. Az iskola mulasztókról. A félnapi igazolatlan mulasztási ese­szet barátai, hogy láthassák önt. Mindenütt tudni fogják, hogy Clark Klára azt a dara­bot fogja játszani, amelyet neki készítettek, amelyet ő inspirált s az ő saját szavai után írtak, amelyeket fájdalmának egyik tanuja lestenografált. Azt is tudni fogják, hogy Clark Klára e darab után semmi egyebet nem fog játszani, s hogy mindazoknak, akik még egyszer látni akarják a színpadon, siet­niök kell. A siker mesés lesz s ön igy vo­nul vissza a színpadtól, hogy egy szép le­gendát hagy a világnak: egy anya össze­hívta az egész népet, hogy a gyermeke em­lékét ünnepelje, aztán örökre eltűnt ! A művésznő igy válaszolt: — Játszani fogok ! Mint valami villamos áram, oly gyor­san terjedt a hír városról városra; az izga­tottság óriási volt. A föld minden részéről érkeztek táviratok, hogy páholyt tartsanak fönn az első előadásra. A színház legrosz­szabb helyei is hallatlanul mesés áron kel­tek el. Az első előadásra eladott helyekért már az első héten 727.000 dollár folyt be. Amint az előadás napja ki volt tűzve, az atlanti gőzösök zsúfolva voltak előkelő uta­sokkal ; a newyorki fogadók csakhamar megteltek s Candor hercege már csak egy kocsisnak a szobáját bérelte ki, naponkint 100 dollárért. Senki sem sajnálta a költséget, sem a fáradtságot. Clark Klára minden tekintetben fön­séges volt. Már az első felvonásban abban a je-~ lenetben, amikor Klytemnestra szórakoztatni akarja Klytemnestát és egy agyag-bábura uj ruhát ad, s a bábut karjain ringatja, bá­mulatos hűséggel játszott, s a színház dör­gött a tapstól, mikor Klytemnestra megszó­lalt, hogy „Dodó, kisbaba!" . . . Látni le­hetett, hogy a művésznő igazan sirt; a kö­zönség szívszorongva hallgatta az anya zo­kogását, amelyet újra viharosan megtapsolt. A második felvonásban csodálatos volt a rémülete, mikor Kalchas jós bejelentette neki- hogy a leányát fel fogják áldozni ; a harmadik felvonásban a könyörgése, mikor Agememnon lábaihoz borul, oly őrületes félelmet árult el, hogy a jelenlevő orvosok már az elméje épségét féltették, s felvonás közben sokan azt hitték, hogy az előadást félbe kell szakítani. De a legtisztább és legtökéletesebb szépségű, az élet és a lángelme által terem­tett isteni alkotást a negyedik felvonásban mutatta abban a két megrendítő jelenetben, mikor elbúcsúzik a gyermekétől s gyermeke halála után az anyai kétségbeesés tör ki belőle; Clark Klára újra érezte az átélt per­cek félelmetes hatalmát, s az egyesült nem­zetek előtt újra átszenvedte szive rettentő tájdalmát. — Óriási megrendülés vett erőtt mindenkin, a halál-félelem szorongatta min­denkinek a torkát. Ha a színházban túz ütött volna ki akkor sem lehetett volna nagyobb az izgalom. Számos elájult nőt vittek ki a­nézőtérről. Ilyen bűvös erejű hatás után az em­berek azt kérdezték egymástól, hogy vajon mi lehet az ötödik felvonásban. A szenzá­ciót, amely már elérte a tetőpontját, nem lehet tovább fokozni. Már csak a kritikusok tudtak uralkodni magukon az egész nézőté­ren, ugy vélekedtek, hogy a darab rosszul van szerkesztve mert ilyen diadal után már nem kellene újra felhúzni a függönyt. Már maga Clark Klára sem bizott a maga erejében, s nem nagy reménységgel gondolt a veszedelmes utolsó jelenetre, — amelyben az isteneket szidja és átkozza. De megszűnt a félelem, s újból erőt vett az izgatottság a közönségen, mikor a művésznő megjelent a színpadon sáppadtan kimerülten, a többi nőktől támogatva. Re­megő karjait kissé előrenyújtva hozta az urnát, amelyben Iphigenia hamvai voltak. Az oltárhoz vánszorgott, s az istenek­hez intézett átkot, amelyről a szerző és a közönség azt hitte, hogy nagy erővel fog kitörni belőle egy gyönge asszony tompa, panaszos hangján mondotta el. Csak egyszer síkoltott fel, de az aztán rémületes volt ! Klytemnestra, mikor az átkozódás vé­gére ért, fölegyenesedik s mintha megőrült volna, hogy gyermeke hamvait Diana szob­rához vágja, s a boszura szomjas anya fel­kiált : „Födjék arcodat, kegyetlen istennő, gyermekem hamvai!" Clark Klára megló­báta az urnát, de már annyira ki volt fá­radva, hogy az urna nem repült elég mesz­sze hanem a földre esett, a szobor lábához és eltörött, mig az anya valósággal elájult. Ekkor látták csak, hogy a művésznő, csakhogy a saját fájdalmát mégegyszer át­élhesse az aranyból és üvegből készült szek­rénykét dugta a színházi urnába,—s hogy a kis gyermeke szive gördült végig a szin­padon . . .

Next

/
Thumbnails
Contents