Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.
1901-09-01 / 35. szám
kiván „bejelentés" kérvény és előszobában, várakozás nélkül lehet ügyes-bajos dolgát előadni. Ugy halljuk, hogy feltámadt újra az az érzés, mely a Láng korszak helyére a Fenyvessy uralmat hozta, a helyi ember utáni vágy, aki közvetlen érintkezés a közös és bizalmas régi együttlét folytán férkőzött a szivünkhöz, akit a mi tiszteletünk, a mi szeretetünk és a mi bizalmunk nevelt és serkentett a közszereplésre. Ez a közös bizalom, mely a Fenyvessy aerában megmutatkozott, bennünket pápaikat kissé érzékennyé tett és ezentúl nem akarják a mandátumot egy száraz aktának tekinteni, amely bizonyos pontosan előirt kötelezettséget rójon annak viselőjére, hanem képviselőt akarnak, aki lelkes buzgalommal és szívvel viselje ennek a pápai megbízatásnak a dekórumát és kötelességét. Képviselő urnák meg volt adva a bizalom, ut és mód arra, hogy ez közös lánccá fejlődjék, nem a választó közönség hibája, hogy nem ' iparkodott ezt nemcsak azzá tenni, de ellenkezőleg ezt teljesen meglazítani azzal, hogy egy-két ember hiúságát legyezgette, de a választóközönséggel absolute nem törődött. Halljuk hangoztatni, hogy választópolgáraink egy hatalmas töredéke már talált is egy helyi embert, akinek munkássága eddig is olyan hatalmas arányokat öltött a városi közjó szolgálatában, hogy méltóvá tette őt arra, hogy a mandátummal megkínálja és őt erre az állásra a legnagyobb lelkesedéssel jelölje. Nem nevezhetjük még meg az illető jelöltet, de reméljük, hogy már legközelebb ugy ezen uj jelölésről, valamint jelenlegi képviselőnk eddigi működéséről részletesen fogunk beszámolni. rolIaÍNoli Frigyes. Mi kellene nekünk, Ötvenhárom év múlt el azóta, hogy a magyar gondolatszabadság megszületett. A kik abban az évben születtek, mind elhaltak, vagy már vén emberek. Azóta uj emberöltő támadt. Feltalálták azóta a pápaik számára a vasutat, a telegrafálást dróttal és anélkül, a távbeszélőt, a fonográfot, az automobilt, a biciklit és mégis mennyi maradt még viszsza az ósdi gondolkodásból, mintha egy félszázad munkája, gondolkodása nyomtalanul elhaladt volna mellettünk. Városunk lakossága körülbelül 18000 lélek. Ezek közül számos ügyvéd, néhány orvos és kereskedő vezeti a város és társadalom ügyeit. Az igazi, polgári, demokratikus osztály összes tagja annyit számit, mint hajdanában a követeinek a szavazata : egyet. Ez a polgárság részvevése a társadalmi és városi ügyekbea. Hát a többi ? A földmivelő, a munkaviselő nép ? Annak alig van befolyása és ami lehetne, annak elnyomatásáról gondoskodik a lateiner elem egy pár embere és a mi társadalmi nevelésünk mely a munkaviselő emberből páriát csinál. Ennek a városnak nagyrésze nem is vesz részt a város, a társa dalom kormányzásában, mert függ, mert szegény, mert nem haladhat semmi irányban, mert szegénységében minden ut előtte el van zárva. Vannak kitűnő városatyáink, kik fényes szónokiatokat tarfc.mak, de ritkán emeli fel szavát azokért az intézkedésekért, melyeket végre kellene hajtani, de melyek végrehajtva még nincsenek. A város közgyűlési terme az a hely, hol a sérelmeket, miket a misera plebs a sajtó utján feltár, meg lehetne ismételni, de senki sincs például, aki a gyarló közvilágítási a Cinca árok speciális állapotokat rendezné, és még sok mást szóvá tenné ! Hol van egy kis csoport, mely nem kitaposott utakon jár, hanem uj programmal lépne fel? Tehetségekben nincs hiányunk, csak nincsen kedv barna fejecskéjéből. Ő hozta be pl. a növendékek közé a férj- és feleség játékot, ami abból áll, hogy az egyik leány a férj, másik a nő szerepét játszta s ezek irkáltak egymáshoz epedő, lángoló és sokszor igen kényes tartalmú leveleket. Ha egy ilyen levelet valamelyik nővér felfedezett, volt persze inkviziczió és — titkolódzás soros Candida előtt. De a legsikerültebb tréfája az volt, a mikor estenden, karonfogva barátnéit, rokonszenves bariton hangja — mert a férfihangot is tudta utánozni a fiu helyett leánynak született kis ördög — ohadékonyan szólalt meg az est csendjében : — Imádom magát angyal, s magamévá teszem, ha még oly magas falak is elzárzárnák boldogságom útját . . . Jöjjön, a kötélhágcsón átmászunk s odakünn kocsira vár. A nővérek, a kik a szomszéd íasorban sétáltak, rémülten futottak a férfihang irányába : tűvé tették a kertet, hogy a vakmerő leányszöktetőt fölíedezzék. de bizony annak nyoma se volt sehol . . . S olyankor este, a lányok hálószobájában éjfélig hangzott a kaczagás : s a nővéreknek háromszor is be kellett menniök, hogy szigorúan rendre intsék a rakonczátlankodókat. II. Természetes, hogy a kegyes Miczike kerülte ezt a társaságot, mint a veszedelmet s legszívesebben a szobácskájában időzött, a szent asszonyok, leányok élettörténetének olvasásába mélyedvén. Egy nap azonfcan fontos levelet kapott Miczi hazulról. Levelet, amely ki akarta ragadni őt a zárda üvegfestéses ablakai mögül. Szülői ugyanis minden kegyességük daczára sem akarták kizárólag a túlvilági élet örömeinek szánni az ő viruló szép leánykájukat. Kurtán-furcsán szólva, férjhez akarták adni Miczikét. Sőt már azt is kiszemelték, hogy kihez ? Egy komoly és tekintélyes úrhoz, aki a Bácskában többezerholdas birtok ura. Miczike emlékezett is erre az úrra: gyerekkorában járt a házukhoz, de ő vele nem sokat törődött, mindig a mamának udvarolt. Milyen dühös volt akkor a kurtaszoknyás, csitrihaju baba, hogy őt a nagykörszakállas komoly bácsi olyan kis gyereknek nézi, akivel még csak játszani sem érdemes ! De hogy ez az ember most egyszerre ily félelmetes ellenség gyanánt tűnjék elébe emlékei homályából: arra éppenséggel nem volt elkészülve. Csak legalább ne volna oly rettenetes szakálla. A levelet közlötte Ellával, aki arra meglepően elkomolyodott és fölsóhajtott : — Milyen holdog vagy te, Miczi! — Miért '? — Miért ? Liba vagy, kis szentem. Férjhez mégy, nagyszerű parthiet csinálsz. Persze könnyű neked, gazdag leány vagy. De én aerarisches Mádchen vagyok. Az apámnak nincs egyebe az ezredesi csillagánál. Katona nem vehet el — czivilhez menjek ? Eh ! Végigdőlt a kereveten és szájába fogta a díván párnájának rojtját. — Külömben mit affektálok '? Egy tisztességes czivilhez is hozzámennék, csak elvenne ! De miért vegyen el ? Az ostobaságaimért ? A rojtot sikerült a fogaival leszakítania. — Pedig amilyen bolondos vagyok most: ugy megjavulnék és lecsöndesednék, ha asszony lennék . . . Miczi figyelmesen hallgatta az Ella javulási fogadalmát s azután szelíden lehajtva a fejét, mondá : — De én nem akarok férjhez menni. De most már a kanapé egész bojtját letépte Ella, ahogy fölugrott : — Megbolondultál'? — Véghetetlenül fáj, hogy szüleim akaratával ellenkezésbe kell jutnom, de én itt akarok maradni a kolostorban a nővérek között. Ellának valami jutott az eszébe. — Te . . . Talán más valakit szeretsz, nem a bácskai földesurat ? — Ella ! Ugyan mit gondolsz ? — Akkor kedvesem, téged nem a zárdába kell becsukni, hanem az őrültek házába ! — mondta ki Ella az ultimátumot s otthagyta barátnőjét, s ugy becsapta maga után az ajtót, hogy soror Candida rémülve szökkent fel legkegyesebb elmélkedéséből. A jámbor Miczi pedig nem tréfált. Mikor a fejedelemaiszony, aki szintén megkapta a szülök levelét, maga elé idéztette, csöndesen, de szilárd hangon ismételte előtte a szándékát. Soror Candida kissé gyöngélkedett, aszkéta erényeinek segítségére sietett a csuz, es az is elkezdte testét sanyargatni. A sötét, komor czellában ugy állott a vén apácza előtt a fiatal leány, mintha a május aranyhajú, gödrösarczu tündére egyszer csak a ködös novemberben jelenne meg a tar gallyak között. — S mi szülte szivedben ez elhatározást, gyermekem ? — kérdé éles, metsző hangon. — Megszerettem ezt a csöndet, a kedves nővéreket, s nem tudnék kegyedtől elszakadni, tisztelendő anyám . . . A fejedelemasszony éles szemei most még élesebben tűztek a leendő apáczára. — S leszámoltál mindennel, amit a világban elhagysz ? A fényes menyasszonyi fátyol helyett Krisztus menyasszonyának