Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-12-30 / 52. szám

teljesítjük, a nélkül, hogy kértünk, vagy várunk érte elismerést. Megér­demlem, kivívni akarjuk azt, reális alak­ban, mert ezzel tartozunk olvasó kö­zönségünknek. Ezen tiz évi szerkesztői tisztsé­günk alatt szomorúan tapasztaltuk ugyan, hogy egyesek, vagy meg nem értve, vagy félre értve céljainkat és törekvéseinket lapunkkal szemben tartózkodó álláspontot foglaltak el. Vájjon mi ennek az oka ? Gondolkodtunk fölötte, de ész­szerű, elfogadható magyarázatát ezen nem törődömségnek nem bírtuk meg­találni. Ezen becsületes szándékunkat csak a rosszakarat magyarázhatja félre. De egyesek közönyössége vagy rosszakarata nem riaszt bennünket vissza attól, hogy a megkezdett uton bátran előre haladjunk, mert az eli­bénk tornyosuló akadályokra, a le­küzdendő nehézségekre el voltunk készülve. A becsületes munka, a köz­érdek szolgálata a mi acél vérteze­tünk, melyről minden ellenséges nyíl tehetetlenül pattan vissza. Lelkesedéssel lobogtatjuk tehát továbbra is a kitűzött lobogót, bát­ran és tántorithatlanul haladunk előre, mert meg vagyunk győződve, hogy a nagy közönség támogatása és elis­merése mellett a küzdelemben mint győztesek fogunk kikerülni. Ezen reményben indulunk az uj éy küszöbén a terhes útra s a szo­kott bizalommal fordulunk előfizető­inkhez és olvasóközönségünkhöz, hogy bennüíiket e súlyos küzdelmünkben, mely Pápa város és vidéke javára irányul — miként eddig tették, ez­után is támogatásukban részeltessenek. san kezdett lüktetni s reszkető kezekkel szakitá föl a borítékot. Amint átfutá a sorokat, egy jajszó nél­kül, ájultan rogyott a szőnyegre. A levélben ez állt: Mama ! Sokszor tépelődtem ama kérdés fölött, hogy mi lehet oka annak, hogy te nem ugy bánsz velem, mint más anyák bánnak leá­nyaikkal ? A te velem szemben való visel­kedésed folytonos szigorból állt! . . . Gyermekkorom óta elzárva valék mind­amaz örömöktől, amelyeket kortársnőim él­veztek. Nekik szabad volt, hol egyik, hol másik leánykánál összegyűlni, hogy vig cse­vegés között, tréfás játékokkal töltsék el az időt, de nekem mindig a szobát kellett őriznem és hallgatnom a te folytonos dor­gálásaidat. Szivemben irigység kelt a többi leány­kák iránt, hogy nekik olyan jó mamájuk van és magamban sokszor igy jajdultam fel: „Rosszabb vagyok én náluknál ? Bántom meg valamivel mamámat? hogy soha sem­miben sem telhetik kedvem!" Ezért voltam mindig olyan komor és szótalan, amiért igen gyakran kellett tőled szidást hallanom és egyszer eme fenyegetést: „Vigyázz, Lenke, mert ha a szép szó nem használ, majd durva eszközzel fogom kiűzni belőled a dur­czásságot!" Dehát olyan élet mellett lehe­tett-e vigkedélyünek lennem! . . . Fogal­mad nem lehet arról, hogy mennyit búsla­kodtam én magamban! . . . Néha azonban mégis szivembe lopó­zott a remény csillagának egy sugára s bíz­tam abban, hogy kinőve leszek agyermek­Tesszük pedig kérelmünket azért, mivel Önöknek válvetett támogatásá­nak köszönhetjük ezen tiz éves fenn­állásunkat s igy csakis Önökben bíz­hatunk a jövőben is. Legyenek meggyőződve, hogy minden legkisebb támogatás mely osz­tályrészünkből jutand, csak fokozni fogja munkakedvünket, melynek egyet­len célja : a közüyyek önzetlen szolgálata, a nagy közönség érdekeinek megóvása. A midőn még az uj év küszö­bén lapunk jóakaróinak ,,Boldog uj évet u kívánunk, lapunkat további szi­ves pártfogásukba ajánlja Pollatsek Frigyes, felelős Szerkesztő. Reméljük a legjobbat! Ha valahol van létjogosultsága azon hagyományos szokásnak, hogy az ó évet lepeltakarással búcsúztat­ják és az uj évet üdvözléssel és nagy reménynyel fogadják, ugy Pápa vá­rosát első sorban illeti meg ezen pro­cessus. Mi, kik Pápa város jólétét és felvirágzását óhajtjuk, nekünk sem marad most már egyébb hátra, mint a szokásnak hódolni és a kórussal elmondani : Az 1900. évet ünnepélyesen átadjuk a mulandóságnak. Szük lenne a tér, ha ez alkalom­mal az elmúlt év mulasztásairól akar­nánk részletesen megemlékezni. De minek is, hisz ezt a nótát fujtuk egész éven át s a ki csak egy szikrányi ér­zéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthetett bennünket. El kell ugyan ösmernünk, hogy korból, napjaim folyásában előnyös változás fog beállani. Hittem azt, hogy mama felnőtt leánya iránt szelídebb, engedékenyebb fog lenni és a kis leánykától megvont örömök­ért, kárpótlást nyújtani igyekezend szere­tetével. Ámde keseüren kellett csalódnom 1 Mama, a te szivedben irántam nem szeretet, hanem gyűlölet lakozik ! Te meggátolni akartad azt, hogy bol­dog lehessek ! Amint faggatásaidra bevallám, hogy Zoltánt jobban szeretem az életemnél, te könyörtülenül adtad értésemre, hogy egybe­kelésünkbe sohasem fogsz beleegyezni s út­ját zártad annak, hogy Zoltán többet há­zunkhoz jöhessen. Nem lévén reményem meglágyítani kemény szivedet, határozatodba belenyug­vást színleltem. Ez által sikerült gyanúdat kikerülnöm s szőhettem a tervet jövő bol­dogságomhoz. Pár hét óta foly a levélváltás közöttünk s ma érettem jött Zoltán. Amikor e sorokat olvasod, én már rég útban vagyok egy messze város felé, hol Zoltánnak egy öreg nőrokona lakik. E jó asszonynak leszek vendége addig, mig Zoltán ügyeit rendezi, hogy aztán az oltárnál örök hűséget esküdjünk egymásnak. Keresésemre hiába indulsz, mert in­kább életemtől válok meg, semhogy vissza­térjek hozzád ! Lenke. * Gerendiné kétszer ment férjhez. Első férje Várkövi Lajos volt, kinek szivét a fel­tűnő szépégü leány annyira rabságba ejtette, felszólalásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatálnunk, hogy városunk nem áll még azon nivón, melyen ál­lania kell, hogy a haladó városok közé számitassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előretörek­vés eszméje, de sajnos nem azon irányt követi, melyet követnie kellene. Hivatásunknak megfelelőleg, e bajok kutforrásait eléggé szellőztet­tük s megjelöltük azon irányt, me­lyet követnünk kell, de sajnos — eredmenytelenül. Régi hiba ez már nálunk, de mi türelemmel várjuk azon időt, midőn felszólalásunk helyessé­géről meggyőződve, a helyes útra térnek. Ezen időt most látjuk elérkezet­nek az uj év küszöbén. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot a kö­zönyt s öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezde­ményező organumra van most szük­ségünk, hogy a tervbe venni igye­kezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselőtestületre van szükségünk, mely nemcsak a magánkörben, de il­letékes helyen, a városi közgyűlésen is el merjék mondani a mi szivükön fekszik. Csak ennyi önnállóságot kérünk, kívánunk s talán követelhetjük azok­tól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk, vagy polgártársaik bizalma folytán mintegy a város közönségét képviselik. De nemcsak a városi kép­viselőktől, hanem a városi tanács te­vékenységére is számítunk az uj év küszöbén. Vállalkozási szellemet vá­hogy dacára azon elhatározásának, misze­rint nősülni nem fog, rászánta magát a há­zasságra. A vagyontalan árva leány öröm­mel fogadta el az 50 éves gazdag aggle­gény kezét, hogy a rokonok kegyelemke­nyerétől szabadulhasson. Házasságuk csak pár évig tartott. Lenke még csak egy éves volt, mikor anyja özvegyen maradt és birtokába lépett — a leányát illető nagyobb részen kivül is — meglehetős szép vagyonnak. A gyászév le­telte után, férjhez ment, a délczeg szép ifjú Gerendi Ákoshoz. Lenkét épp ugy szerette, mint máso­dik házasságából való gyermekeit; de mi­vel Lenke piciny korától fogva akaratos, szófogadatlan gyermek volt, szigorú bánás­móddal hitte hajlithatóvá tenni dacos ter­mészetét. Hogy nagy leánynyá lett Lenke, beve­zette a társaságokba hol alkalma volt meg­ismerkedni a csinos külsejű, élénk társalgó Mezey Zoltánnal, aki a szomszéd város ta­karékpénztáránál könyvvezető volt, évi 600 forint fizetéssel. A Gerendiné gondolatai leánya kihá­zasitását illetőleg, nem olyan szerény állású ifjúnál kalandoztak, mint Mezey Zoltán, aki­ről, vagyontalan szülőknek lóvén gyermeke, feltételezhető volt, hogy a Lenke kezével járó gazgag örökség után áhítozik. Ezért látta jónak meggátolni az egymással való találkozások folytatását. II. Domokos Sándor egykor igen jómódú kereskedő volt és most a saját és családja életfentartásáért arra van kénytelenitve,

Next

/
Thumbnails
Contents