Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-12-16 / 50. szám

Miért szegényedünk ? Nagy a szegénység. Ez a mai világ szomoru közszólása. És fájda­lom ! akár akarjuk, akár nem ; el kell ismernünk, hogy e közszólásban ke­serű igazság van. S jól lehet a külszín meglehetős fehér fátyollal borítja le a legsötétebb képeket is, a rideg valóság csakha­mar meggyőz arról, hogy az a kül­szín csak csalfa déli báb, melynek ! hinni annyi, mint keserűen csalódni. Igaz ; ma több cifra ruhát, kényel­mesebb életet, csábosabb élvezeteket, fényesebb lakomákat, bálokat, köz­vacsorákat látunk, mint láttak pár évtizeddel az előtt az öregek; de több elégedlen arccal, meghasonlott szívvel és a kenyérért való küzde­lemben kifáradt, megtört, elbukott egyénekkel találkozzunk. Az elszegényedés szomoru ké­peit a ma a teljes valóságában kell megítélnünk. Ha behatoluuk a családok szen­télyébe, a földmives kunyhójába, az iparos műhelyébe és a hivatalnok bé­relt lakosztályába, meglepetve fogjuk észrevenni, hogy ott is, itt is sze­génység virraszt az emberek elége­detlensége felett. Pedig a külszin talán éppen el­lenkezőt beszél. Ez a szomoru tapasztalat önkény­telenül előtérbe hozza a kérdést: hol keressük annak okát amiért sokan elszegényedjek. S a következtetések logikai lán­colata rávezet az okozat okfejére is. Sokan elszegényednek ; mert so­kan nem képesek egyensúlyt tartani a kiadás és bevétel között; mert nagyon sok ember nem akar megelégedni azon körrel, melyben hi­vatásának élnie kell; mert a becsületes munka jutal­mát nem állásuknak megfelelő élet fentartására fordítják, hanem elká­bulva a korszellem élveinek csalo­gató mámorától könnyelmű kiadások­nak, sőt pazarlásoknak adják át ma­gukat. Az a magyar ember baja, hogy szeret jól élni: nem akarja tudni, hogy mi a szükség : nem tud taka­rékos és számító lenni. A mi népünk csak a mával tö­rőkik 1 Kihagyja a számításból a hol­napot. Ma éljünk, mulassunk rango­san, mert ma van fizetés, munka, jó termés, holnap mikor a munka szü­netel, mikor a föld megtagadta gyü­mölcsét — mit tegyünk ? Kölcsönözzünk ! ! Kölcsön pénzt könnyen lehet kapni. Uzsora nélkül, tisztességes ka­matra törlesztésre, hosszú határidőre. Ámde azt feledik, hogy az első kölcsön már Öntudatos takarékossá­got, szerényebb életmódot követel. ... A takarékosság elmaradt, az életmód a régi . . . Mert a világ igényeit teljesíteni kell ám. A mama nem enged a fényes ruhákból. A szo­kott lakomáknak, kávés délutánoknak meg kell ezután is lenni. Hja a világ nem akarja látni a fájó könnyeket, még a báli ruhákon sem. Mi köze ahhoz a világnak ? 1 Azután jönnek az ujabani kölcsö­nök. A takarékpénztár . . . apró köl­csönökre kevés kamatra . . . Fáj az ember lelke valóban, mi­kor látja a takarékpénztárakban fi­zető emberek szomoru arcát. Sok mindent lehet azokról leolvasni. Hány és hány álmatlan éjszakát okoznak ezek a törlesztési napok . . . A telekkönyv, a kezesek, biró­sági okmányok a takarékpénztár köny­vei tudnak mondani . . . Adtatok a népnek olcsó kölcsönt. Megtanítottátok őket a váltót forgatni és elfogadni. Es a nép fel is használja az előnyt. Hány ember van ma, aki nem adós ? És a mi a fő, hány ember hasz­nálta e kölcsönöket anyagi helyzeté­nek megerősítésére avagy előnyére. Sok embernek egész életpályája az iránt való aggódásban telik el, honnan és hogyan vegyen kölcsönt, régibb adósságának törlesztésére. Az egyik adósságot fölcseréli a másikkal. S midőn ez a rövid élet végző­dik a családfő még a ravatalon fek­szik, mikor a hitelezők jönnek foglalni. A bánatos özvegy, siró árvák csak a temetés után veszik észre, hogy ők mily szegények. Hova lesz most az a megszokott életmód? Ki fogja teljesíteni az el­kényezteti gyermekek tulcsigázott igé­nyeit? Én nem tudom. A kezesek, kik a boldogultért barátságból jótállottak, hiszen — nem fogják teljesíteni. íme, a miért sokan elszegé­nyednek! A közönség figyelmébe. — A postahivatal köréből, — A helybeli posta távírda főnökség fel­kérésére figyelmeztetjük a postát használó közönséget, hogy tekintettel a karácsonyi nagyobb posta forgalomra, különösen ügyét vessen arra, hogy küldeményeit vaszonba vagy többrétű erős papírba jól és tartósan csomagolva adja postára és a czimet ma­gára a burkolatra írja rá. Ha a czim nem volna a burkolatra irható, a czimczédulát lenne vakítva, határozatlanul állott meg az ajtó küszöbén. Egy kis unszolásra étellel és itallal megrakott kosárkát fogadott el az öreg és elbúcsúzott. A jó ember nem kevéssé lesz meglep­ve, szólt Dömöny, ha odahaza észreveszi pénztárczájában az ötvenes bankót. Régóta nem volt oly boldog öt perczem mint a mostani, jegyzé meg Thökél. Renkei az ajtó felé nézett. Nos nem jön már senki? Ugy látszik, nem, válaszolt Thőkél óráját nézve. A dolog oly szépen kezdődött, egészben véve azonaan még se sikerült. A mellett még korán is van mit kezdjünk ? Talán mégis csak egy tarokkpartit? E pillanatban az inas kitárta az ajtót és egy dus prémezetbe öltözött asszony je­lent meg a küszöbön. A hölgy belepőjét és capuchon-ját az inasnak adta át, néhány lépést előre haladt, keztyős kézében sors jegyét tartva. Gellért csodálkozva sietett elébe. Iga­zán impozáns alak ez a karcsú, magas alak granátvörös derékkel, kicsi barnás fejecské­vel igéző, üde arczvonásokkal és fekete szemekkel, melyek még tüzesebben ragyog­tak, mint rózsás fülczimpáin csüngő brilliáns fülbevalói. Ötös szám! mondá mosolylyal, melyalatt két gyöngy sor fogát lehetett látni. Bármi is az ön száma, nagyságos asz­szonyom. válaszolt Gellért, nyereménye az ön részére értékkel nem fog bírni, az igazi nyerők mi vagyunk. Lássa és felemelté az ötös számú kendőt, ez a fejkötő és a dobot verő házinyúl önt boldoggá nem tennék. Oly nagyigényűnek tart . . . Hangja, mintha muzsikaszó volna. Es itt — a többi tárgyakat vizsgálta meg — ezek a pompás meleg keztyük . . . egy képes könyv és egész gyűjtemény pénztáreza ... el va­gyok ragadtatva. — Nevessen csak, mondá Dömöny, ajándékaink szegényeknek voltak szánva, nem herczegasszonyoknak. — Nem vagyok herczegnő ! — Tehát művésznő. — Az sem, én . . . De ezt nem aka­rom elárulni. Hiszen önök sorsjátékukkal a váratlant és ismeretlent hivták ki; íme te­hát itt van, én a titokzatosságot személye­sítem ; talán egyenesen a tündérek orszá­gából jövök, talán a pokolból, ahol ma tud­valevőleg rossz hangulat uralkodik. Ezekről a kincsekről lemondok, de vonzódom a züm­mögő teakanna mellé. Leült a kandalló melletti karos székbe és Gellért egy kis párnát tett lábai alá. S minő lábacskákat tett erre. Levetette keztyüjét, hogy teát tölt­sön. Minő remek, arisztokratikus kis kacsó, kis ujján zománczozott marouise gyürü, ne­gyedik ujján jegygyűrű. Élénk csevegés kez­dődött. Czikkázó szósziporkák tüze villongott. A sors minket a véletlen terén hozott össze, mondá Thökél, nem ismerjük egy­mást kölcsönösért. — Ebben téved. Mindkettőjük arezvo­násaiból leolvasom egész multjukat; egé­szen a szívok mélyéig látok . . . — Talán jövendölő cigányfejedelemnő? Talán . . . ön, kapitány ur, boldog férfi, az élet az ön részére ünnep. Szive nem szabad. Magas, nagyon magas urihölgy­ért rajong és ön — előtte nem közömbös. Dömöny és Thökél meglepve néztek egymásra, az ösmeretlen hölgy valót mondott. És ön ott, folytatá a hölgy, fejét Bé­lához fordítva, aki oly hallgatagon áll ott ós százszor látott albumokban lapozgat, ön javithatlan zúgolódó. Béla meghajtotta magát. Ön szigorú, mindenttudó bűvésznő 1 És én? kérdező Thökél. Nekem is a lelkembe tekint? Látja-e benne, hogy fél óra óta ellenállhatatlan igézet rabja vagyok. Az utóbbi szavak szívből fakadtak. A fiatal ránézett a kérdezőre és gyönyörrel szem­lélte Gelértet. Nem is igen lehetett rokon­szenvesebb és előkelőbb megjelenést kép­zelni, — a gentleman mintaképe és hozzá — csinos férfiú. Hogy olvasok-e lelkében ? Azt hiszem : ösmerem. Ön nem gúnyolja az életet, nem hajhaszsza az élvezeteket. A mai estén ked­ves családi jelenetekre emlékezik, szeretne csöndes otthont. Komoly férfi, ki folytono­san miveli lelkét, hü megbízható barát — szóval: derék férfi ! Beszéljen már most önmagáról, hadd olvassunk mi is lelkében ... mondá a meg­lepett fiatal ember. — Magamról ? Lássa én is családi ott­hon után ábrándozom. Szeretnék szivet,

Next

/
Thumbnails
Contents