Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-09-30 / 39. szám

X. évfolyam. Pápa, 1900- szeptember 30. 39. szám. L0 \ V Közérdekű független hetilap.- Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., pegyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Piaczunk hiénái. Nem mi vagyunk okai, hogy minduntalan piacunk felületes ellenőrzése ellen fel kell szóllalnunk. Falra borsót hányunk, de azért ez nem riaszt bennünket vissza attól, hogy addig ne dobjuk a borsót, mig talán egyszer mégis oda tapad a falra. A városi hatóságnak nem szabad megfeledkeznie ama kötelességéről, mely szerint ha azt akarja s annak örül, hogy városunk az ide helyezett intézményekkel emelkedik és fölvirágozik, akkor egyenlő lépést kell tartania, mindazon követelmények kielégítésében, melyek egy modern város fogalma alá tartoznak. Arról kell most már gondolkoznunk, hogy mindinkább levetkezzük falusias jellegünket s teremtsünk piacunkra, az eddigi ósdi, elavult viszonyok megváltoztatásával oly állapotot, mely sem kacajt nem fakaszt, sem megbotránkozást kelt. A mi piacunk pedig sajnos a HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. most kifejezett szavakban leli magyarázatát. Közbotrányos állapotok uralkodnak nálunk a heti piacok alkalmával. Elszaporodnak a piaci hiénák és valósággal terrorizálják a fogyasztó közönséget a vételben. A kofáknak és közvetitők kartelt kötöttek és azt tesznek a piacon a mit akarnak. Abban az értelemben, a mint a kartellröl beszélünk tán nincs meg piacunkon, tán lehetne is sprengelni, hogy ugy mondjuk a kartell embriót, de kétségtelenül a mi piacunkon is van és a kis pénzű embernek éppen olyan, mint a milliós rész vény vállalatoknak, ha a fogyasztók kartellje fenyegeti. De hát nézzük csak hol van az a piaci kartell és kik űzik ? A kartell időszerű és a hetipiaczokra van berendezve ; űzik a kofák némelyike és a közvetitők igen szemérmetlenül. A módszer ez: az árusoktól korán reggel özszevesznek mindent, szövetkezéssel szabályozzák az árakat s másodkézből kapván szükségleteit a fogyasztó, az mesterségesen van megdrágítva és mesterségesen nyomva egységárakkal, mert a kofák és közvetitők kartellben vannak. A kofák és közvetítők kartellje tehát két irányú. Rossz és Önző céljaikra van kihasználva az árusitó ellen, rossz és szipolozó a vevőre, a fogyasztóra. Hogy nem képtelenséget beszélünk, fölhívjuk a városi hatóságot, vessen csak ügyet, mily mesterkedéssel teszik a mi piacunkon úgyszólván monopoliummá azt kofáink, hogy ők árulhassanak és a közvetitők, hogy a közönség orra elől elszedjék a vaT lamire való jószágot és aztán dfágán eladják. Meglopják a pirkadó hajnalt és okkupálják a piacot, az anyagot s a jámbor közönség nem tudja mire vélni, hogy miért drágul ugy meg a piac. Azt hisszük, talán lehetne ez ellen tenni ? Ha szomszéd városainkban mindenütt szabályozva van, hogy rr ^ is c z -a.. Ő mosolyog. Engem nem ámit, édes barátném, önnek bánata volt. Nem árulja-e el ezt nekem az a vonás, mely száj szögletei körül játszik ? Nem Játom-e azt vörös szemeiről ? Azt mondja, hogy chloralt vett. Ettől vörös lesz a szem, ebben igaza van. De miért van önnek chloralra szüksége, önnek, ki mindig dicsekedett, hogy mily egészséges álma van ? El van árulva, tehát jobb ha nem erőlteti magát, hogy nekem derült arczot mutasson. Nem kell mindent elárulni, mondja Ön. Szép ez öntől ? Miért dob egy régi jóbarátot, mint engem, azon idegenek nagy halmazához, kinek csak ünneplő-ruhában mutatjuk magunkat? És még mosolyra is erőlteti magát ? Az Istenért, hagyjon fel a mosolylyal, a lelkem sir, ha latom! Ne mondja nekem, hogy ez az önuralom mosolya, — mert ebben ugy sem hiszek már régen. Távol legyen tőlem azon hősiességet megtámadni, mely barátságos arczot mutat, hogy egy szeretett lényt fájdalmunk és nyomorunktól megkíméljük, távol legyen tőlem a kétségbeesést kigúnyolni, mely éjjelenként a párnákba zokog, hogy reggel barátságos arczot mutathasson. Amit megtámadok, az az önuralom az üres formák miatt, mely elfojtja érzelmeit, mert udvariatlannak tartják, ha az embernek temperamentuma van, amely harisnyában lépked, mert a hangos lépés valamely gyöngélkedő idegeit sértheti, mennyi gyönyör és fájdalom, vágy és undor rejtőzik egy és ugyanazon üres, semmitmondó mosoly alatt. Oh, mennyire gyűlölöm e mosolyt I Képzelje, hogy nagy társaságban volnánk és egy csöndes szeglettől kulturtanulmányokat tennénk. Egyik alak a másik után vonul el előttünk. Ami a meztelen vállakból kimagaslik, ami a magas gallérokba fojtja magát, ezek emberi arczok. Nem ! Álarczok azok, társadalmi álarczok, valamennyien ugyanazon vigyorgó viaszkéreggel bevont, kihalt, lelketlen mosolyú álarczok, melyet a lépcsőkön felkötnek ós újra levesznek, ha len ülnek a kocsiban. Es ezen álarczok alatt a bánat rág, a méreg forr, a szerelem nevet és a szenvedély tombol. Legalább is hiszszük. Hiszen emberek, mint mi, és mi is felkötjük az álarczot, mert igy akarja a „bon-ton." Akkor a parasztot dicsérem az erdőben és a hegyeken. Az üti, szidja, csókolja egymást, késsel hadonázik és durva, mint a lehetőség, de nem nyel magába semmit és nem fojt semmit keblére, kiélheti magát és annak nagy előnye van! Ha igaz, hogy a szerencse az egyéniség háboritlan kifejiőT désén alapszik, akkor ott van a földi boldogság csúcspontja! Tudom, hogy az paradox, ott is gondoskodnak arról, hogy a fák ne nőijenek az égbe. De ezen fatális társadalmi fűző elapasztja a vért az erekben, mig végre egész belső világunk stagnál és a szenvedély büszke folyója illatos mocsárrá válik. — Látja, ez a büntetés! Az önuralom mosolya, a hazugság mosolylyává válik és ezen hazugság addig emészti lényünket, mig végre nincs rajtunk semmi, amiért érdemes volna hazudni, mig minden sivány, és üres lesz. Hadd beszéljek el önnek egy történetet, amely megmutatja, honnan ered gyűlöletem, amelyet most önnel éreztetem, ártatlan báránykám, drága barátnőm. Azt hiszem tudja, hogy egykor tanitó voltam. Leánytanitó ? kérdi ön. Előszeretettel, maga gunyulódó. Hat éve körülbelül, azon megtiszteltetésben részesültem, hogy egy többszörös milliomos leányát tanítottam. Mire ? Az nem volt bizonyosan meghatározva mindenesetre azonban történelem, aesthetika költészet, mythológia, irodalom, irálytan és retorika lett fölvéve a műsorba, azaz jobban mondva, lettek kötelező tantárgyak. Kissé soknak találja, ugy-e, én is ugy találtam, de midőn ő nagyságának kifejeztem erre vonatkozó aggodalmaimat, megnyugtatott, amennyiben ugy vélekedett, hogy nem