Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-01-07 / 1. szám

1900. január 7. PAPAI KÖZLÖNY 3 azért csak oly szerepet szánnak ne­künk mely a saját érdekeiknek legjob­ban megfelel. Ennyit egyelőre figyelmeztetésül. Ha idejét fogjuk látni, erősebb hangon is felfogjuk emelni szavunkat ezen stré­berek ellen s leálcázzuk őket annak módja és rendje szerint. Sok titkos szál­lai vannak s a háttérben sok egyén sütkérezik abban a tudatban, hogy fon­dorkodásaik ily alakban nem fognak napfényre jutni, de ha azt hiszik ezek a titkos stréberek, hogy mi nem lá juk őket egyénként, csalatkoznak s ha nem hagynak fel ezzel az üzelmekkel : ráol­vassunk. Poiíatsek Frigyes. MentöegyeaOlet Pápán. Manapság gvorsan hal meg az embe­riség egy tekinié.yes szuzaléka, a balesetek, szerencsétlenségek és öngyilkosságok mind nagyobb arányban járulnak hozzá a temető­kertek benépitéséhoz. De a legtöbb esetben a hirtelenében jött gyors pusztulásnak gyors segítséggel elejét lehet venni. A nagy váro­sokban hatalmasan érvényesülő emberbarát­ság tehát megteremtette a mentő intézményt, ezt az ideálját a gyois segítségnek. Remekszép dolog az, a mit Budapesten a mentő intézmény véghez visz. Nincs az az újság, mely oly gyorsan a közönség szivéhez fél között volna, mint a mentő intézmény. A kávéházi gyufatarlótó!, melyen ott ékeskedik a „Mindnyájunkat érhet baleset" fölirás, a Markó-ulcai diszes palotáig száz és száz jelensége a mindennapi életnek a mentők népszerűségéről tesz tanuságot és arról az áldásos eredményről, meiylyel a mentés munkája jár. A külföldi példán okulva, két-három nagyobb vidéki városunkban is szervezték a mentő intézményt. A mennyire a szerény anyagi támogatás megengedi, a mentés pros­perál itt is. Nekünk nincs olyan gazdag jótékony társadalmunk, mely közleményeket tudna fentartani állandóan. Már pedig a mentő intézmények közintézménynyé kell válnia, igy kívánja azt a humanismus és számos reális érdek. Budapestről, a hol pár év alatt virág­zásának tetőpontjára emelkedett az önkéntes mentés, szét kell áradnia és fogékony talajra kell találnia az eszmének minden vidéki vá­rosban, mely valamit tart magára. Az eszme megvalósítása nem tartozik a nehezebb feladatk közé. Nem költséges dolog ez. Egy-két mentő-kocsi, 3 — 5 önkén­tes mentő, egy [szakember vezetése alatt a legtöbb vidéki váiosban megfelel. Nincs az a vidéki város, melynek lársadalma nem adózna erre a nemes célra. És ha a városi vagy megyei hatóság is meghozza a maga áldozatát, mely amúgy sem lesz nagy, a mentés országszerte szervezve van. Az állam, mely eddig jóakaratú figye­lemmel kisérte az uj intézmény derekas mű­ködését, most támogatását ajánlja fel, hogy a vidéknek is része legyen az emberbarát­ság eme nagyjelentőségű művében. Maga a miniszterelnök nyitotta meg azt a kongresszust, melyen az ország csaknem minden törvényhatósaga és rendezett tanácsú városa képviseltette magát egy-két főtisztvise­lőrel. A kongresszus a mentő intézménynek a vidéken való szervezésével fog alkozott, már több elvi jelentőségű megállapodásra jutott. Az egyhangú lelkesedés, meiylyel az ország megbízottai az uj eszmét fogadták s a meleg érdeklődést, melyet a kivitel mó­dozatai iránt tanúsítottak, biztos reményt kelt bennünk arra nézve, hogy aránylag rövid idő alatt a men'ő intézmény országosan szer­vezve lesz. Különösen, ha a kilátásba helye­zett állami támogatás kellő időben meglesz. A vidéki mentők szervezését ra-yban megkönnyi i a kongresszu-on is általános helyesléssel fogadott azon terv, hogy a tűz­oltóság kebelében akarják a mentést szer­vezni. A vidéki tűzoltóságok midtneginnyi megállapodott, fegyelmzett s elég intelligens testületek, az önkénles mentők legjobb anya­gát mindenesetre ők tudják szolgálta'ni. Igen szerencsés idea a tőzoltöságot az önkéntes mentéssel együtt szervezni. Mint örvendetes tényt konstatáljuk, hogy városunk szinte részt vesz ezen korral ha adó intézmény létesítésében és mintha ÍjukSzolcoly Ignácz rendőrkapitány úgyis mint a tüzoltó­S a tiszt urak a vesztett csaták ke­serűségével mondogatták egymásnak: , — Nincs szive annak az asszonynak! S előttük valóban ugy is látszhatott, mintha a szép asszony sziv nélkül talált volna a világra jönni. Pedig hát csak a csillogó egyenráhák s a csillogó, üres szavak és üres lelkek nem bírták felébreszteni az alvó szivet. Sőt a környezete, a garnizon minden­napos, megunt alakjai, férjét is beleértve, csak arra voltak jók, hogy alvó szivét még mélyebb álmukba ringassák. S ő álmodott tovább. Férfiakról, a kiknek lelkük is legyen, nemcsak jól meg­formált atléta testük, s a kik másról ís tudjanak beszélni, mint a lovaikról, párba­jaikról és hóditásaikról s a kik másban is találjanak gyönyörűséget, mint abban, hogy a szerelmüket kinálgassák, ajánlgassák lép­ten-nyomon mindenkinek. Ma a hotelbeli szobalánynak, holnap neki! Más szerelem után vágyakozott ez a beteges lelkű kis asszonyka. Olyan szere­lem után, a minőről még csak nem is be­szélt előtte egy sem azok közül, a kik nap­ilap után körüldongták. Pedig csak annyi eszének kellett volna lenni valamelyik hadnagy urnák, hogy pár napig tudta volna adni az ábrándos sze­relmest. Könnyen csatát nyerhetett volna. De hát erre nem gondolt egy sem. 8 igy történt azután meg az az egekre szóló botrány, hogy olyan városban, a hol huszár­tisztek feküdtek, egy szép asszony mással szökött meg, nem tiszttel. Egy nyomorult czivillel ! Nagy botrány, mely fekete betűk­kel lesz följegyezve az ezred évkönyveiben. — Czivil is, szegény is és még verse­ket is ir ! Pfuj, szégyelje magát az az asz­szony — mondta a szökés után mélységesen mély megvetéssel Piroska kapitány. Igénytelen, szerény legényke volt ez a czivil, a ki hőse lett a toponári nagy bot­ránynak. Az ottani lapocskát szerkesztette, de a pesti újságokba is irogatott : — Valami félretiprott zseni az isten­adta — jegyezte meg gúnyosan Bereghy ur, mikor először odahaza találta. — Mit is akart tulajdonképpen ? — kérdezte azután a feleségétől. — Műkedvelői előadást rendeznek 8 engem is megkért, hogy játszszam valamit. A kórház javára lesz. Nem vonhatom ki magam 1 — A világért se ! Csak játszszék. Legalább mig a próbákon lesz az asz­szony, elmulathatok a pajtásokkal, — gon­dolta magában. S el is mulathatott. Az asszonyka egyre a próbákon ült s ha fiem volt ott, Kalmár Dezső ült nála (igy hivták a szerkesztőt) és tanította. — Tud-e valamit a feleségem ? — kérdezte egyszer tőle. — Elragadó lesz a nagyságos asszony. Ha Tibor ur megfigyelte volna ekkor a szőke legény rajongó tekintetét, mást is olvasott volna ki belőle, nemcsak a rendező elragadtatását. De hát ő hogyan is gondol­hatott volna másra. ságunk főparancsnoka már a legközelebbi na­pokban értekezletet hiv egvbe ez ügyben. Reméljük, hogy az összehívandó érte­kezlet minden lehetőt el fognak követni, hogy ezen üdvös és a közegészségügy terén is fontos mentőszolgálat rövid időn belül lé­tesül. ^mmm&wmmm* A mult héíröl. Halotti tort ültünk a mult héten. Elte­mettük az ó-évet örömmel, már azért is, miveJ általánosságban nagy panasz volt reá. és annál nagyobb örömmel és lelkesedéssel üdvözöltük az uj évet, a huszadik századot, melytől boldogságot, szerencsét és jólétet remélünk, Valóban nevetség is ez! Minden uj esztendőben egy és ugyanazon nótát fujjuk és a végén ugyanezen jeremiadokat énekel­jük. Ez már bevett szokás és ezt mindaddig folytatjuk mig csak rajtunk nem ülik meg a halotti tort. De hát másként ez nem is lehet! A mikor mulatságról, ünnepségről van szó, ott aztán akad elég paszassér. Ha egész éven át nem adódik ürügy arra nézve, hogy éjfél utánig kimaradhassunk, ugy bizonyára a Sylveszter este megadja rá az alkalmat. Ezt ugyan nem magamra vonatkozta­tom, hisz mindenki tudja már, hog}^ nekem az volna az ünnep, ha éjfél előtt térnék nyugalomra, de igenis vonatkoztatható azokra a férjes urakra és kordában tartott fiatal emberekre, kik tudnának esetleg lumpok lenni, ha a papucskormány, vagy a félelem nem kényszeritené őket a szolidságra. A Sylveszter éjjel ezeknek az urak­nak kettős öröm. A régi legénységük jut eszükbe, és ilyenkor kimulatják magukat tisztességesen a Sylveszter rovására. De szóljunk a mulatságokról! A Jókai kör a hagyományos tombo­lával ünnepelt. Nem valami sokan voltak, de akik ott voltak nem panaszkodhatak hogy jól nem érezték magukat, jóllehet hiányzott valami azaz jobban mondva valaki. A gyen­gébbek kedveért kimondom, hogy ez a va­laki Fenyvessy volt. Ez volt az első eset a Jókai körben, hogy Sylveszter estéjén nem Közeledett az előadás napja. A tisztu­rak nagyban csináltatták a csokrokat. Hadd lássa az a szívtelen asszony, hogy gavallé­rokkal van dolga, a kik gavallérok maradnak a visszautasítás után is. És mind kárba veszett a sok szép vi­rág ! Mert Bereghyné az előadás előtti napon megszökött Kalmár Dezsővel. Pár sorban mentegetni próbálta magát. De kilátszott a sorok közül is kinos vergő­dése : — Nem tudok mentséget! ítélj el, vess meg, nincs mentségem. Minden a mellett szólt, hogy téged szeresselek és mégsem tudtalak szeretni. Délczeg, hős, önérzetes, bátor, gazdag vagy. Ez pedig szegény, gyönge gyáva. S mégis ezt szeretem. Tudom is én, miértl Talán csak azért, mert nem olyan, mint te és a többi barátaid. Ez nem a hó­dításairól beszél, de az átélt szenvedéseiről nem a párbajairól, de a beteg édesanyáról s nem a lovait dicséri, de a kedves poétáit. És nem követeli a szerelmet, de kér, könyö­rög egy jó szavam után. Ti mindnyájan olyan élelmesek, olyan bátrak vagytok, ez szegény olyan élhetetlen, olyan gyáva ! Talán azért siseretem ? . . . — Elment az esze ! — ordította Bereghy Tibor magánkívül dühében. . . . — Elment az esze ! — sugdosták és kiabálták Nemes-Toponáron és mindenfelé. Csak Piroska kapitány szólta el magát egy éjjel a tizedik, vagy tizenötödik knike­bájn után: — Elvégre, a szerelemhez nem éppen szükséges a kivattázott atilla!

Next

/
Thumbnails
Contents