Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-01-07 / 1. szám

1900. január 7. PAPAI KÖZLÖNY 3 azért csak oly szerepet szánnak nekünk mely a saját érdekeiknek legjobban megfelel. Ennyit egyelőre figyelmeztetésül. Ha idejét fogjuk látni, erősebb hangon is felfogjuk emelni szavunkat ezen stréberek ellen s leálcázzuk őket annak módja és rendje szerint. Sok titkos szállai vannak s a háttérben sok egyén sütkérezik abban a tudatban, hogy fondorkodásaik ily alakban nem fognak napfényre jutni, de ha azt hiszik ezek a titkos stréberek, hogy mi nem lá juk őket egyénként, csalatkoznak s ha nem hagynak fel ezzel az üzelmekkel : ráolvassunk. Poiíatsek Frigyes. MentöegyeaOlet Pápán. Manapság gvorsan hal meg az emberiség egy tekinié.yes szuzaléka, a balesetek, szerencsétlenségek és öngyilkosságok mind nagyobb arányban járulnak hozzá a temetőkertek benépitéséhoz. De a legtöbb esetben a hirtelenében jött gyors pusztulásnak gyors segítséggel elejét lehet venni. A nagy városokban hatalmasan érvényesülő emberbarátság tehát megteremtette a mentő intézményt, ezt az ideálját a gyois segítségnek. Remekszép dolog az, a mit Budapesten a mentő intézmény véghez visz. Nincs az az újság, mely oly gyorsan a közönség szivéhez fél között volna, mint a mentő intézmény. A kávéházi gyufatarlótó!, melyen ott ékeskedik a „Mindnyájunkat érhet baleset" fölirás, a Markó-ulcai diszes palotáig száz és száz jelensége a mindennapi életnek a mentők népszerűségéről tesz tanuságot és arról az áldásos eredményről, meiylyel a mentés munkája jár. A külföldi példán okulva, két-három nagyobb vidéki városunkban is szervezték a mentő intézményt. A mennyire a szerény anyagi támogatás megengedi, a mentés prosperál itt is. Nekünk nincs olyan gazdag jótékony társadalmunk, mely közleményeket tudna fentartani állandóan. Már pedig a mentő intézmények közintézménynyé kell válnia, igy kívánja azt a humanismus és számos reális érdek. Budapestről, a hol pár év alatt virágzásának tetőpontjára emelkedett az önkéntes mentés, szét kell áradnia és fogékony talajra kell találnia az eszmének minden vidéki városban, mely valamit tart magára. Az eszme megvalósítása nem tartozik a nehezebb feladatk közé. Nem költséges dolog ez. Egy-két mentő-kocsi, 3 — 5 önkéntes mentő, egy [szakember vezetése alatt a legtöbb vidéki váiosban megfelel. Nincs az a vidéki város, melynek lársadalma nem adózna erre a nemes célra. És ha a városi vagy megyei hatóság is meghozza a maga áldozatát, mely amúgy sem lesz nagy, a mentés országszerte szervezve van. Az állam, mely eddig jóakaratú figyelemmel kisérte az uj intézmény derekas működését, most támogatását ajánlja fel, hogy a vidéknek is része legyen az emberbarátság eme nagyjelentőségű művében. Maga a miniszterelnök nyitotta meg azt a kongresszust, melyen az ország csaknem minden törvényhatósaga és rendezett tanácsú városa képviseltette magát egy-két főtisztviselőrel. A kongresszus a mentő intézménynek a vidéken való szervezésével fog alkozott, már több elvi jelentőségű megállapodásra jutott. Az egyhangú lelkesedés, meiylyel az ország megbízottai az uj eszmét fogadták s a meleg érdeklődést, melyet a kivitel módozatai iránt tanúsítottak, biztos reményt kelt bennünk arra nézve, hogy aránylag rövid idő alatt a men'ő intézmény országosan szervezve lesz. Különösen, ha a kilátásba helyezett állami támogatás kellő időben meglesz. A vidéki mentők szervezését ra-yban megkönnyi i a kongresszu-on is általános helyesléssel fogadott azon terv, hogy a tűzoltóság kebelében akarják a mentést szervezni. A vidéki tűzoltóságok midtneginnyi megállapodott, fegyelmzett s elég intelligens testületek, az önkénles mentők legjobb anyagát mindenesetre ők tudják szolgálta'ni. Igen szerencsés idea a tőzoltöságot az önkéntes mentéssel együtt szervezni. Mint örvendetes tényt konstatáljuk, hogy városunk szinte részt vesz ezen korral ha adó intézmény létesítésében és mintha ÍjukSzolcoly Ignácz rendőrkapitány úgyis mint a tüzoltóS a tiszt urak a vesztett csaták keserűségével mondogatták egymásnak: , — Nincs szive annak az asszonynak! S előttük valóban ugy is látszhatott, mintha a szép asszony sziv nélkül talált volna a világra jönni. Pedig hát csak a csillogó egyenráhák s a csillogó, üres szavak és üres lelkek nem bírták felébreszteni az alvó szivet. Sőt a környezete, a garnizon mindennapos, megunt alakjai, férjét is beleértve, csak arra voltak jók, hogy alvó szivét még mélyebb álmukba ringassák. S ő álmodott tovább. Férfiakról, a kiknek lelkük is legyen, nemcsak jól megformált atléta testük, s a kik másról ís tudjanak beszélni, mint a lovaikról, párbajaikról és hóditásaikról s a kik másban is találjanak gyönyörűséget, mint abban, hogy a szerelmüket kinálgassák, ajánlgassák lépten-nyomon mindenkinek. Ma a hotelbeli szobalánynak, holnap neki! Más szerelem után vágyakozott ez a beteges lelkű kis asszonyka. Olyan szerelem után, a minőről még csak nem is beszélt előtte egy sem azok közül, a kik napilap után körüldongták. Pedig csak annyi eszének kellett volna lenni valamelyik hadnagy urnák, hogy pár napig tudta volna adni az ábrándos szerelmest. Könnyen csatát nyerhetett volna. De hát erre nem gondolt egy sem. 8 igy történt azután meg az az egekre szóló botrány, hogy olyan városban, a hol huszártisztek feküdtek, egy szép asszony mással szökött meg, nem tiszttel. Egy nyomorult czivillel ! Nagy botrány, mely fekete betűkkel lesz följegyezve az ezred évkönyveiben. — Czivil is, szegény is és még verseket is ir ! Pfuj, szégyelje magát az az aszszony — mondta a szökés után mélységesen mély megvetéssel Piroska kapitány. Igénytelen, szerény legényke volt ez a czivil, a ki hőse lett a toponári nagy botránynak. Az ottani lapocskát szerkesztette, de a pesti újságokba is irogatott : — Valami félretiprott zseni az istenadta — jegyezte meg gúnyosan Bereghy ur, mikor először odahaza találta. — Mit is akart tulajdonképpen ? — kérdezte azután a feleségétől. — Műkedvelői előadást rendeznek 8 engem is megkért, hogy játszszam valamit. A kórház javára lesz. Nem vonhatom ki magam 1 — A világért se ! Csak játszszék. Legalább mig a próbákon lesz az aszszony, elmulathatok a pajtásokkal, — gondolta magában. S el is mulathatott. Az asszonyka egyre a próbákon ült s ha fiem volt ott, Kalmár Dezső ült nála (igy hivták a szerkesztőt) és tanította. — Tud-e valamit a feleségem ? — kérdezte egyszer tőle. — Elragadó lesz a nagyságos asszony. Ha Tibor ur megfigyelte volna ekkor a szőke legény rajongó tekintetét, mást is olvasott volna ki belőle, nemcsak a rendező elragadtatását. De hát ő hogyan is gondolhatott volna másra. ságunk főparancsnoka már a legközelebbi napokban értekezletet hiv egvbe ez ügyben. Reméljük, hogy az összehívandó értekezlet minden lehetőt el fognak követni, hogy ezen üdvös és a közegészségügy terén is fontos mentőszolgálat rövid időn belül létesül. ^mmm&wmmm* A mult héíröl. Halotti tort ültünk a mult héten. Eltemettük az ó-évet örömmel, már azért is, miveJ általánosságban nagy panasz volt reá. és annál nagyobb örömmel és lelkesedéssel üdvözöltük az uj évet, a huszadik századot, melytől boldogságot, szerencsét és jólétet remélünk, Valóban nevetség is ez! Minden uj esztendőben egy és ugyanazon nótát fujjuk és a végén ugyanezen jeremiadokat énekeljük. Ez már bevett szokás és ezt mindaddig folytatjuk mig csak rajtunk nem ülik meg a halotti tort. De hát másként ez nem is lehet! A mikor mulatságról, ünnepségről van szó, ott aztán akad elég paszassér. Ha egész éven át nem adódik ürügy arra nézve, hogy éjfél utánig kimaradhassunk, ugy bizonyára a Sylveszter este megadja rá az alkalmat. Ezt ugyan nem magamra vonatkoztatom, hisz mindenki tudja már, hog}^ nekem az volna az ünnep, ha éjfél előtt térnék nyugalomra, de igenis vonatkoztatható azokra a férjes urakra és kordában tartott fiatal emberekre, kik tudnának esetleg lumpok lenni, ha a papucskormány, vagy a félelem nem kényszeritené őket a szolidságra. A Sylveszter éjjel ezeknek az uraknak kettős öröm. A régi legénységük jut eszükbe, és ilyenkor kimulatják magukat tisztességesen a Sylveszter rovására. De szóljunk a mulatságokról! A Jókai kör a hagyományos tombolával ünnepelt. Nem valami sokan voltak, de akik ott voltak nem panaszkodhatak hogy jól nem érezték magukat, jóllehet hiányzott valami azaz jobban mondva valaki. A gyengébbek kedveért kimondom, hogy ez a valaki Fenyvessy volt. Ez volt az első eset a Jókai körben, hogy Sylveszter estéjén nem Közeledett az előadás napja. A tiszturak nagyban csináltatták a csokrokat. Hadd lássa az a szívtelen asszony, hogy gavallérokkal van dolga, a kik gavallérok maradnak a visszautasítás után is. És mind kárba veszett a sok szép virág ! Mert Bereghyné az előadás előtti napon megszökött Kalmár Dezsővel. Pár sorban mentegetni próbálta magát. De kilátszott a sorok közül is kinos vergődése : — Nem tudok mentséget! ítélj el, vess meg, nincs mentségem. Minden a mellett szólt, hogy téged szeresselek és mégsem tudtalak szeretni. Délczeg, hős, önérzetes, bátor, gazdag vagy. Ez pedig szegény, gyönge gyáva. S mégis ezt szeretem. Tudom is én, miértl Talán csak azért, mert nem olyan, mint te és a többi barátaid. Ez nem a hódításairól beszél, de az átélt szenvedéseiről nem a párbajairól, de a beteg édesanyáról s nem a lovait dicséri, de a kedves poétáit. És nem követeli a szerelmet, de kér, könyörög egy jó szavam után. Ti mindnyájan olyan élelmesek, olyan bátrak vagytok, ez szegény olyan élhetetlen, olyan gyáva ! Talán azért siseretem ? . . . — Elment az esze ! — ordította Bereghy Tibor magánkívül dühében. . . . — Elment az esze ! — sugdosták és kiabálták Nemes-Toponáron és mindenfelé. Csak Piroska kapitány szólta el magát egy éjjel a tizedik, vagy tizenötödik knikebájn után: — Elvégre, a szerelemhez nem éppen szükséges a kivattázott atilla!