Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-11-12 / 46. szám

1899. novenjber I9. PÁPAI KÖZLÖNY az is eltűnik a feledés végtelen tengerébe. Ez az állapot, az érdeklődésnek ez a sajátságos indolencziája már általános. Szinte minden ember megkivánja már, hogy reggeli kávéja mellett ott legyen a friss szenzáció. Ha egy kis pikantéria is van benne, annál jobb, mert igy jobban esik a reggeli is. A féltett családi titkok pedig feltárulnak a nagy nyilvánosság előtt. Beletekintenek az emberek oda, ahová még gondolataiknak sem volna szabad tévedni. És a nyilvános forumon hentereg az erkölcs, kitéve minden utca-gyerek gúnyjának és kacajának. Ez az erkölcsök elfajulása : az indolenczia, mely ma éppen ugy graszszál, mint sa többi divatos betegség. Betegség, melyen csak a radikális gyógyítás segíthet. Talán ennek is megtalálják a szérumát. Szent Imre ünnepély a helybeli benczés gymnasiumban Lélekemelő ünnepe volt f. hó 5 én a benczés gymn. növendékeinek, a mi kor védő szentjüknek, Szent Imrének gyönyörű szobrát szentelte meg Pethö Menyhért igazgató a gymn. épületében, hogy ezentúl folyton az ifjak szemeelőtt legyen s hogy tiszteletük és ragaszkodással párosult szeretetük iránta állandóan növekedjék. Az egészen egyházias jellegű ünnep a következőkép folyt le: Reggel, a szokott időben szent mise volt, melyet Pethö Menyhért igazgató mondott. Szent mise után az ifjúság lépteiket gondos szemekkel kisérö szüleikkel cs városunk minden szépért lelkesedő közönségével átvonult az intézetbe és a folyosókon elfoglalta a kijelölt helye ket. Rövid idö múlva megjelent Pethö Menyhért igazgató egyházi öltözetben s az előirt imák és áldásokközt megszentelte a szobrot. Ezután az ünneplő közönség a rajzterembe vonult, hol az ifjak védő szentjükről szóló egyházi éneket éneke'ték. Az ének után Stanits Fulgent tanár tartotta meg ünnepi lelkes beszédét: Szt Imre életét tartva szem előtt különösen két erényét: az ártatlanságot és a munkásságot kötött ifjú hallgatói szivére mint olyanokat, melyekre leginkább szükségük van s melyek később is biztosítják tanáraik és szüleik fáradozásának eredményét. A szívből jött szavak megtalálták a szívhez vezető utat s ott termékeny talajra akadva az ifjúság legfőbb díszét az ártatlanságot s a haza boldogulásának alapját s munkásságot meggyökereztették. Ezután az ifjúság újra egyházi éneket adott elő. Végül Pethö Menyhért igazgató köszönetet mondott a megjelenteknek, hogy az ünnepély fényét emelni szívesek voltak. Nem hagyhatom említés nélkül, hogy az ifjúság nevében is köszönetet ne szavaznék újra f >t. Oesovszhj Kázmér házfőnök urnák, ki a szép szobrot készíttette s hogy a közönig figyel mébe ne ajánlanám Kelemen Márton egyházi szobrász urat, a ki a szobrot készítette. Nincs szükség arra, hogy külföldről hozassuk a szobrokat, mikor van magyar szobrászunk, a ki minden tekintetben megfelel kívánalmaink. ak. E|íj

t jelenvolt. A mult hétről. Válságos időket élü ik ! Az országos járvány, mely a szűk pénzben kulminál városunk eseményen is nagyban érintik. Nemcsak a közügyeinkbe, hanem a társadalmi érintkezésben is erősen érezhetni a hiányzó pénz szagot, melyről felesleges bővebb kommentált fűznöm, hogy ez a bizonyosjnervus rerum minden eseménynek kútforrása. Már pedig, ha erről van szó, ugy első sorban ez a krónikást érinti a legjobban. Ezen előzményt szükségesnek tartottam jelezni, mely némikép igazolni fogja az anyaghiányt az eseménynek dolgában. A pápa-bánhidai vasút, mely nálunk eseményszámba ment s oly nagy örömmel fogadtatott azon hir, hogy még ez évben, megkezdik aí építkezést szinte a pénzhiánynak lett az áldozata. Drága a pénz s nem akad financzirozó s igy várni kell a pénz helyzet javulását. Nagyban híresztelik ugyan, hogy a vasutat a holdban fogják a jövő században kiépiteni, de ez csak merész fantazia, s mint illetékes helyről halottam, amint a transvaali háború véget ér és a pénzviszonyok javulnak a vasútvonalról újra fognak «beszélni.» Ezt azért mondom, mert most már kezdenek „nem beszélni» a vasutró

1. A tervezett fonálgyár is ebbe a betegségben szenved. A válalkozok nagy hűhóval kérvenykedtek a városhoz, a város megtisz telve érezte magát azzal, hogy Pápa varosá" szemelték ki a «Dunántul» gyári emporium* nak és mindent megszavaztak örömmé Imég azt is a mit nem kérvényeztek, csakhogy az első gyári kémény füstjét élvezhessék. Nap-nap után várjuk, mikor jelenik meg a vállalkozó gyári czég első fecskéje, de hiába várjuk. A legutóbbi napok egyikén hallottam, hogy mostanában hiába várjuk őket mert ők is ..várnak". Ők pedig sokkal nagyobb dolgot várnak, mint mi pápaiak. Ök a transvaali háború végét várják, ez pedig «nagy várás.» Hogy miért várják ők ép a háború végét, az újra arra a bizonyos «dalesz» szóra vezethető vissza, mely mostanában járványos betegségge lajul, még azokban a körökben is, a hol rendes körülmények között ezt a betegséget csak hírből ismertek. A mi még nálunk eseményszámba megy, az a próbavilágitás ügye. Feltámad nálunk az acetylén próbavilágitás, s ezt most már biztosan várhatjuk, mert már nagyban rakják a csöveket s ha valami nagy akadá'y közbe nem jön — a mi most már az acetylénnél ki van zárva — ugy a hét vége felé újra ki lesznek világítva az esteli korzó sétálók. Mert hát hogy akadály nem lesz, azt a jelenlegi próbálkozók nagyban állítják. egy zakatoló gép. Elviselhetetlen kínokat szenvedett. Mintha most is hallaná édes suttogását. Gyöngéd, puha tagjait mintha karjában hintázná. Minden idegszálát, érzékét és szelemét barájvá tette a bűbáj, melyet reá az a kedves bájos teremtés gyakorolt. Tetőtől-talpig fájdalmas sóvárgás hatotta át egész testét. Egy aszkéta fölébredt szellemi szomjusága gyötörte őt. Mély fekete hipnotizáló szem:iben fürkésző tekintettel fordult anyja felé, ki nyugodtan ült az asztalnál a vöröslángu lampa világá mellett kézin unkájával volt elfoglalva. Minő csodás szelédséggel és szeretettel nézett fiára ! Jelenléte megnyugtatta lázongó vérét. — Hogy is tőrtént a dolog ? — kérdé anyja, a nélkül hogy fiára pillantott volna. — Tudod anyám hogy nem szerettek táíiczolni : a mikor csak tehetem, elkerülöm. Mosolyogva lépett hozzám és fölkért. Nőválasz rolt. Mintha villamára ért volna, oly érzés fogott el, a midőn piczi meleg kezét a kezemben tartottam. Tánczollunk. Aztán csevegtünk mindenféléről. A mibe belekezdtem, ő kiegészité. Együtt gondolkoztunk, együtt éreztünk. Mintha csak mindkettőnknek egy lelke lett volna. — És aztán ? — Kerestük egymást. A vágy egymáshoz űzött bennünket. Nem tudtunk egymás élkül élni. Innen ered hát lázas állapotod ? szólt mosolyogva az anyja. A ki eddig lenézted a szerelmet. — Most megboszulja magát rajtam. Most értem csak igazán, hogy miért mondanak le fejedelmek trönjaikró', és miért dobják el oly sokan életüket is a szerelem miatt. — A szerelem az élet koronája, fiam szólt hozzá a szeretet hangján az anya. — Hova megyünk, apám ? — Uj édesanyádhoz, leányom. — Nem, nem ! szólt a leány daezosan. — Szálljunk ki. Vonakodva szállott ki és haraggal hagyta el atyja hintáját, mely őket a városba vitte. — Nem akarok, atyám engedj, gyűlölőm őt ! szólt a leány szenvedélyesen. — Ösmerd meg őt. — Jegyesemet add vissza nekem l — Majd arra is rákerül a sor. Gyöngéd erőszakkal magával vonta a márvány lépcsőn, miközben finom Ízléssel diszitett előcsarnokot haladtak át. Dúsgazdag ember leányát választotta az apa második feleségül. Ilyen családbeli férfit szánt ő leányának férjül. De a leány máskép akarta és a gyönge teremtés erős akarata imponát az apának. A törékeny testű elkényeztetett leány eldobta vo'na életét szive választottjáért. Szép, magas, elegáns hölgy fogadta őket. Megnyerő szívességgel ölelte magához a leánykát. — Barátnők leszünk, igaz, hő barátnők ! — Most itt hagylak leányom. Egy óra múlva ismét itt leszek. Ő is velem jön. — Atyám, édes jó atyám, kiáltotl a leány kitörő örömmel és atyja nyakába borult. Sirt ós nevetett eksztázisában. — Ne nekem köszönd ezt, hanem anyádnak. — Ön beszélt értem ? — Nekünk nőknek mindenben össze kell tartanunk, szólt ez szelíden mosolyogva. Ő kedves és hevesen megcséko'ta kezét. A mostoha anya gyöngéden magához szorította és megcsókolta könytelt szemeit. . Azlán összeültek és a leány kitárta előtte szivét és elpanaszolta neki, hogy menyit szenvedett szerelméért. A mostoha igaz anyai részvéttel hallgatta a romlatlan fiatal lélek keservét. Az apa visszaérkezett. Karján vezette a tisztes matrónát, nyomban követte őket a vőlegény. — És itt van a te másik őrangyalod, jövendőbeli édesanyja. — Ó, kedves jó anyám, szólt a leány remegő hangon és kezet csökolt a matrónának. — A boldog ifjúság suttogta a mostoha remegő hangon és jövendőbelijére tekintett, a ki csak nem áhitatszerü tisztelettel emelte kezét ajkaihoz. A kis szökevény pedig pajkos évődéssel beszélte el vőlegényének uti élménye it