Pápai Közlöny – VIII. évfolyam – 1898.

1898-03-13 / 11. szám

tok rá, hanem foszszátok meg sajtóját a szabadságtól s aztán — magától, erőltetés nélkül czélotok elérve leszen ! A népben észrevétlenül eltompul a a tiszta szép s a tiszta jó iránti érzet s elfásult szivéből lassan-lassan végbucsut vesz a szabadság hőszerelme s a nemes küzdelmektől elszoktatott lankadt tagjaira önmaga rakja rá a rabságnak, hejh ! máskor oly nehéz, most már rá nézve könnyű, de annál átkosabb bilincseit. Te ifjúság, mely éppen egy félszázaddal ezelőtt, a kikelet havának Idusán, visszaszerzéd a szabadsajtó csorbítatlan jogát drága nemzetünknek, szent kincset adtál magadnak s nekünk utódaidnak, amely nélkül, ha csak egy részecske is elvész belőle, nem élhet biztosan, nem mozoghat szabadon a magyar a többi népek támadásra kész árjai között ! Áldott legyen magasztos tetteket dicső emléke ! Áldott legyen a nap, mely pirkadásával e haza jövő boldogulásának hajnalát is fölhozta ! Ti önzetlenül, egyedül hazátokért lelkesedve s az egyenlőség, testvériség és szabadság szent igényeitől áthatva tettéttek valóban nagygyá e napot előttünk s tőlünk nem kívántatok mást, csak tartsuk megsértetlenül s mocsoktalanul ama hagyományokat amaz elveket és eszméket, melyek karjaitokat, megaczélozták a csatákra, lelketeket a hősi halálra, s amelyek kell, hogy minket a békés napok, hon és alkotmány erősítő szorgos munkájára serkent enek ! Ti nagygyá tettétek e napot, - - s mi ünnepé emeltük azt ! Ti a hazával szemben leróttátok kötelességteket, — mi utódok örök hálánk koszorúját teszszük nagy tettetek zsámolyára ! Ti csontjaitokból emeltetek oltárt elveitek és eszméiteknek s vértanuságtok vércsöppjeivel avattátok fel azt ; mi, a nagyok kis utódai, a hála és a kegyelet rakra valóságos szemléltetése Darwin theoriájának, hogy a Plátó féle két lábú tollatlan leány csakugyan a majomból ki emberi formára, no meg, hogy milyen következetes egy leány fej a férfi szépség megszerkesztésében. mert mindamaz alakokat az 0 kedvóért hordoztam. És az eredmeny ? . . Kopogtatnak az ajtón postás lép be, levelet ad át és távozik. Sándor ur belbontja a levelet s olvassa: „Tiszlelt ur csokrog virágok rendeles szerin szántó kisaszonag gerek eczer mekünyi 34 forin mer azér füzetnyi muszáj ha kisasszony máshoz is férhő mén tiszteledel Johan Wurst urasági kerdesz Sándor urkáromlodik egyet, oda csapja a számlát a fotográfiák tetejébe, hogy: „Az eredmény hát ez ! No meg ez" : Benyúl a fiókba s egymásután huz ki belőle szabó kontót, suszter kontót, rózsaszínű illatos levélkéket s a mikor elfogy a papír, jönnek egyek : kékszinü kalapfátyol, batiszt zsebkendő, papirlegyező, karperecz, szalag, virág, hajfürt. Csuda egy ember ugy-e ennyi sok eredmény egy kis tetszelgésért, virág-csokorért, tánczért az ünnepelt szépségtől s ez könnyeit áldozzuk dicső dolgaitok büszke emlékezetének. Oh, mert van okunk könnyezni ! Mintha saját lelkiismeretünk, az önvád súlya nehezednék lelkünkre, hogy —főleg a jelen napokban, — elveitek és eszinéteikröl megfeledkezve nemes példátok nyomdokai határozott bizottsággal haladni gyöngék vagyunk! Mintha borús sejtelem szállná meg szivünket, hogy ami legszentebb jogokat, elveket s eszméket oly sulvos viszonyok között is számunkra megszereztetek, a jövő nemzedéknek a maga épségében megtartani nem bírjuk ! Bárcsak a sorstól ránk mért illúzió volna aggodalmunk s bánatunk ! Bárcsak midőn a magyar sajtószabadság és az egyenlőség, testvériség és szabadság proklamálásának ünnepét üljük, mulasztásainkért vezekelve ünneplő köntösünk alatt dobogó szivünk érzetéből fakadó erős elhatározással megfogadnók, hogy titőtelek 1849. márczius 15-i ifjúsága, sem a szó. sem a tettek terén külömbözni nem fogunk ! I

!y ünnep volna legméltóbb mindnyájunkhoz ! Ily ünneplés tenné valóban magasztossá a márczius 15-ének félszázados jubileumát ! X. A tanítóképezde ügyében. Három közlemény. II. Könnyen belátható, hogy ily esetekben — aminők pedig itt mindennapossak lennének csaknem — a tanárnak kész mentsége van. Ámde mincbz miért? Miért kellene kettőzött {erőt s a mindenenmü áldozatoknak hosszú sorozatát latbavetni akkor, mikor erre semmi szükség nincs s mikor egyenletes erővel s minden koczkázat nélkül is, el lehet érni azt az erkölcsi és nemzeti selemkulturális eredményt, amelynek elérése minden valódi tanítóképezde fölállításának az egyedüli czélja. A tanítással és neveléssel foglalkozó erőket naponként kifárasztani s az elernyedés határáig zaklatni; bizonyára nem czélja ő néki semmi, nem elég ! ? Bele markol durva kezeivel jobbal is, ballal is a szent reliquiákba. Olyan mint a macska a melyik madár után kapott s csak tollat fogott, Egy darabig áll, tanakodik mit tegyen ? Végre határoz, megindul, viszi az egész rakást s nosza gyömöszöli sebtin befelé a kályhába, mintha félne, hogy valamit még vissza talál belőle kívánni. A drágaság lobbot vet; dalol, kaczag a lángja, azután elhal s marad a helyén egy rakás hamu. Az se soká. Sándor ur — mintha össze folyott volna keblében egy tuczat sóhaj —• közébe fuj, arra felkavarodik a hamu s kiröppen a kürtön. Sándor ur kőnnyebülten áll fel a kályha elől, mondván : „Igy ni ! most már volt-nincs, nem is lesz. Istenemre mondom, hogy nem lesz. Engem nem hiteget, nem csalogat többet senki leánya. Ez az egy. érzem elég lesz örökre. Ábrándképeim! szép kis feleségről, házi tűzhelyről, Isten veletek, ti belőletek már mind nem lesz semmi. Maj<2 csak élek itt, meg ugy eztán is, mint a hogyan eddig". — Elérzékenyedve rendezgetni kezd a szobában. — Ezt a díványt egy kicsit idább húzom, alszom majd rajta délutánonként nagyokat, senki se zavar. — A végihez ide állítom a pipatoriumot, elsenkinek. De hátha ez — az előzőleg figyelemben nem vett, mostoha, helyi körőlmények miatt — mégis csak bekövetkezik, amint — mathematikai pontosággal mondható, hogy — be is következik: mivel élén élénkítsük mivel frisitsük föl akkor azt az örök nyugalmasággal működni tartozó lelki erejét annak a szegény tanárnak, akinek a kötelességei közé nem iktatott — tehát meg sem fizetett — nagy strapa egészségét végleg tönkretette ? Olyan intézet, mely a társadalom körén kivül e<ik, távol annak szivétől: gyorsan elkoptat minden erőt, rohamosan megzsibdaszt min len buzgóságot; fokává színtelenné tesz minden kötelességérzetet s unotá kelletlenné és fanyar gyümölcsöket termővé minden kötelességteljesitést, minden — szivárványfényben kezdett, ámbicziózus = a munkálkodást. De hát hiszem — erös ami meggyőződésünk — nem lehet s nem is lesz ez igy. Nem ; mert egyetlenegy plauzibilis ok sincs, mely azt a döntést támogatná, hogy tauitóképezdénk uj épülete a városból ki, — annak legtávolabbi végére, unalmas pusztaságba helyeztessék. Föntebb kifejtett okaink közül legalább egysem támogatja. De nem támogatja az a vélt szükségszerűség, az a mindenesetre jöindulatu ; de egyáltalában nem praktikus értékű — föltevés sem, hogy ez a képezde — s ennek során va'amennyi — csak akkor emelkedhetik igazi föladata magaslatára, ha a földműves iskolával közvetlen szomszédsági viszonyba hozatván : eleven, lelkes, attrakczionális erejének elvesztésével, jóformán a földműves isko'a irányzatának és vezérlő eszméjének hullámgyürűjébe kavarodik ; vagyis, ha gyakorlati földművesi s gazdászati ismere'ékből többet szív föl szervezetébe, mint amennyi eddig vércsatornáit átjárta Bizonyos, hogy a föltevés nem szűkölködik az igazság Látszata nélkül. Ámde egy nagy hibája van; az tudniillik, hogy a kívánatos eredményt a helyhez köti, Űrben keresi s a külső egybefügg és minél szorosabb voltából származtatja. Mi ellenben, akik minden intézményt a maga rendeltetésének keretében s szakszerű önállósági körében mérlegelünk, sohasem tulajdonítunk fontosságot a térnek moly a rokon-, kulturáis intézményeket egymástól elválasztja ; hanem keressük a benső kapcsot, a szellemi és erkölcsi közösséget s a legmelegebb érzelmi kohézióban a gyümölcsöző ikreket. érem fektemböl is. — A ruha szekrényt áttetetem a hálószobába, a helyére meg szerzek még egy könyves szekrényt. — A fegyverráma maradhat igy a mint van. — Az ajtó mögé kell egy fogas, ide a sarokba meg egy pakrócz a kutyának. — igaz, hol is van az szegény pára ?" Félig kinyitja az ajtót s ki kiált : „Kasztor, komm herein" ! Kasztor besurran s búvik a kályha mellé. „Mi az, fázol kis kutyám ? ott künt kellett lenned ebbe a csúnya időben, szenvedned, aztán nek is csak „Azért", „Annak" a szeszélyeiért, inert egyszer azt mondta ; „Ki nem állhatom itt benn a kutyát," — No ne félj édes Kasztorom, ezután bennt lehetsz, nem jönn ide, mint a hogy gondoltuk. Itt bennt hálsz, ott nézd a sarokban, pokróczon. De nem is ott. Gyere ! Hopsz ! Igy ni, ülj ide a diván közepére, csak azért is !" Kasztornak tetszik a mód s örömében csaholni kezd. Erre Sándor ur is rá gyújt hogy : „Mert hogy nékünk asszony Rezonérozgasson, olyan nics a sifonérban." * * * Igy készül az agglegény.