Pápai Közlöny – VIII. évfolyam – 1898.

1898-07-10 / 28. szám

Azzal mindenkinek tisztába kell lenni, hogy anyagi terhek nélkül ezt létesíteni nem lehet, csakhogy ez oly csekély, hogy az ezáltal elérendő eredménynyel szemben, nem is jöhet számításba. A régi közmondás itt beválik, mert aki akarja a czélt, annak akarnia kell az eszközöket is. A várossá való átalakulás a lakosság egyértelmű elhatározásának eredménye. Ez a körülmény reményleni engedi, hogy a polgármester — ki a telefon berendezését sürgető mozgalom élén áll — a lakosság és a társadalom hathatós támogatására fog találni, mely nélkül azon elemeket, a melyek a városias berendezés iránt kellő érzékkel nem bírnak, sem meg, sem pedig legyőzni nem lehet. Ezért fektetünk rendkívüli súlyt arra, hogy a város érdekeit szivén viselő egyének minél impozánsabb módon nyilatkozzanak ezen kérdésben azon értekezlet alkalmával, melyet ez ügyben Mészáros Károly polgármesterünk legközelebb összehívni szándékszik. Csak akarnunk kell s komoly törekvésünket bizonyára siker fogja koronázni, mert nekünk erős a reményünk, hogy városunk nagy többsége örömmel segiti előre oly ügyben mozgalmat, a mely mozgalom városunk fejlődését van hivatva előmozdítani. Adja az ég, hogy városunk fejlődésére nézve .minden tekintetben jő és üdvös eszme mielőbb a megvalósulás stádiumába lépjen.) Értsük meg egymást s mondjuk ki egyhangú lelkesedéssel hogy: Létesítsük városunkban a telefon hálózatot ! Tudomásunk szerint polgármesterünk aláírási ivet bocsájtott ki a telefon megvalósítására. Huszonöt előfizetőre van szükség, enynyit összehozni pedig közös akarattal nem lesz nehéz. Pollatsek Frigyes. bámultam az alvó szép, szelíd vonásait, végre megmozdult a leány hosszú selyem pillája, s a gyémántot ethomályositó ragyogó fekete szempár tekintett reám. Megvizsgáltam a beteget. Tudom is én miért, ugy dobogott a szivem, mikor a szép beteg fölé hajoltam, hogy a saját szivverésemtül nem hallottam az övét. Mindig sajnáltam szegény betegeimet, kikre az orvo=i tudomány kimondta a halált, de sohasem jobban, mint mikor ennek a szegény leánynak konstatáltam az állapotát. A halálnak legiszonyúbb férge, a tüdővész, fészkelte meg magát e szép testben. A szép leány fürkésző tekintetét rám fűggeszté aztán fájdalmas mosolylyal kérdé: — Ugy-e gyógyithatlan bajom van ? Olyan szép, dallamos hangja volt. — Nem, kisasszony, — mondám, — bár jól tudtam, hogy már a világ összes orvossága sem használ. Végtelenül sajnáltam szegény lányt, s szánakozásom meg fokozódott, mikor megtudtam, hogy senkije, semmije, egyedül áll a világon. Szülei még kicsiny korában árvaságra hagyták, egy nagynénje nevelte, de ő is elköltözött az élők sorából s a szegény fiatal leánynak két kezével kellett megkeresHuszonötéves találkozó. Mult számunkban megemlékeztünk már azon lélekemelő ünnep első momentumáról, melyet a 25 évvel ezelőtt a pápai ev. ref. collegiumban érettségit tettt iskolatársak ifjúkori barátságuk megújítására s ezen szent kötelék megerősítésére rendeztek. Kötelességünknek tartjuk az ünnepélyről most folytatólagosan s részletesen az alábbiakban beszámolni. A szombati ismerkedési estély után vasárnap reggel az ev ref. főgymnásium nagytermében volt a gyülekezés. Eljöttek az iskola társakon kívül a collegium tanárai, az intézet igazgatója s a régi tanárok közül a még egyetlen életben levő Tóth Dániel. Megható volt e találkozás. Mennyi szeretettej, mennyi ragaszkodással csoportosultak ősz tanárjuk körül, mennyi édes emléket elevenítenek fel a megváltozott s mégis oly ismerős vonású arezok. Mintha a letűnt 25 év el sem repült volna, mintha most is egymás mellett ülnének az alma mater padjai között; pedig mennyi minden történt, mennyi az elmondani s mennyi a kérdezni való. Hiszen egy egész emberi élet java része tünt le elválásuk óta, mely idő alatt sok minden megváltozott, elmúlt az ifjúság, csak a barátságuk maradt a régi, az ifjan rajongó. A gyűlést az 1873-iki névsor felolvasása nyitotta meg. Végighangzottak a nagytermen az ismerős nevek, csak ugy mint annak idején, midőn a tanár regisztrálta a megjelenteket, de sajnos nem következett minden név után a szokásos „jelen". Az 50 rendes és 18 magántanuló közül meghalt már 19, teljesen ismeretlen tartözkodásu 8, elmaradt 15, távirati üdvözletet küldött 2, s megjelent személyesen 24, néhányan feleségükkel, gyermekükkel. A megjelent iskolatársak névsora a következő : Kovács Lajos, Tuba János, Cseresnyés János, Dr. Lővinger Jakab, Széky Aladár, Szeglethy György, Dr. Hirsch Vilmos, Tornai Gyula, Noszlopi Béla, Mányoky Gyula, Lipschitz József, Puskás Károly, Dr. Kőnigsberger Cornél, Purgly Zsigmond, Szélesy Dániel, Mészáros Mihály, Szalai Imre, Berzsenyi Gergely, Dr. Singer Lőrincz, dr. Inkei Béla, Bolla György, Ivánszky Jenő, Tibold Kálmán, Szűcs Endre. A névsor felolvasása után Tuba János orsz. képv. üdvözli megjelent tanulótársait nie élelmét. Egy papírgyárban fogyasztotta napi nyolezvan krajezárért ífju életét. Sajnálatom később csodálkozással vegyült. A lányka egyszerű, mesterkéletlen modora daczára is, olyan kedvesen csevegett, pedig nevelése hézagos volt, de természetes esze minden szóból ugy kicsillant, mint fövény közül a gyémánt. Vágytam a lányka társaságára. Néha órákig ottfelejtettem magamat az egyszerű kis szobában a szállásadó öregasszony nagy csodálkozására. A leányka állapota hol jobbra, hol roszabbra fordult. Elkövettem minden lehetőt, hogy életét megmentsem. Éj féltői-éjfélig könyveim között búvárkodtam, kerestem, kutattam, tanultam. Némelykor azt hittem, megmenthető máskor meg a csüggedés vett rajtam erőt, ilyenkor majd megbolondultam. S ő? ö nyugodtan várta a kikerülhetetlent. Biztatásomra csak szomorúan mosolygott, hálásan szorítva meg kezemet. Ilyenkor éreztem, hogy vérem az arezomba száll, hogy szivem hevesen dobog. Az idő tavaszra fordult, már árulták az ibolyát Én is vettem egy kis csokrot. kiket a barátság szent érzelme hozott össze az ország minden részéből. Szeretettel, hálával emlékezik meg volt tanáraikról, kiknek < ly sokat köszönhetnek. — az alma materrről, mely már annyi jelest, annyi derék polgárt, nevelt a hazának, mely annyi éven, oly sok időn át szolgálja e hazát. Szive örömébe, a mai nap boldogságába keserű fájdalmat önt, hogy nem láthatják maguk körül összes tanáraikat s lelke egész melegével, a tanítvány hálája s szeretetével öleli tehát egyetlen élő tanárát az itt megjelent Tóth Dánielt, kinek élő szavakkal fejezi ki mindnyájuk nevében azon érzelmeit, mely érzelmek a többi elhalt tanárok iránt már csak miat hálatelt emlékezet nyilvánulhat. Tuba János megnyitó beszédére az intézet jelenlegi derék igazgatója Kis Ernő válaszolt. Hivatalos állásából kifolyólag jutott neki — úgymond — a szerencse, hogy az iskolatársakat üdvözölje s itt fogadja. Sokszorosan átérzi és élvezi ő ez ünnep jelentőségét. Hiszen ő is volt tanuló, ismeri a hála, a szeretet, a ragaszkodás léleknemesitő hatását, érzi a barátság nagyszerű erejét s mint tanár tudja, hogy a tanár nehéz munkájának egyedüli jutalma a tanítványok hálás szeretete. Örül tehát, midőn látja, hogy a mai, az idealizmus dekadentiájának nevezett korban, mily erős a szeretet és hála érzelme az összegyűlt tanulótársakban s büszke arra hogy ő éppen most igazgatója azon intézetnek, mely a megjelenteket 8 éven át nevelte, egész későbbi életüknek irányt adott. Elmondja röviden az iskolának a lefolyt 25 év alatti történetét s kiemelte, hogy ezen iskolának vezéreszméje mindig a nevelés és oktatás minél intensivebb művelése volt. Feladta az iskola a jogakadémiáját, beszüntette tanító képzőjét csak azért, hogy az erök szétfő rgácsolását kikerülve, egész anyagi s szellemi tőkéjét minél inkább concentrálva az intézet óságaiban a theologiai s gymnasialis oktatás terén, a lehető legmagasabb fokra emelkedhessék. Bátran meri hangoztatni, hogy ezen iskolának fontos szerepe volt és van hazánk történetében s büszkén, benső örömmel tekint azokra, kik az iskolát 25 évvel ezelőtt elhagyva most ismét itt gyűltek össze, hogy megüljék a barátság és hála ünnepét. Felkéri egyben az összegyűlt iskolatársakat örökítsék meg ez ünnepet az iskola vendégkönyvében is azzal, hogy egy külön lapon valamennyien bejegyzik neveiket társadalmi állásuk s lakóhelyükkel együtt. Amint hozzája léptem, élénken tekintett kabátomra. — Már ibolya is van ? — kérdé, mintegy magához beszélve, aztán két nehéz csöpp húzódott gyönyörö szemeire. Kimondhatatlanul szép volt a pillanatban. Oly szép hogy szinte fájt látnom. Esdő pillantástól kisérve, sző nélkül nyújtottam át neki a kis csokrot. Könyes szemmel, de mosolyogva vette el, szagolgatta, játszadozott vele, simogatta apró ujjaival a kis virágot, én pedig gyönyörködtem e pillanatnyi boldogságon. Mindennap friss csokrot vittem neki. Ö mindanyiszor őrült és boldognak látszott. Minél, jobban tavaszodott az idő, ő annál roszabbul lett. Én kétségbe voltam esve. A tudomány elébem tárta mennyi ideig tarthatom még a drága életet, szivem pedig őrülten tiltakozott a rettendő tudat ellen. Minden szabad időmet mellette töltöttem. Már a beszéd is nehezére esett, alig szólt, csak gyönyörű szemei függtek rajtam fürkészöen, tekintetében volt valami túlvilági. Én ugy éreztem, hogy egy mennyei angyal fekszik ott abban az ágyban, nem tudtam