Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.

1896-10-11 / 41. szám

1896. október 11 PÁPAI KÖZLÖNY 3. a jelöltségről lemondani. Ugyanezért minden félreértés kikerülésére nem szándékozom Pápára lemenni és ott beszámoló beszédet tartani. Fogadjátok még • egyszer köszönetemet a bizalomért azzal a biztosítással hogy az a tizenöt év, liogy Pápa városa képviselője lehettem, életem legszebb emlékei közé fog tartozni s hogy ha nem is lehetek Pápa város képviselője mindig csak örülni fogok ha Pápa városának bármiben is hasznára lehetek." Láng Lajos. Nagy leliangoltságot idézett elő ezen távirat Láng Lajos hívei között. Ezzel a távirattal most már tisztázódott a helyzet és véget vetett azon sokoldalu komoinációknak és eshetőségeknek, mely ezen jelöltséggel összefüggésbe hozatott. Mi részünkről amennyire egyrészt őszintén sajnáljuk, hogy Láng Lajos ezen felajánlott mandátumot nem fogadta el, másrészt csak megnyugtatással vesszük ez expedienst, mert nemcsak a mi, de azt hisszük, hogy az egész város nézete az, hogy ezen lemondással sok oly kellemetlenség lett elhárítva, melynek utókövetkezményei káros lefolyással lettek volna társadalmunkra nézve. Nem füzünk ehhez komenéárt, tudja azt mindenki, hogy két dudás egy csárdában nem maradhat meg. Tudjuk az előzményeket, tudjuk hogy ezzel a jelöléssel két oly ember állott volna egymással szemközt, kik egy párton vannak s azt is tudjuk mily következményeket vont volna maga után, ha ezen két jelölt érdekében választó polgárságunk farkas szemet nézett volna egymással. Oda fönnt a központban jól lehetek erről informálva, de ugy látszik, hogy maga Láng Lajos is felfogta a helyzetet. Vagy-vagy volt a jelszó s igy tertium non datur! A béke megkötetett, a társadalmi egyetértés ezen expediensel helyreállott és most nyugodtan várhatjuk a fejleményeket. A kiállítás utolsó napjai. Nemsokára megkondul az ezredéves országos kiállítás fölött is a búcsúztató harangszó. Épen halottak napján, november másodikán teszik majd sirba, meghajtják előtte a félévig tartott búcsújárás lobogó zászlóit, mint egy győztes hadvezér előtt és aztán elparentálják, mint egy fiatal leányt, mely oly szép és bájos volt, hogy örökre kár és Isten ellen való vétek neki meghalni. Szinte fáj az ember szive, hogy pár hét múlva már ennek a mesebeli tündérországnak kapui bezárulnak, szinte hihetetlen hogy mindaz a fény, mindaz a pompa és ragyogás egyszerre csak véget ér, mely hat hónapon keresztül elragadó varázsával idecsábitotta a messze vidékekről és tengertulí országokból is a népek tömegeit Magyarország fővárosába. Mennyi örömet, büszkeségei,gyönyört okozott nekünk és mennyi halával tartozunk a gondviselésnek, hogy megérnünk engedte, az ősi dicsőség szent emlékeinek találkozását az uj ezer évre készülő Magyarország munkaképességének kincseivel. A történelmi ereklyék és a modern alkotások gyűjt eményényének févánta, hogy titokba össze is keljünk, de ebbe nem egyeztem bele. Kénytelen volt kezemet szülőimtől megkérni Előkelő társaságban élt, de rossz tulajdonságai és kártyaszenvedélye mindenki elölt ismeretes volt. Ezt szülőim el is mondták nekem és kértek, hogy adjam vissza neki a gyürüt. Charley Clare-ről semmi rosszat nem akartam elhinni és utoljára is hónapokig tartó ellenkezés után, szülőim beleegyeztek a házasságba és a lakodalmi előkészületekhez fogtak, mert féltek tőle, hogy megszököm. Minden kész volt már — az esküvő napja elérkezett; éppen öltöztettek, amint véletlenül kihallgattam Charley beszélgetését — a ki a másik szobában egy függönyözött ablakmélyedésben állott, egyik nyoszolyó-leány barátnőmmel és azt hitte, hogy egyedül van, amint esküdözött a leánynak, hogy rajta kivül mást sohasem szeretett, mindig is szeretni fogja és engem csak azért vesz el, mert kártyaadósságai miatt minél gazdagabb leányt kell szereznie. A szégyen, a csapás és az irtózat egészen lesújtott. Egyedüli gondom az volt, hogy megszabaduljak attól, akihez majdnem örökre hozzálánczoltam magamat. Szobámba mentem, a menyasszonyi diszt utazóruhával cseréltem föl és mialatt a nászvendégek gyülekeztek, elhagytam a házat. Attól féltem, hogy ha nem megyek el, kitalál valamit, a mivel ígéretem megtartására kényszerit. Szerelmemet megvetés váltotta fel. Az éjszakát egy régi cselédünknél töltöttem ; másnap Londonba mentem és Mrs. Chirburg hirdetéssre jelentkeztem. Néhány hét múlva megírtam anyámnak, hogy hol vagyok és mit csinálok, egyszersmind kértem, engedje meg hogy egy évig maradjak. Sem régi barátnőimmel, sem volt jegyesemmel nem akartam találkozni. Mamát minden tettemről értesítettem azóta és mindig kinyerem helyeslését. Sőt már önről is irtam neki, dr. Monk. — Láthatja ön, — és itt első izben mosolygott beszédes ajka — nem minden alap nélkül bizalmatlankodom a világban. Arra a bölcs elhatározásra jutottam, hogy ha valaha egyáltalában megadom magamat, csak önzetlen szerelem lesz képes meghódítani — és felpillantott a doktorra, szép szemeiben egy csintalan sugárral. — Ue hiszen feleségének evezte önt! — mondá a doktor — Ez is csak szemtelenségét mutatja 1 Hogy ezután mi történt, az olvasó magától is kitalálja. nyes csarnokait pár hét muUa be fogják zárni és iit az ideje, hogy aki még nem látta, siessen megtekinteni a nemzeti büszkeség e megszentelt hajlékait. Soha még nemzeti kiállítás ily fényesen nem sikerült, mint a mienk. Erkölcsi siker tekintetében felülmulta a nemzetközi világkiállításokat is. Pedig mindaz, a mi itt látható, magyar ember eszének és kezének a müve. A földmivelő, az iparos, a kereskedő, a művész kezet nyújtott egymásnak, hogy dicsőséget és hirt szerezzen a magyar névnek. Nézzétek végig a száztornyu kiállitási város gyönyörű utcáit, tekintsetek be a csaknem háromszáz remeknél remekebb módon épült házba és kápráztatni fogja szemeiteket az itt felhalmozott kincsek óriási gazdagsága, a magyar kéznek, a magyar szellemnek teremtő ereje. Nemzeti géniuszunk pantheonja ez. Az ezredéves emlékek között a legmaradandóbb becsű, kimagaslóbb és nemzeti büszkeségünket ország-világ előtt emelő nagy alkotás ez, mely hosszú időkön at okulás, tanulság és biztatás forrása marad számunkra bezárása után is. Nézzétek a meg az ősi századokba visszanyúló emlékek gyűjteményét, a három korszakot felölelő történelmi épületek csoportját ; Hadverő dicső ősök ereklyéi vannak itt felhalmozva. Árpád honfoglalásának emlékmaradványai, a keresztény kultura ujraébredés korszakának és az utolsó századok számos háborúinak és békealkotásainak emlékeivel találkozunk. Egy egész évezred váltakozó, viszontagságos, borús és derűs eseményei mintegy megelevenedve vonulnak el előttünk és dicsfénytől sugárzó ragyogásban szólnak a késő nemzedék epigonjaihoz. Vágy járjátok körül az uj ipari müvek hajlékait, az emberi kézmű, gépek, találmányok csarnokait és bámulva fogjátok szemlélni az erejére ébredt, előre törekvő és hivatása magaslatán álló magyar nemzet képességeit. Minden együtt van itt hordva, ami szivet lelket nemesit, amiből megbecsülhetjük magunk magunkat. Meg kell ismerni, hogy méltányolni tudjuk, mennyire haladtunk és megérthessük, milyen hosszú ut áll még előttünk, hogy a legközelebb nagy nemzetekkel versenyre kelhessünk. Százával, ezrivel jönnek hozzánk külföldiek, csapatosan keresik fel kiállításunkat olyanok, kiknek azelőtt a magyar nemzet neve is csaknem egészen ismeretlen volt. Csodálattal vannak eltelve a magyar nemzeti erő ily óriási megnyilvánulása előtt. De sokkal fontosabb ennél az, hogy mi magunk ismerjük meg magunkat. A kiállításnak nem szabad berekeszteni, míg mindenki nem látta. Minden magyar embernek kötelessége néhány napot a kiállításnak s^en.elni. A kiállítás igazgató-