Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.

1896-01-26 / 4. szám

2. 1896. JANUÁR 26. évek utoljára esik, és ez utóbbi évek­ben létesített és még a megvalósulás stádiumában levő intézmények oly ter­mészetűek, melyek városunk haladását, népességének szaporodását nem időle­gesen hanem állandóan biztosil­juk, reméljük, hogy ennek tekintetbe vételét jelentésében ki fogja tüntetni és ^ennek alapján is a katonalakbér emelését javasolni. Ezen felhozott indokokat a városi tanács is felhozza azon jelentésében, melyet a bizottság a ministerhez kül­dött jelentéséhez csatolt s a mely ér­veket a bizottság jelentésében is felemiit. Reméljük és hisszük, hogy a m. kir. honvédelmi minister ugy a bizott­ság mint a kapcsolatosan fűzött városi tanács jelentését figyelembe fogja venni és városunk részére a kérvényezett ka­tonai lakbérosztályzat felemelését az 1893 évi IV-ik törvényczikk értelméi en engedélyezni fogja. Reméljük a legjobbat ! Pollatsek Frigyes. Devecseri levél. 1896. január 21. Ismét csak mulattunk . . . Pedig tavaly komolyan megfogadtuk, hogy soha többé bált rendezni nem fogunk, li komoly elhatározást a bálból kifolyó apprehensio szülte bennünk . . . Kü­lönben lehet e bált rendezni kellemet­lenség nélkül ? Igen, de Devecserben alig . . . Képzejék csak az a dévaj Carneval herceg, a fenséges fenegye­rek, ki csak a jelen örömeinek éJ, bár édes, hízelgő rzavainak sok ideig ellen­álltunk, mogingatta szilárd elhatározá­sunkat ; reá vett bennükel a mulato­zásra, és e hó 18 án bált rendeztünk a tiszteletére ... A bál tiszta jöve­delmét pedig — úgymond — fordítsuk egy Devecserben létesítendő kisded óvó javára ... A czél tetszett leg­jobban ; mert bizony megvallva az igazat : Devecserben még csak kisded­óvó sincs. Szomorú tanügyi állapot biz' ez ! . . . Kinyomattuk tehát a meghívókat, melyekhez a nemes czél hatalmas be­tűkkel — szembe ötlően — volt ki­szedve . . . Gondoltuk, hogy bálun­kon Devecser város összes értelmisége szoros erkölcsi kötelességének isme­rendi megjelenni, s jövödelmünk oly óriási lesz, miszerint fel fogja Kelteni az érdeklődők figyelmét s a már létező ovoda-alapot nagyban fogja növelni ! . S lesz kisded óvónk ! . . . . JliS mi történt ! . . Szörnyű csaló­dás ! . . Intelligenciánk jó része -­tán nem lódítok ha azt mondom, hogy hogy —- tüntetőleg távol maradt . . . Ez pedig sehogy sincs igy jól ! . Nem azért kárhoztatjuk e társadalmi gixert ; mert némi deiicit lett, hanem azért, mivel a nemes cél iránt oly lanyha, oly rideg volt az érdeklődés . . Illába ma még nálunk a személyes érdek előbbre való minden üdvös czélnál . . Nem de ? Tán igazam van .... Soha ilyen fenekestül felfordított tár­sadalmi életei nem láttam, mint a minő nálunk uralg ! . . Mindenki többre be­csüli a maga egyéniségét a másikénál. A boldogító felebaráti szeretet ma csak puszta, szentírási frázis ! . . Irigy­ség, dölyf, kárörvendés, friss pletyka, megszólás, mások kicsinylése s több más hasonló társadalmi erények (? !) dominálják a teret. írjanak ki, azután veletlenül a nyelvek csépé alá kerül ; az erkölcsileg és társadalmilag tönkre lesz silányitva . . . Kevés kivétel is van, kiknek természetesen határtalan tisztelettel adózunk . . . Pardon ! majdnem eltértem a tárgy­tól .. . Sikamlós a toll ; könnyel félre siklik :. . Hogy a bál ki.nenetele minél na­gyobb sikerrel járjon, arra az üdvös gondola'ra jöttünk, miszerint bál anyául egy köztiszteletben álló rokonszenves modorú, kellemes fellépésű úrhölgyet kértünk fel, kihez egész társadalmunk önze len tiszteiele fűződik. Meg is lel­tük e kedves, szeretetreméltó úrhölgyet, Barcza Béláné őnagyságában, ki a tisz­tet — bár vonakodva — nagy örö­münkre el is fogadta ... t\ siker biztos volt . . . [mert meg voltunk győződve arról, hogy ezen úrhölgy egyénisége nemcsak személyes barát­nőit s családjának közeli barátait, ha­nem városunk összes intelligenciáját is a bál csilláros termébe vonza . . . O meg is jelent és jól érezte ma­gát szerény körünkben, de az intelli­gencia — kevés kivé'ellel — nem . . S mi az oka ennek ? . . Nem más, mint szerényen kifejezve, a személyes gyűlöli a doktort, a fekete bajuszával, igen, ő gyűlöli. Bent a szobában a mama és a papa kölcsönös vita után elhatározták, hogy a gyereket elviszik a doktorhoz, mert baja van, bajának kell lenni. Sápadt, holott eddig egész­séges, piros színű urcza volt. Ezelőtt kacza­gott tréfált, játszott, most hallgat, gondolko­zik. — Ez baj, ezen segíteni kell. Margitkának meg is mondták hogy ké­szüljön. Vegye fel a piros ruháját a szatén­nal áttört szalmakalaplát stb. stb. Margitka csak néz, odasimul a mamá­hoz, s megkérdi, hogy — hová megyünk V S tapsol, mert Margitka nagyon szeret utazni, mert ö komoly leány. De a mikor meghallja, hogy mennek a „doktor bácsihoz", kiesik a szeméből a köny és kijelenti hangosan a mama és a papa előtt, hogy ő bizony ahhoz a doktorhoz nem megy. Hogy miért ? mert gyűlöli, az az, — hogy nem gyűlöli, de hozzá semmi esetre el nem megy. ' Az apa és a mama kétségbe vannak esve. De hogyan is lehet haragudni arra a „doktor bácsira" mikor az olyan jó, nemes szelíd ember. Ugy szereti a mamát, papát, no meg a Margitkát is. Ezt elismeri Margitka is, de ő mivel gyűlöli a fekete bajuszával együtt arra se néz többet, nem ö ! Az öreg ur ugy látja, hogy érti a dol­got. A doktor bizonyosan megsértette a gyer­meket valami tréfálkozással s meg is kérdezi rögtön : — Mivel sértett meg a doktor V Margitka siet tiltakozni, hogy öt nem sértette meg a doktor, sőt ő nem is gyűlöli, de tiszteli, de nem mehet el hozzá, hogy ki­nevesse, midőn semmi baja nincs. Bódi bácsi még kevésbbé érti a dolgot. Az előbb gyűlöli a doktort, most tiszteli; ezt nem érti, nem ! A vitatkozásnak pedig maga a doktor vet véget, a ki tetőtől talpig feketébe öltözve lép be az ajtón ! Margitka el is mosolyodik magában, hogy milyen fekete is ez az em­'ber ; a czipője, ruhája sőt még a bajusza is. Már ez igazán nevetséges. A doktor oda áll a papa elé és beszélni kezd. Az öreg ur ugyan félbeszakasztja, hogy foglaljon helyet a doktorka és beszélgessen ugy, de a doktor csak áli és beszél ünne­pélyesen. Beszéde eleinte nem érdekes. (Ez a Margitka magán véleménye.) De később, mi­dőn emlegetni kezdi a „szerelmet, melyet Isten az emberek szivébe oltott, hogy kön­nyebben feltalálhassák az élet czélját : a boldogságot" stb. kezd a beszéd érdekesebb, vonzóbb lenni. (Ez is a Margitka véleménye.) A beszéd végét azonban nem várja be, hanem a midőn meghallja említeni a saját nevét, még halováuyabbá vált orczáját két kezébe temetve kilép a kis kertjébe, a virágai közzé, hogy szive dobogását más meg ne hallja. De hát mamák is vannak a világon. — A Margitka édes mamája is kijön, megfogja a kezét, beviszi a szobába, leülteti a papa mellé, s mindez olyan komolyan, ünnepélye­sen történik, mintha temetésre mennének. Fel is tör a kis lány szemébe a köny, ver a szive, reszket az egész teste, csak az arcza halvány, pedig minden része forró tűzben ég. Talán nem is tudja, hogy mit csinálnak vele. Nem is látja, hogy megfogja a két kezét a doktor s viszi a ezukrus papa elé. Nem is hallja mikor az megszollal ka­czagó hangon, hogy ; — Magának adom doktorka az én aranyos lányomat, ha vissza hozza a régi kedvét, a csengő kaczagását, meg az arczá­jának a piros színét. Talán bizony észre sem veszi, mikor rá néz mosolyogva az a fekete bájuszu em­ber s megfogja a Margitka halvány arczát s megcsókolja jobbfelöl is, balfelöl is, Bodi bácsi ugyan, a doktorka ellenkező nézete daczára is, állítja, hogy ezt jobb lett volna későbbre hagyni. — Ténv az, hogy a Margitka fehér arcza k|>iros lett a csóktól, nagyon piros, olyan, a milyen volt — az előtt ! Bodi bácsi, nemkülönben a mama elá­mulva nézi ezt a csodás átváltozást, mely a Margit kát meggyógyította s csak akkor mondja el a lepke üzést, az első esókot, a melyről sápadt lett a kis leány arcza. — Mert ugy van az kedves uram bá­tyám, hogy az első csóktól sápadt lesz a lány, de a másodiktól, meg a többitől piros, ugy-e igy van Margitka ? Margitka pedig, nem szól semmit csak oda húzódik a doktor ur széles mellére. Ez pedig ha nem csalódom a bele­egyezés kifejezésének egyik neme !

Next

/
Thumbnails
Contents