Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1895.

1895-10-20 / 43. szám

I895• OKTÓBER 20. PAPÁI KÖZLÖNY. 3ők bámulattal tele jártak egyik csarnoktól a másikig, s folyton gyarapodott az érdeklődésük, egyre hangzott ajkukról az elismerés. — addig mi próbá'juk meg egy pillantást vetni a jövendőbe, hogy meglássuk azt is, ami még nincsen, ami csak készül, emi csak tervben vagy papirra tett elhatározásokban van meg. Ne nézzük most Magyarország produktív erejének leendő megnyilatkozását, mellőzük pár pillanatra a nagy muoka komoly részét, amel) et ugy is látni, megvizsgálni, tanulmányozni kell majd mindenkinek ; hanem lássuk, minő szórakozást, mulatságot, látványosságokat nyújt majd a nagy közönségnek az ezredéves kiálliiás. Itt lesz elsőbben a megnyitás nagy napja. A király es az egész királyi család es vele a nemzet sorsának intézői legelőbb a Mátyás király templomába mennek imádságra. Az ország első tőpapja imádkozik velők a hazaért, ujabb dicső ezer évet kerve az egek urától ennek a sokat megszenvedett népnek. Innen pompában és díszben átvonulnak az uj parlament épületébe, széles e hazának legnagyobbszerü, leghatalmasabb palotájába, hogy a király a maga személyében megnyissa az országgyűlés két házát. Most ezer éve Pusztaszeren is azzal kezdték meg a honalapitást, hogy fejedelem és nemzet hűséget fogadtak egymásnak^ a legdrágább kincset, az alkotmányt biztosították. Ezer évvel utóbb ismét hűségi esküt tesznek egymásnak: az alkotmányos király és az alkotmányszerető nemzet. Ezután lesz az ezredéves kiállítás megnyitása. Maga a legmagasabb védnök, ő íélsége a király nyitja meg a kiállítást a történelmi csanokban, az épületnek ama részében, amely legjobban emlékeztet Árpád korára, a hol a honfoglaló magyarok emlékét mutatják be. S a királyon kivül ott lesznek a királyi herczegek, az udvar, az országnagyok, mindenki, akinék rangja, neve, dignitása van. S mind bejárják a kiállítást, amit öszszehord egy nagyratörő, nagyratermett nemzet, hogy bemutassa ezeréves dicső múltját, ujabb ezer évre jogosító fényes jelenet. De itt csak a látványosságukról akarunk ezúttal beszélni. Szóljunk hát pár szóval Vdgó Pál hatalmas tervéről, amelyet a nagy közönség bizonyára meg fog valósítani, /i megelevenedett história, ezer éz eleven története fog előttünk elvonulni. Mind, ami csak nagy és emlékezetes, dicső év példát mutató a nemzet multjaban, kaczagányos Árpád délezeg leventéitől a közelmúlt nagy féríiainak és nagy tetteinek koráig : az ott lesz előttünk hiven, pompában és a multak dicsőségevei. Nincs nemzet a világon, amely hasonlót mutathatna ! Azalatt a félesztendő alatt, amig a kiállítás tart, száznál több országos és nemzetközi kongresszust rendeznek. Ezeknek javarésze olyan, a mely a nagy közönséget is közelről érdekli, amely látványosságokkal, felvonulásokkal, versenyekkel, mutatványokkal jár. Hogy csak többet ne említsünk, ilyenek a tűzoltók, tornászok, vasparipások, atléták, lövészek találkozói, s a sportünnepek egesz hosszú sora fűződik hozzájuk. Lovás-, atléta-, torna-versonyek lesznek. Kocsikorzók és kocsiversenyek, lovasjátékok, harczi játékok s ki győzné felsorolni mind, mikor majdnem minden hétre csík majd kettő-három. S mindezekhez csatlakozik az állandó látvánvosságok egész sora. Csak a javát említsük ; A kiállítás korzója már 1885-ben a nágy közönség legkedvesebb tartózkodó tartózkodó helye volt. Hát még jövő eszkendőre ! Egy eleven virágkiállítás lesz ez a korzó, ahol nem cserepekbén, hanem a szabadban, bokrétaszerü csoportokba ültetve mutatják be a legpompásabb disznövényetet, amiknek termelésére a hazai műkertészet képes, S e pompás helyen, gyönyörű kis pavillonban, egyre szól a zene. S mikor a sétáló közönség a villamos lámpák nap pali fényécen járkál 'a csodaszép kertben, egyszerre elsötétedtk a 1 ámpások fenye s tündéri színpompában gyul ki a fontaine lumineuse, az elektremos szökőkút. Toronymagasra szöknek fel a vastag vízsugarak s ahogy csillogó gyöngyszemekben újra lehnlianak, ezer pompásnál pompásabb szinre festik a rejtett villámos gépek. Messziről ueyanekkkor elektromos tűzijáték gyönyörködteti az e mbereket, egy uj, még pedig magyar találmauy, amelyet csak a kiállításon látunk meg legelőször. S még hány látnivaló lesz ? A ballon captiv, a melyet napjában egyszer-kétszer feleresztenek a szédítő magasba, a hol katonai gyakorlatokat végeznek a ballon kezelésérc kirendelt katonák. Az óviás-kevék, a mely egész vasúti waggonokat emel háromszáz méter magasra s onnan látják majd az emberek a kiállisás városát, parányi méretekben, mint a madár a messzeségből. Az aquarium, az ideszállitott teuger-fenék, a hol a valósághoz hiven, elevenen látjuk majd a tenger csodálatos életét, a soha nem látott állatekat, húsevő virágokat, s azt az elképzelhetlcn világot, a mely a tenger mélyében él, mozog. Közel van ehhez a kínetoslcop, Edison mesés talámánya, amely megeleveníti a képeket s a mozgást fotografálja le a villamosság hatalmával. Vonatok vágtatnak, bennök eleven, mozgó, éselekvő emberekkel ; egy lóverseny játszódik le előttünk, a hogy a starter indit, a lovak lábra kapnak, szédületes hajszában vágtatnak, hogy izgató végküzdelem után diadallal vezessék be a nyertes lovat az ujjongó tömeg közt az istállóba. S ezer más ilyen j

elenet, mind elevenen, színesen, természetes mozgásokban. Emlitsük-e még a kiállítás faluját, ezt a miniatűr Magyarországot minden népével, minden vidékével ? A hol benne látjuk az embereket tájék, nemzetiség, vidék szerint ; a házukat, szokásaikat, viseletöket, butorukat, ruhájukat. Ahol lakodalmak, búcsújárások, torok lesznek; szüret, tollfosztás, tengeri-hántás, fonó, csakúgy, mint a nép életében a valóságban. Ahol nemcsak mi ismerjük meg s ha érdemes, eltanuljuk a más vidékek szokásait, hauem megmutatjuk a külső országoknak is, az idegeneknek ; milyen a magyar nép, milyen az élete, milyenek a szokásai, erkölcsei. Még nagyon sok ilyen felsorolni valónk akadna, de talán egyszerre elég volna ennyi. Jövőre szólunk a többiről. Egy felől ott állt előttem az a jóságos öreg, a férjein, egy szent, ki az ösmeretlenség homályából kiszakítva boldoggá tette koldus családomat, ki körülvett fénnyel, ragyogással, nemesen dobogó szive minden dobbanásával s másfelöl — a férfi. A férfi ki nekünk, nőknek előbb-utöbb, de megjelen s kinek minden szava igazság és édes izgalom, kinek látása gyönyör, közelléte üdvösség s kinek szive-lelke mindenekfölött a legjobb, a legnemesebb. Nékem

1'a főhadnagyot dobta utamba a sors. Ez alkalommal bevallotta ő is, hogy szeret, hogy nélkülem élni nem tud és nem akar. S hittem neki, hiszen szerettem. Keserű gyötrelemmel telt el igy másfél hónap, életem legkínosabb ideje. Szörnyű és irtózatos harcot vivtam magammal, mert inig egy felől szerelmes szivem s lobogó vérem követette á maga jogait, addig másfelől a tisztesség, a női becsület, az eskü, melyet férjemnek fogadtam. S nem volt kiút ebből a szörnyű helyzetből sehol. Arra nem volt elegendő erőm, hogy megfojtsam keletkező csirájában őrült szenvedélyemet, de elég erős voltam, hogy hitvány ne legyek. Sok küzdelem után végül döntöttem. Egy nap az ebéd alatt szomorúan újságolta a pápaszemes, császárszakállas kapitány, hogy a svadron két nap múlva útnak indul. Azon nap este nem aludtam egy percet sem. Az elindulás- előtt való nap estéjén, midőn már mindenki lepihent, átmentem a főhadnagyhoz. Oh az irtózatos egy ut volt. Tízszer is végig futottam a folyosót s tízszer visszaszaladtam. Végül inegnyomtan a kilincset s benyitottam. Felugrott a kanapéról s leborult elém és ugy csókolta a lábamat, a ruhámat. Én egy ideig szinte öntudatlanul állottam ott, de azután sebesen, mint a lobogó tűz mondottam el jövetelem célját; hogy nélküle élni nem tudok, hogy szeretem végtelenül, hogy vele kívánok menni az egész életen át, Elmondom, hogy férjemtől elválva, lemondok a kényelemből, a pompáról, az övé leszek, az övé, csupán az övé, hogy dolgozom, ha kell, mint a legutolsó cseléd. Elmondottam, hogy férjemtől névnapi ajándékképpen tavaly egy kis birtokot kaptam, nem több ugyan 80 holdnál, de két ember számára elég, s hogy ott s Tisza partján, csendes kicsi fészkünkben csupán egymásnak élve, hűséges cselédje, szerető felesége kívánok lenni s mindezt könnyem hullásával pecsételtem meg. S ő, a félisten, a töly, ki ártatlan gyermek lelkemet, szerető szivemet száz és száz esküvéssel kerítette meg, elkomolyodott, himzelt-hámzott katonai karriérjét emlegette s végül ott marasztalt. Pofon ütöttem. Minden porcikám reszketett'az izgatottságtól. Remegve, dideregve siettem át lakosztályomba s ott az első tárgy a mi szemeinkbe villant gyüngyliáz nyelű revolverem volt- Az átélt irtózatos percek, lábbal taposott szerelmem s annak a nyomorultnak hitványsága őrültté tett s a másik percben elsütöttem a fegyvert . . , nézze . . . S azzal a kipirult, égő asszony sebesen felszakította blouse-át s hullámzó, hófehér mellén ott piroslott a sebhely . . . azután tovább folytatta sebes szóval, indulatosan : — Két hónapig voltam súlyos beteg. Férjem betegségem alatt elhalt szivszélhüdésben. 0 szegény az egész esetről nem tudott semmit, azt hitte, hogy véletlenségből történt az egész. S midőn meggyödyultam, megfogadtam, hogy bosszút állok első, igazi szerelmemért. A férfiak bomlanak utánam, mert szép vagyok, kívánatos és gazdag és máris vannak áldozataim. Magái Dömös sajnátnám . . . most menjen . . . Isten vele . . . S midőn a meglepődött férfi lépései elhangzottak, a kipirult asszony, a szerelemre sóvár, aki nem elégített szerelmi vágyban vonagló némber a férfi ott felejtett keztyüjét szivéhez nyomta s megcsókolta hevesen, sokszor ... Dömös pedig, a mint az utca lármás zajában a meglepetésektől magához tért, odaintett egy fiakkert s beszállva csupán azt mondta a cilinderes svábnak : „Somossy." Egy ideig elgondolkodott. Később mosolyra rándult arca s.ugy súgta maga elé — talán öntudatlanul — ezt az egy szót : „d i a d a l." Mikor a bérkocsi az Andrássy-utra befordult, már a Daisy-t fütyörészte . . .