Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1895.

1895-10-13 / 42. szám

I§95- OKTÓBER 13. PAPÁI KÖZLÖNY. 3látjuk ezt veszélyeztetve ? E szerint nem volna szabad egyáltalában felállítani ezen intézetet, mert a találkozást kizárni meg a Jókai utczában sem volna lehetséges. Nemcsak az alkalom szüli a "olvajt, ele ha a tolvaj lopni akar, keresi az alkalmat. Akkor talán inkább nem helyes az, hogy a polgári leányiskolát a Jókai utcába helyezik a kollégium tőszomszédságában. tLz nem ttint fel cikkírónak ? Cikkíró érveléseit azzal végzi, hogy tekintve városunkban háztelket és kertet egy tagban adni nem lehet, de lehel adni egymáshoz oly közel, a mily közelben volt a régi nemesi fundusokon a gyümölcsös kert a lakóházhoz : ajánlja e célra első sorban a Csajthay íéle fundust, a kertet pedig a Tapolca mentén húzódó néhány hold földdel, másodsorban a Barát h Károly, Csoknyay és Szam-félc három fundust. Ehhez ugyan most már nem kell komentárt fűznünk. A ki ebben nem látja a lóltlbot kilógni, az nagyon is rövidlátó- X ur érveléseiben még nem láttuk volna meg teljes nagyságban az önérdek köpenyegét, és inkognítójában sem reméltük volna felfedezni a Jókai utca háztulajdonosát, de az ily kirívó ajánlat után magunk előtt képzeljük az X álnév íróját. Mi szívesen fogadtuk volna, ha X ur a közügy érdekében szólt volna a kérdéshez, de ily alakban nem oszthatjuk nézetét. Mi a telekkérdés megválasztásában teljesen megbízunk a. ki küldött bizottság és a kormány képviselője intézkedésében. Ebben az intézkedésken pedig X ur is megnyugodhatik. Mert legyen meggyőződve, hogy az állam nagyon is megválasztja majd a telket a melyen egy 150—200 ezer forintos épület építését célozza és sokkal előrelátóbb lesz, semhogy vaktában egy oly helyet válasszon, mely ez intézet céljainak meg nem felelne. A tanfelügyelő, mint a kormány kiküldötte tanulmányozta eléggé a kérdést és így annak véleményes jelentése mely a váror, által kiküldött bizottság véleményével megegyezőleg a dohánytelek melletti szabad tért hozza e célra javaslatba, elég biztosítékot nyújt nekünk arra, hogy az állami tanítóképezde viszonyainkhoz mérten a legilletékesebb helyen fog felépülni. Nem szándékunk X urnák erkölcsi prédikációt tartani, de annyival tar tozunk hírlapírói hivatásunknak, hogy figyelmeztessük X urat, miszerint az ily kaliberű felszólalások a közügynek csak ári hatnak. Ha nem tud használni, legalább ne kívánjon ártani a jó ügynek. lóláb bár mennyire be van pólyázva, mégis csak lóláb marad. Máskülönben béke velünk ! H KARCZOLAT A mult hétről. Rossz világot élünk mostanában Pápán. Még- a szüret alkalmával sem jut a krónikásnak valami a miről megemlékezhetne. ket nem fogja elfeledni soha. Laura sem feledte. Hasztalan mondá neki a kapualjban, akkor este, mikor jegybe lépett a von medvéjével. — Elfeledem. Feledjen el maga is. így kellett ennek történni. Csak nem hagyható :n hogy annyit nélkülözzön a családom. '? Feláldozom magam. Sírni akart, de mosolygott. Búzavirágcsokrából odaadott egy szálat s azt susogta: - Maradjon ez meg emléknek a többit — Nem feledem el soha ! Nem is feledte. Ki tud elfeledni egy szép asszonyt ? Eleinte kerülték egymást, inert féltek egymástól, az asszonynak született egy kis leánya s annak élt. De attól a pillanattól fogva, hogy a színházban egymásmellé kerültek, mindketten érezték, hogy veszve vannak — a társadalomnak s megnyerték egymást. Lázas este volt, s az a láz nem szűnt meg. Most is tart. A szivébe nyilalik, valahányszor arra az estére gondol, a kör estélyen mikor a cigánynyal húzatta, hogy „altatgatom a szivemet" s Laura is, ő is könnyes szemekkel néztek egymásra. Mikor másnap délután felment hozzá, az asszony, mint az álomkóros, odaborult a nyakába. Aztán . . . Bbbe beleremeg. Pokoli düh fogja el, ha elgondolja, mostan hogy éhből a boldogságból egy bamba hordár ügyetlensége zavarta ki. Meg az a gyalázatos valami, a minek véletlenség a neve. Yleg az irigy istenek, kik ép a férjét küldték haza, mikor a buta közszolga belépett a levelével. Ah, az a szegény ember most fekszik, megbocsátott a feleségének, ki ápolja s az asszony a lemondó, a bűnbánó Magdolnát játsza. A csontjáig ég a gyűlölet lángja, ha mindig erre gondol. Aztán ez a sok hidegen leskelődő ember, kik szeretnének tudni valamit, s lel esik az elejtett szavát. De nem tudnak meg semmit. Olykimért nyugalommal forgatta az uj ságlapot, mintha a külügyminiszter válaszsza érdekelné őt a legjobban a világon. Ez kissé megnyugtatja, arra gondol, hogy nincs vesztve semmi. A nép vak s ő újra kezdi a játékot. Ah, mily jó, hogy félment a klubba! Szinte fellélegzik. Sajnálni kezdi az elvesztegetett két hónapot, mely álatt igaz — irt egy regényt, és merő nyugtalanság közt élt. Pedig erre számítani kellett volna. A világ olyan feledékeny mint a macska. Magában kéjeleg az örömön. Nincs veszítve semmi, nem tudnak semmit, s Lauráról nem kell még lemondania. Pír festi meg az arczát, s hirtelen feláll, hogy menjen. Ekkor kiadójával találkozik szembe. — Hogyan megjött ? — Regénynyel. — Pompás ! Kiadjuk azonnal. A párbaj olyan botrányos volt. hogy — De hisz itt nem tudnak róla semmit. — De tudnak az asszonyok. S kik olvasnak manapság regényt '? Az asszonyok . . ! Hiába élesitettem reá a fogamat, pocsékká ! lett minden reményem. Megtartották ugyan a szüretet, volt is | — mint utóbb hallottam —- egy-egy szőlő! hegyben egy kis cécó, de mi ez a tenger sima tükréhez képest. Tavaly még csak hire járt, hogy lesz muri, de az idén, mindenütt ! csak azt halottam, hogy csendes részvét I kéretik. A mi volt muri, az is szűkebb és zárt körben tartatott meg, melyről semmiféle nyilvános és hivatalos értesítés nem érkezett hozzám, és igy le kellett mondanom arról a vérmes reményekről, melyeket jó előre a szüreti mulatság megírásához kötöttem. Utólagosan kaptam tízemrehányásokat, hogy miért nem jöttem ki a szüretre, de ez csak olyan szokásos valami, a mit már csak akkor szoktak mondani, midőn már megtörtént. Igen jó kifogás az »hogy szüretre nem szoktak senkit meghivni.« Mindenkit szívesen látnak a szüreten.« De az ily hívatlan vendégségből nem kérek. Boszantott egy kissé, hogy »plüh«re estem a szürettől, de ilyenkor legjobb jó arcot mutatni, hogy észre ne vegyék ezt, mert a kérdezősködéssel még ez jobban fokozódik. Kibúvó helyet kerestem és találtam is. Kocsira ültem és elutaztam Deveveeserbe. Ha kérdezték miért nem voltam a szüreten, azt felelhetem, hogy Devecserben volt dolgom. Pedig dehogy ! Mit csinálok én hétfőn Devecserben ? Én tudom, hogy semmit sem, de a pápai ösmerősök ezt nem tudhatják. , Csudálatos ! Magam sem tudtam miért megyek Devecserbe és a devecseriek, midőn megláttak egymás-között sugdosták, hogy nagy dolog van készülőben, mert én már hétfőn reggel oda érkeztem. A mint megláttak, a kereskedők a boltjukba húzódtak, az ösmerősök félszemmel kacsingattak át a másik oldalra, szóval éreztem, hogy bűzlik valami Devecserben ! Kérdezősködtem, hogy mi történt, de nem tudtam megtudni, sőt kérdéseimre ők intéztek kérdést, hogy mi törtéat ? hogy én Devecserben tartózkodom. Szándékom vult éjjelre ott maradni, de annyit kérdezték már »hogy meddig szándékozom Devecserben maradni ?« hogy illőnek tartottam ezen szívélyes tartőzíatást megköszönni és visszautazni Pápára, Hogy valami történt Devecserben az teny. de hogy mi ? azt még eddig nem tudtam kinyomozni. Majd csak kipletykálják, mert a devecseriek semmit sem tudnak magukba tartani, akkor majd ha jónak és érdekesnek találom, majd beszámolok róla. Tehát Devecserben sem jártam szerencsével. Visszajöttem Pápára és konstatáltam hogy »pech«es ember vagyok. Tudva magamról azt, hogy nem vapyok szerelmes, s igv nem tudtam elképzelni, bogy miben rejlik az én szerencsétlen flótáskodásom. Ezen gondolatok között eszembe jutott, hogy ha pechem van a szerelemben, talán a játékban lesz szerencsém. Lófuttatás Pesten ! Egy gondolat és még alig értem Devecserből haza. már útban voltam Bpestre a lóversenyre. Dupla pech ! Méer a legnagyobb favorit ló is, ha reá tettem, jó utolsónak érkezett be. Hát akkor miben is van nekem szerencsém ? Se játék, se kártya, se szérelem, se interviv, hát hol van a bibi ? Ily körülmények és gondolatok közepette szálltam be Budapesten a vonatba és csudálatos, a mi nálam ritkaság, már Kelenföld állomásnál nem hallottam a kalauz »Indulás« jelszavát. Arra ébredtem fel, mikor a kalauz bejött és kiszállásra szóllitott. Üres lárcávai jöttem haza, de megnyugtat azon tudat, hogy most már tudom miért vagyok oly «pech«es. Megálmodtam