Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-11-19 / 47. szám

tagok jóindulatára szereti bizni. Ugyan hát. ab hoz mit fog mondani, ha rövid időn belül Pápán a villamos világítást fogják berendezni V Ne féljenek — siet megnyugtatni a vaskalapos obskurrantizmus — sok viz fog még lefolyni a Tapolcán, mig Pápán a villamos világitás he lesz rendezve. De nem oda — Buda! A mi társadalmunk eléggé érett és erős arra, hogv egyesületi uton Üdvös célokat előmozdítson elég erős lehet arra is, hogy ne a városi tanács copf rendszerét kövesse, hanem ily uton segítsen önmagán. Addig is mig a villamos világitás berendezése akuttá válik, kötelességszerűig emeljék fel szavukat ezen ázsiai állapotok megszüntetésére. Mi nem fáradunk el s ha szükség lesz minden héten fel fogjuk emelni szavunkat ez ügyben mindaddig, mig az ügy megtalálja embereit és a maga döntő közvéleményét. Ha Pápa városát a haladó városok közé akarjuk sorozni, ugy ebbeli felszólalásunkat figyelembe kell, hogy vegyék. Ébredjünk már egyszer, hisz eleget aludtunk. Azt hisszük, hogy a város lakossága túlnyomó része velünk érez, midőn: Több világosságot kérünk,! meg nem fojtotta? Egyébként ehhez nekem most már semmi közöm. Csak annyit óhajtok kedves tudomására hozni, hogy önnek követelni valója — asszonyom — nincs. Mert hisz ön eldobta magától gyermekét, eldobta magától férjét. Pedig . . pedig ön jól tudja, hogyan szerettem. Az aszkétának a szűz Mária képe nem oly szent, mint az ön arca volt énnekem. Az áldozó pap oly áhítattal, oly kegyelettel, olyan félelemmel párosult tisztelettel nem veszi kezébe a szent tárgyat, mint én az ön kezét . . . Szerettem . . . Pedig tudtam, — mert környezete megsúgta, — hogy ön ördög. Megjósolták, hogy kegyed, asszonyom meg fogja mérgezni életemet. Hisz a zárdában, a hol ön tanult — apácái ördögnek hívták. — És én mégis magamhoz emeltem önt a — told porából. És ön mégis eltudott dobni magától! eldobott akkor, midőn legnagyobb szükségem lett volna nőre, az anyára. Hisz igen jól emlékszik kegyed arra a bizonyos napra, a melyen a kétezer forintos állami hivatalnokból egyszerű egy forinttal díjazott diurnista lőn. Hogyne emlékeznék reá? . . . Irodámban ültem. Éppen egy tízezer forintos pénzes levelet bontottam föl, midőn kegyed jött asszonyom. Ugyan e pillanatban hivatalfőnököm is hivatott. A szobában nem volt más mint ön, s egy már 40 év óta működő hivatalszolga. Főnököm utasítását átvePiszkos existentia. Nyolcz hónapja lesz maholnap, hogy Gold Lajos a pápaikat azon mulatságos elhatározásával lepte meg, hogy a morál nevében lapot indít, lapot, mely függetlenül mindenkinek megmondja az igazat, lapot melyet ambícióból fog szerkeszteni. A hir, mely akkor akármilyen hihetetlenül hangzott, megvalósult. „Pápai Független Újság-' cimen lapot indított, sőt nem törődve az őt ismerők kacajával; nem törődve azzal, hogy ezen újságnak szükségessége és létjoga sem forgott fenn, cikkeivel folyton hangzatosan hirdette programmjait, sőt ma is azt hirdeti, hogy ez a lap a köztiszteségnek, a közérdeknek áll szolgálatában. Jóllehet mi tudtuk, hogy e lap indítása a „Pápai Közlöny

u vesztét célozza s habár okot is szolgáltatott volna, több izben a megtámadtatásra, az ellenünk szőtt alatomoskodásaival és denunciáskodásaival, nem tettük, nem tettük pedig azért, mivel nem akartuk saját ügyünket a közérdek fölébe helyezni. Sohasem tartottuk ennélfogva szükségesnek, hogy e lappal egyáltalában foglalkozzunk. A pápaiak úgyis tisztában voltak és vaunak azzal, mekkora súlyt tulajdonítsanak ezen hangzatos frázisokkal megindított sajtóipar ezen termékeinek. A „Pápai Független Újság" miután látta, hogy sem alattomoskodásaival, sem denunciáláskodásaival nem prosperálhat, köpenyeget fordítva egy más uton próbált szerencsét. A hangzatos programmot a „Grseftelés"-sel cserélte fel. A hirdetéshajhászat és azoknak erőszakos közlését tűzte ki célul. Neki élni kell, ha törik-szakad. Hisz ez mind igen szép volna, ha ez a tisztesség határait át nem lépné, ha ez által a sajtó reputációját nem sértené, de ő azt vén, alig 3 perc múlva visszatértem szobámba. Kegyed még ott volt. De ott volt a hivatalszolga is, több, épp abban a percben lépett be peres féllel együtt. Hisz tudja ön mi történt, ugy-e? Délfelé mikor a pénzes levelet kerestem — a pénzt, a tízezer forintot nem találtam. Becsületességemben, hűségemben mindenki meg volt győződve. Ezért nem csuktak be. Csak hivatalomtól mozdítottak el. Napidíjas lettem. Az eltűnt összeget pedig eladott bútoraimból pótoltam. Hogy ki volt a tolvaj ? erre nem igen gondoltam, mert gondolni nem akartam. Az a hófehér hajú, becsületességben megőszült hivatalszolga nem vitte, nem vihettte el — tudom. Azt pedig, hogy feleségünk megcsalhat, — azt tudtam régen. De, hogy meglopjon bennünket, ezt nem akartam, s nem is akarom elhinni. Szóval: eltűnt. És ön — bár tudva, hogy nem vagyok sikkasztó, tudta — mert ismert — hogy lopni egynek tartom a halállal — magától eldobott, mert megbélyegezve valék. Emlékezik kegyed az esküre, mit az oltár előtt, az Istennek tőn? „Holtomiglan, holtáiglan, semminémü viszontagságában el nem hagyom,, ... És mégis ... de hagyjuk . . . hisz nem ezeket akartam én írni. Önkénytelenül jöttek tollamra e szavak . . . Szives bocsánat értük. Csupán csak azt óhajtottam megírni, hogy levelét teljesen figyelmen kivül hagytam volna, ha abban gyermenemcsak hogy nem tekinti, de homlok egyenest ellenkezik vele. Agent provocateurré aljasitja a helyi sajtót, nem törődve azzal, hogy ezáltal a sajtó reputációját a „Handlé" szellemével azonosítja. Eltekintve, hogy városunk és vidékén licitálás utján szerez lapjának hirdetéseket, mi bennünket egy cseppet sem alterálna, de utóbbi időben oly modorban űzi ezen mesterséget, mely a közérdek veszélyeztetését vonja maga után, s igy kötelességünkké teszi, hogy leküzdve természetes undorunkat, szóvá tegyük ezen piszkos üzérkedést. Igen röviden fogunk ezzel végezni, csupán néhány tényt fogunk konstatálni. Néhány hó előtt a helybeli huszárezred parancsnoksága tett közzé egy hirdetést a „Pápai Lapok"-ban, melyre ugy látszik a „Pápai Függ. Újság" is igényt tartott. Mily jogon? Azt csak ő tudja. Nem is direkte az ezredparancsnoksághoz, hanem áluton a kerületi parancsnoksághoz, mintegy feljelentéskép kérdőre vonatta a helybeli huszárezred parancsnokságát: quo jure nem lett ezen hirdetés általa is közölve. A választ megkapta. Alig hisszük, hogy ily hirdetés után oly uton még aspirálni fog. Igy csak nemrégibben a helybeli dohánygyár igazgatóságától a „Pápai Lapok" ban megjelent hirdetésre vonatkozólag a következő levelet intézte az igazgatósághoz: Igen tisztelt Uram! A dohánygyár raktárainak építésére hirdetett palyázat annak idején lapunkban is megjelent. Csudálkozásomnak kell tehát kifejezést adnom, hogy a legutóbbi dohánygyári hirdetés lapom részére nem adatott elő. Kérem tehát a hirdetés közreadásával kemre, — vagy ha jobban tetszik — az ön gyermekére — nem tesz vala ön említést. Igaz ugyan, hogy e gyemeket a törvény nekem, az apának ítélte oda. És mégis válaszom ez: Jó! Én önnek asszonyom a gyermekét visszaadom. Jöjjön ma este hozzánk. Kálos Béla." Mikor a levelet újra végig olvasta, nagy, sötét lelkiismerethez hasonló fekete szemein az árnyas pillák lecsukódtak. E pillanatban lépett be a szobaleány. — Nagysád - szólt — Erneszt báró. A nő dühösen ugrott fel. — Mond neki, hogy beteg vagyok . . vagy látogatóm van . . vagy nem vagyok honn . . vagy — s ekkor idegesen toppantott — mit bánom én, akármit mondasz is neki . . . Csak be ne bocsásd! Érted ? Be ne bocsásd, mert . . . A leány remegve sietett ki. A nő pedig visszaült kerevetére. Sokáig volt ott mozdulatlanul, némán, mereven. Ugy ült ott, mintha delejes álomba sülyedt volna. Szemei lecsukódtak. Finom metszésű, halvány ajkai körül halk suttogó hangok törtek elő. — Tehát Béla nem vet még meg — susogta magában — —- -- azt hiszem, tán békejobbot is fog nyújtani . . tán újra övé lehetek . . . mert már érzem, hogy megfúlok