Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.
1893-11-19 / 47. szám
Lehetnek ugyan loealis érdekek, melyek nagyon sürgőssé tehetik egyesekre, hogy a mostani zavarosnál tisztább vizük legyen, (azt értein) de ez nem elég ok arra, hogy Pápa városa a magyar mérnökök kizárásával külföldi cégeknek juttassa öszszes műszaki munkáit. Jól kezdi „Az ivóviz kérdése" cikk irója, hogy „hiába büszkélkedik a modern város kitűnő iskolákkal, a műveltség terjesztését előmozdító egyesületekkel" ha — s ezt én mondom hozzá — elvonja a kenyeret saját fiaitól; igaza van Széchenyinek „oly kevesen vagyunk (magyarok, mert egyébb van már tán sok a jóból is) hogy az apagyilkosnak is meg kell bocsátani, 4 1 de igen is elegen arra, hogy az itt termelt, könnyel, verejtékkel áztatott kenyeret mi együk meg, mert nekünk itt élnünk és halnunk kell, számunkra nincs a szomszédban hely. Tessék csak fordítva megkísérlem, akadnak-e oly lelkes pártfogóink, mint az igen tisztelt Langsohn vagy Reich czégnek Pápán. Engem érdek ezen sorok megírásánál legkevésbbé sem vezetett, amennyiben kinevezett vasúti mérnök vagyok, és hogy saját hazánkban első sorban mi akarunk megélni, ez nem érdek, ez jog. Egyelőre ez megjegyzésem ezen különös eljárásra vonatkozólag, bár lehet, s annak örvendenék, ha megcáfolnának abbeli felfogásomban, hogy a magyar mérnökök rosszakaratú mellőzését látom ezen eljárásban, az esetet csak felületesen ismerem, de az idézett cikkek alapján nem tételezhettem fel mást. Azt hiszem tek szerk. ur mint magyar ember meg fog érteni, s pártolni fogja véleményemet. A tekintstes szerkesztő ur tisztelője Pogány Ödön mérnök. lábai elé. Átkulcsolta azokat és . . . sírt . . . zokogva. Az a néhány szó szabaddá tette a bűnbánó Magdolna kebelében a könypatak zsilipjét. A könnyek pedig feloldták a hidegarcu férfi kebelében azt a jégkérget, mely fölött a közöny, de mely alatt már a szánalom, a megbocsájtás lakik. Gyengéden megfogta az asszony kezét és — magához emelte. Ott a kis ágyon, a gyermek hideg hullája fölött azon a hideg, szederjes ajkon találkoztak egymást kereső ajkaik. Emészt báró pedig, mikor harmadnapra is hiába várta Jankát, eladta az Andrássyuti kis fészket, bútoraival együtt s a városligetben bo»zusan rácscsolta magában: — Már ugy látszik, megszökött az én kis ördögöm. — Ez az ördög pedig megszűnt ördög lenni. Nő lett, ki férjét szereti, ki férjével együtt örül, kinek férje bánata az övé is. Anya lett, ki gyermekét most már siratni tudja. — Vathy B. István. Az \Mí nevelése. A 19-ik század rohamosan halad tudományban és műveltségben. Az emberi elme annyira csiszolt, oly fenségesen képzett, hogy a szellemi sötétségben leledző természet gyermeke a kor vívmányait istentől eredőknek képzeli, és nem képes felfogni, hogy emberi kéz és emberi ész volt az, mely e csodákat létesítette. Le haladunk más irányban is — a „frivolitás" mételyező áramlatában az erkölcstelenség özönvize felé. Ezzel nem az akar mondva lenni, hogy talán a jelen század erkölcstelenebb a tíorgiák, vagy Bourbonok koránál, hogy a jelen nemzedék élvsovárabb az ó vagy középkor nemzedékeinél; hanem ha e tekintetben haladásról beszélek, értve sajnosan a visszafelé baladást alatta, akkor az ifjúság demoralisált szellemére gondolok és nem a felnőttek erkölcsi állapotára, kik már amúgy is emancipálták magukat a ribancság behatása alól, vagy pedig az örömpoharat fenékig ürítve a dévajság mámorából kiábrándulhattak. A mai kor társadalma — legalább látszólag — erkölcsösebb az elmúlt idők bármely társadalmánál, de a jelen század ifjúsága XVI. Lajos rövid korát kivéve — erkölcstelenebb a világtörténelem bármely korának ifjúságával. A mai korban nincsenek gyermekek és hangozzék bár ezen állítás túlzottnak, de megdönthetlen tény és igazság, hogy ifjúságunk kora érett, mert alig hogy a középiskolák felsőbb osztályaiba kerülnek, már is szerelmi ömlengésekre fantasztikus kalandokra vágynak, már is dőzsölések, dorbézolások felé irányul figyelmük. És nekünk ezen visszás állapoton csodálkoznunk nem lehet, mert tegye meg az iskola akár hogyan is a kötelességét, hasson a tanitó bármekkora elme éllel energiával az ifjúság fogékony kedélyére; de addig mig a társadalom élvvágyait, kicsapongásait, játék szenvedélyét, nem titkolja, nem rejti az ifjúság előtt; amig a szülő a Kock és Zola féle regényeket a Cassanova és Boccaccio féle ész és erkölcsbontó novellákat a serdülő ifjúság elől el nem zárja — a mig egy kulturintézet nem átal egy Nana vagy Ninich féle színdarabot előadni; addig a történelem Cátoja vagy Sokratese bármekkora hévvel előadva a tanulót lelkesíteni nem fogja. Itt rejik az ifjúság erkölcstelenségének csirája. — Mert ha az iróvilág a parnessust nem posványközti zsombéknak tartaná, melyből egészségtelen lég árad, hanem hegynek, melynek égbenyúló csúcsait tiszta levegő környezi, ha a társadalom tivornyáiban tekintettel volna az ifjúságra és, ha a színházak, melyek a kultur ápolására hivatvák — ily szenydarabot szinre nem hoznának, akor az ifjúság, mely a természettől jónak nemcsak alkottatott, jó és nemes maradna testben és gondolkodásban is. Azért kötelessége a szülőknek ügyelni arra, hogy az ifjúság oly olvasmányt — kézhez ne kapjon, mely lelkét megmételyezhetné, mert egyetlen kétértelmű mondat, mely esetleg a könyvben foglalva — gondolkozóvá teszi az ifjút és felébreszti benne a mohó vágyat érdekesebb, pikánsabb dolgok iránt. A bűbáj és érzéki inger, mely az ilyen müveket átlengi — áthatja az ifjúság szivét és valahány kalandor valahány szerelmes szerepel bennük mint hős, ugyanannyi minta képet fest az ábránd képzeletének fellegszárnyaira, mely kép elvonja őt az egészséges gondolkozástól. A szülőnek kötelessége gyermekének minden léptét megfigyelni; nehogy a játék vagy lesbiai élvezetek bünbarlangjába tévedjen, mert a csábnak és ingernek, mely ezen büntanyákból feléje kancsalit csak nehezen tud ellentállani; minthogy a legénykedések és duhajkodások itt virtus számba mennek, mely virtus azonban sajnosan igen sok esetben a börtönben termi babérjait. Figyeljenek a szülők, hogy gyermekeik oly színi előadásra ne menjenek, melyek a ledérség és könnyelműség bünköréből meritvék, mert mig az olvasmányban csak a képzelet izgattatik fel, addig a megtestesülés által, melyet a betű színpadon nyert a gerjedelmek oly nagy uiérvüekkó lehetnek, hogy a színpadon eljátszott drámát, amint elégszer tapasztaltuk nem egy esetben az éretlen gyerkőc átvitte az életbe. Talán kissé túlságos setét színben vázoltam a rosssz nevelés következményeit, de ha a szentírás ezen mondatát „Egy jó gyermek anyjának örömet, de a rossz gyermek anyjának bánatot okoz" figyelembe vesszük; ha tekintetbe vesszük, hogy legfélttebb kincsünk az mi kérdésben forog, akkor önmagunk érdekében cselekszünk, midőn a legnagyobb gondot fordítjuk gyermekeink nevelésére, mert ezen rájuk fordított gond busásan lesz megtérítve azon öröm által, melyet akkor erezünk, midőn a test ós vérünkből származottat tisztelve, becsülve és szeretve tudjuk, de rettenetes azon boszu, melyet hanyagságunk, elnézésünk, dédelgetésünk okozott, midőn az által - kit szivünkben hordoztunk — kit édes gyermekünknek neveztünk — megásva látjuk sírunkat, hová szégyenünkben temetkezni szeretnénk. Szarvasi J. A „cultur-concert." Művészi niveaun álló concertnek voltunk ma szemtanúi. Nemcsak több kipróbált tehetségű közreműködő egyénisége, de már a hangverseny programmja is érdekességet kölcsönzött e hangversenynek. A hangverseny sikerének méltatása nem tartozik e helyre, de ha azt mégis főcikkünk themájává kellett választanunk, annak indoka abban található, hogy az előttünk, teljesen ismeretlen rendezőség működésének egy rejtélyes mozzanata figyelmünket oly mértékben ragadta meg, mi kép a közérdeknek tartozó kötelességünket sértenők, ha az ezzel okozatosan összefüggni vélt jelenségének taglalását meg nem kisérlenénk. A mi ezen hangverseny ötletéből figyelmünket oly nagyon magára vonta, — az nem más mint a műsornak a hangverseny célját megjelölni akaró eme üres, s mélységesen titokteljes megjelölése: „helybeli cultur-czél Mit értsünk alatta ? Talán szegény gyermekek oskoláztatásáról van szó, avagy a nép műveletlenebb rétegeiben a kultura terjesztésének szüksége hatotta néhány philantrop szivét. Nem uraim! Egy nem kisebb jelentőségű eszme lelkesítette e hangverseny rendezőit, de nem merték, nem akarták, vagy nem
