Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-11-05 / 45. szám

selőjének mindenütt fel kell emelni szavunkat, akár hangzatos, akár panaszkodó legyen az a szó, mert a közügy szeretetében nagy az idealizmus, ez pedig jóhiszeműségében mindenütt barátra és támogatókra vél találni. Megengedjük, hogy a polgármester ténykedését egy szer-m ásszor a tényleg meglevő és el nem tagadható hibák ós tévedések miatt erős bírálat alá vettük, de lehet-e azon csodálkozni, hogy a sajtó részéről is történik túllövés? Nekünk hivatásunknál fogva, s olvasó közönségünkkel szemben, kötelességünk a közügyek terén felmerülő üdvös eszmék mellett harcolni, buzdítani, lelkesíteni, ápolni és fenntartani azokat. Mi eddig ugy ezután is nógatlan felszólítás nélkül tesszük meg mindig ez irányban lelkiismeretes publicistái kötelességünket anélkül, hogy kértünk vagy vártunk volna érte méltánylást. Nos azt hisszük, hogy a polgármesternek azért, — hogy egy helyi lap kötelességét rójja csak le, — nem lehet, nem szabad e miatt elzárni az útját s további munkásságának és törekvéseinek gátot vetni. A polgármesternek tudnia kellene azt, hogy a sajtó az, mely egyedül tud hálás és elismerő lenni, s mely a társadalom és a hivatalos körök közötti középutat gondozza ós használhatóvá teszi. Végül legyen meggyőződve polgármester ur, hogy mi minden személyeskedés elkerülésével tisztán a közügyek iránti meleg érdeklődésből emelünk szót és soroljuk fel a hibákat ós mulasztásokat. Adjon alkalmat a dicséretre, mi löszünk az elsők, kik kész örömmel ragadjuk meg a kellő alkalmat, fennt elmondottak bebizonyítására. Elvárjuk tehát a polgármestertől, hogy a sajtónak adja meg azon tiszteletet, melyre az jogosan hivatott. Ha nem is támogatja ha nem is tartja becsületben — hát Isten neki, de akkor midőn a sajtó a közügyek iránti szolgálatát kívánja teljesíteni, ott a polgármester erkölcsi kötelességének tartsa a sajtóról meg nem feledkezni. Privát akadályokat gördíthet elénk, de azért a „Pápai Közlöny" mindenkor teljesíteni fogja kötelességét a közügyek iránt. Á kisír II Helyeselünk kisiparosaink helyzetének és sorsának javítására irányuló minden törekvést. A nagyipar rendelkezése alatt álló eszközök mellett virágzik, de a kisiparosok kiknek tőkéje kevés, vagy épen nincsen, megérdemlik, hogy ők felülről is támogatásban részesitessenek. Hogy ez irányban a helyzettel leginkább ösmerős kereskedelmi és iparkamarák is felemelik szavukat, bizonyítéka ennek az a szakavatott fejtegetés, melyet a kérdésről a miskolci kereskedelmi és iparkamara a a kereskedelmi miniszterhez felterjesztett ez idei jelentésbe felvett, s melynek általános részét, mtnt közérdekűt a következőkben közöljük: A közgazdasági átalakulás egész súlya nehezedik a kisiparra, melynek mult évi viszonyait terhesebbé tette a mezőgazdasági helyzet állapota. Az aratás eredményétől különösen függ a kisipar helyzete, kivált a községekben, melyek lakossága elsőrendű fogyasztója a helyi kisiparnak. Az átalakulás természetszerű következményei a kisipart annál érzékenyebben érhetik, mivel fenntartását előmozdító intézmények, miket a társulás, az olcsó hitel uyujt, nem vétetnek igénybe, illetve nem állanak rendelkezésre. Nemcsak a közönség, hanem a mi nézetünk szerint még nagyobb baj, az iparosok is azon gondolatkörben élnek, hogy a kisipar pusztulófélben van, hogy azt a gyáripar növekvő volta mellett alig ha lehet megmenteni. Azon tudatban él a kisiparos, hogy élete csak ideig-óráig tart s szét kell lassan-lassan morzsolódnia, mint a szél és esőverte sziklának. Ez a szellem, mely kétségtelenül uralja a társadalmat, nagy akadálya a fejlődésnek, mert bénítja az akaraterőt, a törekvést, az életkedvet, mely tulajdonok nélkül pedig kárba vész mindazon elismerésre méltó igyekezet, mely kormányhatóságok, intézmények s a társadalom részéről az iparosok helyzetének javítására üdvösen nyilvánul. E bénító s gátló közszellem megváltoztatása a kisipar érdekében okvetlen szükséges. Mert minő önbizalom lehetséges ott, hol az a meggyőződés, hogy a hanyatlást útjában sem a szakképzettség, sem az összetartás fel nem tartóztathatja. Hol a küzdők nem a győzelem, hanem a biztos halál csüggesztő gondolatával vannak nagyon, de nagyon telítve. Ez a szellem paralizálja a felülről jövő hasznos intézkedéseket és intenciókat, ez a szellem borítja a bizalmatlanságot az illetékes tényezők hazafias munkájára. Ennek a szellemnek következménye a minden újítástól, uj létesítményektől való idegenkedés. : Az iparosok közszelleme volna megváltoztatandó. Kétségtelenül könnyebb a sád; az eszme uj és legyen kegyed az első, legyen az úttörő. Kegyed erre azt fogja felhozni, hogy ez nem jó divat, mert nem változtatható. Jól van, tekintsék ezt díszruhának. A díszruha ember emlékezete óta a nemzetek ünnepi viselete. Nálunk például kucsmát, mentét, fringiát, Árpád apánk is viselt, tessék a képviselőházba, vagy egy udvari bálba menni, ma is láthatja fenti jelmezt. A tetovált toiletteket minden idényben szaporítani lehet. Egy szellemes nő tavaszkor ibolyát, nyáron rózsát, őszkor szőlőfürtet, télen egy hóalakot tetoválhat bársony-puha bőrére. A divattermek egyes tehetségek adományait, a gyöngébbek számára, forma gyanánt tartják fenn. A legharmonikusabb a kék cs vörös tetoválás. A tetováláshoz nagyon primitív eszközök szükségesek. Egy finom tű, indiai tinta és chinai Sarlach. Ez minden füszerkereskedésben kapható. A „szép Iréné" igen ízlésesen és emellett pikánsul volt öltözve. Ha balettet akarna táncolni, még néhány ruhadarabot le, kellene tennie. A tetoválás tehát ezek szerint nem rontana, mert a szabók és szabónők fantáziájának még bő tér maradna. A szeméremnek pedig egy gombostühegyni makulája sem volna. Ha ajánlatomat a megkívánható komolysággal veszi, belátja nagysád, hogy a tetoválás az osztálykülönbséget sem csorbítja, sőt egyenesen fentartja. Kevésbbé tehetős hölgyek a színes jelekkel való ékitést ismeretlen festők, úgyszólván kezdők által lesznek kénytelenek végeztetni ; a gazdag nők ellenben mesterek, művészektől tetováltatják magukat. Lesznek olyanok is, kik nejeik vagy leányaik tetoválására Lenbaeh, Makart, vagy egy Munkácsyt szólítanak fel. Képzelje nagysád, milyen nagyszerű kilátása nyílik egyik-másik fiatal festőnek. Nem lesz akadémia, műcsarnok, képtár, mely némelyik vállalkozó hölgygyei vctélkedhetik, kinek puha bőrén egy pár, művész által rajzolt festmény lesz. Ha egy kezdő tehetség hírnévre fog akarni emelkedni, akkor ragyogó gondolatát egy ünnepelt szépség vállaira szurkálja ki azt, természetesen ünnepélyek alkalmával mutogatni fogja. Ez egy isteni reklám, mely ezer meg ezer újsággal versenyre kelhet. Es a győzedelmi pálmát bizonnyal az ünnepelt szépség nyeri el. A gyönyörű nőt, magától érthetően, minden jelenlevő megcsodálja és igy a rajta levő művet sem hagyják figyelem nélkül. Ismerősei azt a kérdést teszik: Ugyan édes nagysád, kinél tetováltatja magát? A rózsás ajkról ellebenő művész neve egy csapásra ismert, felkapottá vált. A szerelem és ábrándozásnak az uj divat hathatós előmozdítója lesz. Lelki szemeim előtt látom, hogy a gyöngéd feleségek légiója imádott férjeik arcmását, szivök közelébe tetováltatják. A házassági hirdetmények pláné virágozni fognak. „Sürgősen keresek egy házias, jól nevelt leánykának, egy tisztességes állású férjet. Unokahúgom 20 éves, szőke, 10 ezer forint hozománya van és kora gyermekségétől tartós tetoválásban részesült, többek között jobb vállán Murillo és Belasquer két másolatát viseli." vagy „Egy negyvenes kereskedő csinos leánnyal, vagy fiatal, gyermektelen özvegy asszonnyal, házasság szempontjából ismerkedni óhajt. Elsőrendű tetoválás mellett a vagyon másodkérdés. Tájképekkel ellátott leányok előnybe részesülnek." Ilyen hirdetés mellett fényes eredmény várható. Kegyed nem osztja nézetemet? Kételkedik a sikerben ? Oh, ugy nem ismeri jól nemét, sőt önmagát sem. Igaz, hogy ma ajánlatomat minden nő tréfának veszi, de idővel cz is, mint minden értelmetlen, kiforgatott divat, utánzókra talál. Próbálja meg. Kegyed előkelő nő, sőt ugy tudom, a felsőbb körökben hangadó, tetováltassa magát és kissé dekoltirtan jelenjen meg a társaságban és látni fogja, hogy holnapután százan utánozzák és néhány hét múlva ezer meg ezer asszony fog imígy siránkozni imígy szólani férje urához : „Nem merek többé előkelő társaságban megjelenni, mert még mindig nem vagyok tetoválva. Oh, én szerencsétlen nő!" Ha az általam ajánlott divat, gyökeret vert és a tetoválás közkincs lesz, bátran kérdezhet, hogy szeretem-e ? Én örömtől fenndobogó szivvel rebegek igent. De az én szerelmem csak morzsája lesz ama köztisztelet és hódolatnak, a melylyel bájos társai, a kiváló uj divat behozataláért adózni fognak. Sőt remélni merem, hogy egy szobor is hirdetendi majd az első tetovált hölgy emlékét. És ha én túlélném nagysádot, gyűjtőivet készítek szobra felállításának költségeire, melyre reszkető kézzel irom az első — forintot.