Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-10-22 / 43. szám

zene taktusai után Ítélve itt nagy dáridó volt készülőbe. Nem is csalódtam. Eleinte madár­távlatra voltam szorítkozva, mivel a vendég­sereg tömeges érkezése inkognitómat veszé­lyeztette. Később már közelebbről is megfi­gyelhettem a társaságot. A társaság legnagyobbrésze pápaiakból állott. A triumvirátus teljes számban volt képviselve. Nem is sokáig időztem ott, hisz már jó előre tudtam, mi lesz a vége. Lucul­lusi vacsora, vacsora után tánc. A riportban csak az lehetett kétséges, valljon négy óra vagy 7 óra reggel volt-e a mulatságnak vége. Ezért pedig nem volt érdemes azt bevárni, hisz másnap ugy is tudomást szerezhetek er­ről. Jöttem, láttam és végre mentem nyugodni Devecserbe, hogy folytassam az előirt prog­rammot. Másnap ugyanazon fogaton indultam Deveeserből a hegyaljához. A n. szőllősi részt jártam meg. Ezen oldalon értem a Somlyói várromokhoz. Ideje is volt már, hogy odaér­jek, mert már a tüdőm ugy fujt mint egy gőzkazán. Gyatra konditióban értem fel a romok­hoz. De talán fel is hagytam volna az expe­ditióval, ha útközben nem találkozom a teg­nap esteli táncos társasággal. Elgondoltam, hogy ha ők egész éjjel tudtak reggelig tán­colni s mégis meglátogatták a romokat, ugy már szégyennek tartottam a takarodót meg­fújni. Habár illetékes körök előtt, az én ku­tyagyalogolásom mentő körülménynek lett volna beszámitható. Az élvezetteljes látvány, a kitűnő levegő a romokon bevésett kezdő betűk és jelenté­sek kiváncsias átvizsgálása elfeledtette fáradt állapotomat s éhes gyomorral indultam visz­Bzafelé. Nem tudom a szerencsés véletlennek vagy pedig az éhségnek arcomróli leolvasá­sának köszönjem-e, hogy Mikovinyi Ödön já­rás biró úr a legnagyobbb előzékenységgel és párját ritkító vendégszeretettel ajánlotta fel hajlékát s a már elvétve talált magyar szo­kás tradicionális voltára emlékeztetett, midőn a szüretre hívatlanul is betoppanthatott bárki. Itt alkalmam volt látni azon helyet, melyen Vaszary Kolos jelenlegi prímás földön nyújtózkodva pihente ki a szüreti mulatság fáradalmait. Vörösmarthy poharát, mellyel az uj bort kóstolgatta s a társaságot felkö­szöntötte. Régi dicsneves alakok sorozatából tudnék beszámolni. Sokáig ültem azon a he­lyen is, hol egykor pityókos állapotban egy mostani nagy államférfi mondott „in vino est veritas" dolgokat. Telt gyomorral és felejthetlen impres­siókkal telve kaptam újra lábra, hogy a még hátramaradt részt bejárhassam, el nem fe­lejtve azonban a szívélyes vendégszeretetért és a folytatandó útirány pontos megjelölése­ért hálás köszönetemet kifejezni. Ettől kezdve már szerencsésebb utam volt. A sziveslátás processusán mentem ke­resztül. Szőllő, bor, must ez járta egész al­konyatig. Utolsó stációmra már alig emlék­szem, mert a must nem várta be a rendes idejét, hanem elkezdett forrni a fejembe. Igy történhetett meg rajtam, hogy este felé a helyett, hogy haza kerültem volna De­vecaei-be, újra ott találtam magamat, a hol délután voltam. Erre is csak akkor ébredtem, midőn ösmerös hangok ütötték meg dobhár­tyámat. ­A dobai részen áttáncolt fiatalságot lát­tam együtt. Folytatták a tegnapit. Hogy mily részletekben érkeztem le a hegyről arra már nem emlékszem, de hogy leértem arról bi­zonyságot tesz jelenlegi ép egészségem. A hegyaljától Devecserig kocsin tettem meg az utat. Sokáig gondolkoztam másnap, hogy ki mentett meg a további gyalogolás­tól, esetleg útirány változástól, de a legszor­gosabb kutatás is eredménytelen volt. Hazaérkezve Íróasztalomon találtam egy levélkét, melyben egy ösuierősöm figyelmez­tet, hogy ha máskor a somlyói szüretre me­gyek, vagy ne igyak sok mustot, vagy pedig a hegyen biztosítsak magamnak éjjeli szál­lást. Még most is nevetek, ha a levél to­vábbi tartalmára gondolok. De most már mindegy, elérteni célomat, máskor elővigyá­zóbb leszek. Rómába voltam, a pápát láttam. Som­lyón voltam „Pápát" láttam. FRICI. AZ IDEÁL, Uram! Nem mi, hanem önök dobták a keztyüt. Felveszem az elénk dobott keztyüt, nem azért mintha oda akarnám terelni a dol­got, hogy később egész amerikaisan felve­gyem a fegyvert is, de felveszem azért, mert megakarom mutatni önöknek uraim, hogy önök sem szentek, sőt talán önök nem látják saját szemeikben a „gerendát", s a miéink­ben nagyon is hamar felismerni vélik a „szál­kát", holott ha igazságosak akarnának lenni, még nagyító üveggel sem találhatnának ab­ban semmit. De hát szeretik önök — az erősek — hibáikat reánk — a gyengékre — róni, hogy ugy tünjünk föl, mintha csakugyan olyan fe­keték volnánk, mint a minőnek bennünket festenek. Önök azok, akik mindennek ami baj, inditó okául a nőt tartják, önök azok, a kik­kel ha valami szerencsétlenség történik, bá­natos arczczal, mellre horgasztott fejjel, nagy sóhajok között mondják annak, a ki a tör­tént dolog okát kérdezi: „keresd az asz­szony t." Pl. szép az, mikor mi elvégezve házi teendőket, azon gondolkozunk, miféle kedves étlappal lepjük meg a pontos időben haza térni ígérkező férjet ? ! S midőn a legnagyobb gonddal Összeál­lított étlapot a legizletesebben el is készítet­tük, bizonyos örömmel várjuk a férj jöttét, de hiába várjuk. Sirunk, boszankodunk, hogy az annyi gonddal elkészített ebéd ott resved a tűzön. Persze, hogy ekkor nem lehet Ízle­tes az étel. S ha nagy későn haza jön a várt, bor­zasztó haragos arczczal mondja már messzi­ről, hogy „ördög vigye el ezt a hivatalt, az ember alig bir belőle szabadulni", s csak mi­kor a szokásos üdvözlő csókot megkapjuk, arról azt érezzük, hogy azok a hivatalos te­endők inkább a kávéház helyiségében végez­tettek mert a kedves férjem uram szájának nagyon különös szagja van. Ez ám az igazi szemfényvesztés! Hát az mi, mikor a kedves férjem uram akkor, midőn még előtte „csókra termett aj­kunk", „rózsás körmű ujjácskáink", „gyöngy­sor fogaink" voltak, szóval mikor még udva­rolt nekünk, akkor erősen állította, hogy sem nem kártyázik, sem nem iszik, olyan szolid életet folytat, hogy egyébb gondja sem lesz, mint mindig mi mellettünk maradni, s ben­nünk gyönyörködni. Mi hiszünk a szép sza­vaknak, s csak midőn már magukévá tettek bennünket, akkor mutatják ki tulaj donképen, hogy hát ők kik! Kedves enyelgések, édes hizelgések között kérnek engedélyt arra, hogy egy kis újság olvasásra elmehessenek vacsora után mert napközben a „hivatalos teendők" miatt arra idő nem maradt. ígéri,hogy "egy bizo­nyos, meghatározott időben haza jön. Nyu­godtan várjuk, várjuk addig, hogy az igért idő már rég elmúlt, mi elálmosodunk, s csa­lódott szivvel álomra hajtjuk fejünket, s arra ébredünk fól, hogy egy nem valami kellemes illatú száj érinti arcunkat. Ebből megtudjuk, hogy miből állott az „újság olvasás", sjhogy mennyire nem issza a bort, az éj elteltével a nappali világosság még megvilágítja azt is, hogy a legény korban fogadott nem kártyá­zás, mennyire tartatott meg. Hát ez miféle csalódás ? Ha csakugyan hibásak vagyunk, ugy annak okai önök uraim. Önök azért, mert mig el nem hangzott a holtomiglan és hol­todiglan, addig ígérnek minden szépet és jót s csak midőn már elhangzott a nagyszó, ak­kor tudjuk meg, hogy az a sok szép ígéret csak üres szó volt, hogy azt megtartatni szándékukban sem volt. Lennének olyanok uraim, mint az én „ideál"-om, akkor soha sem lenne, sem ne­künk, sem önöknek ok a panaszra. Milyen ez az ideál ? Férfias alak, nyilt, szabad homlokkal, nagy szemekkel, melyek­ben visszatükrözni látom a férfias erélyt, bá­torságot, a gyengéd szerelmet. Puszta megjelenésével is imponál. Ked­ves, megnyerő modora, már öltözete is ma­gán hordozza az olyan komoly férfi jellegét, ki olvasottságával, képzettségével kellemessé tudja tenni azt az időt, melyet köztünk eltölt. Nem esik kétségbe ha valami baj éri. Férfias bátorsággal áll szembe a veszélynek viharnak. Küzd, fárad azért hogy az életet annak, akit szeret, minél könyebbé, minél szebbé tegye. Méltó haragjában, hangjában benne van a megsértett lélek felháborodása, de azzal szemben akit szeret, haragja olyan mint a lágyan olvadó zene, mint a susogó nyári szellő. A szerencsétlen iránti szánalmat, jó szivüséget nem azért gyakorolja, hogy a vi­lág lássa, hanem mert lelki nemessége ösz­tönzi arra. Nem akar többnek látszatni mint ami, üres phrázisokkal, semmit nem mondó bó­kokkal nem akarja elszédíteni fejét annak, a kit szeret, hanem szellemével, műveltségével iparkodik magához emelni azt, ki szivének választottja. Minden férfiben megvan miudazon tu­lajdonság, ami a férfit férfivé teszi. Miért nem inkább azt iparkodnak fejleszteni uraim önmagukban ? Ha mindnyájan olyanok volnának uraim mint „ideál"-om, ugy akkor neküuk is jobb, szebb napjaink volnának, s akkor nem kel­lene mindenek előtt tájékozást szerezni a — telekkönyvből.

Next

/
Thumbnails
Contents