Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-10-01 / 40. szám

KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 í'rt. Félévre 3 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. — Egyes szám ára 15 kr. Hirdetések és Nyiltterek felvétetnek a kiadóhivatalban és GOLDBERG GYULA ur papirkereskedésében. A mi érdekünkben. Október elején uj előfizetést nyitunk független hirlapunkra, melyre a lap t. ba­rátainak támogatását kérjük. Mi abban a szerencsés helyzetben va­gyunk, hogy mikor a n. é. közönség szí­ves pártfogását és támogatását kérjük, nyu­godt lélekkel és tiszta öntudattal hivatko­zunk lapunk eddigi múltjára, mely idő alatt annak irányát, szellemét mindig a tisztes­ség, a becsületes, jóakaró törekvés szabta meg. A mostani szerkesztőség, — mely már egy éve áll a lap élén — tőle tel­hetőleg igyekezett emelni annak irodalmi színvonalát. Ritkán foglalkozunk magunkkal és az a lelkes pártolás és támogatás, melyben a t. közönség lapunkat részesiti, felment ben­nünket a vidéki lapoknál szokásos síppal, dobbal való reklamirozás alól. A „Pápai Közlönyének létjoga van. Egy független, pártatlan, klikket és sze­mélyeket nem szolgáló, senkinek sem töm­jénező, szókimondó hírlapra szüksége van Pápa városának. És bátran, büszkén mond­hatjuk, hogy a „Pápai Közlöny" megfelel e hivatásának. Mi használjuk a megrovás hangját ott, a hol erre szükség van. Véleményünket, meggyőződésünket — mely csupán a köz­vélemény hü viszhangja — megmondjuk nyíltan, leplezetlenül. A „Pápai Közlöny" nem subventio­nált lap, bennünket a nagy, igazságos kö­zönség tart fenn. Mi kizárólag a közönség érdekeiért harcolunk, melynek érdekeit tel­jesen függetlenül képviseljük minden irányban s melynek érdekeiért folytatott nehéz küzdelmünkben csupán az igazság, tárgyilagosság és tisztesség vezeti tollúnkat. Kérlelhetlenül ostorozzuk az igazta­lanságot, tántorithatlanul támogatjuk az igazságot, támadjuk a léhaságot és istá­poljuk a józan törekvéseket. Egyenesen, tisztán, őszinte stylussal fogjuk ezentúl is megírni a mi vélemé­nyünket, nem engedve tért semminémü be­folyásnak, hogy megértse azt városunk min­een egyes polgára, ki városunk érdekeit szivén hordozza. Törekvésünk, fáradozásunk azonban csak ugy lehet eredményes, ha a t. kö­zönség szives támogatása adja meg hozzá a nyomatékot, — mert nekünk ezen kivül nincs más támaszunk — ép ézért teljes bizalommal fordulunk az uj évnegyed kü­szöbén a közönséghez, hogy bizalmával, jó­indulatával és támogatásával továbbra is ajándékozzon meg bennünket. Lehet, hogy egyesek részéről miként eddig, ezentúl is csak közönyt, ridegséget, sőt talán gyűlölséget tapasztalunk, mint ezt minden önzetlen, munkakész és a közjóért lelkesedő zsurnaliszta lépten nyo­mon tapasztalni kénytelen, nem törődünk vele, célunk öntudatos, feladatunk kimért s minden akadályok ellenében is igeretünk­nek minden tekintetben helyt fogunk állani. Bizalommal tekintünk a jövő elé és az ellenünk irányuló áskálódásokat egyszerűen megvetjük. Megmaradunk az igazság szó­szólójának. Öndicséret, de viszont álszemérem nél­kül elmondhatjuk, hogy lapunk a közönség részéről, eddig élénk rokoszenvvel találko­zott s eat a rokonszenvet kérjük irányunk­ban tovább is fentartani. A „Pápai Köglöny" szerkesztősége TÁRCZ A. Verőfény. Az ut egyszerre meredekbe csapott át. A szorosan egymás mellett álló tölgyek fia­tal, hajlékony ágai néhányszor ugyancsak az arcába vágódtak Jász-Ladányi hadnagynak. Észre sem vette. Ezüst fogantyus lovagló vesszőjével ráütött a buja párkányra, melyek­nek apró csipkézett leveleik messze repültek a húsos levelekről az illatos levegőben. Né­ha-néha felpillantott, hogy nem veszitette-e el az előtte haladó könnyű csipke ruhát, mi éle­sen vált ki a zöld sűrűségből. Mély csönd bo­rította be a sátoros utat: az a misztikus er­dei csönd, a mi hallgataggá, mélázóvá teszi még a materialisztikus kedélyeket is. Jász-Ladányi Bélát is meglepte az a melancholia és szó nélkül ment a levelektől porhanyó uton. Gondolatai annyira elcsapong­tak, hogy nem is látta, a könnyű csipkeruha tulajdonosa megáll. Fiatal leányka volt, ar­cán az iQuság rózsaszínű hamvával. Kissé halovány ajkain gyönge mosoly húzódott vé­gig, mikor látta, hogy a fiatal hadnagy mi­lyen vakon rohan előre. Beugrott a fák közé és alig tudta kacagását visszatartani, mikor kísérője gondolataiba elmerülve, elhaladt mel­lette. — Meddig megy még ! ? — Pardon, Paula! fordult hátra kissé összerezzenve. — Hová gondolt ? — Magam sem tudom. Gondolkodtam. — Ugyan miről ? Volt valami keserű, valami megvető kí­váncsiság ebben a csengő hangban. Nekitá­maszkodott egy széles tölgynek, nagy szalma­kalapját levette fejéről és finom hosszúkás ujjaival végig simította homlokát. Nagy, fe­kete szemével belenézett a táncoló levelek sürü halmazába, miknek vékony hézagain ott vibrált a déli verőfény pajkos mosolya; nézte mintha ott keresne szavakat azoknak a gon­dolatoknak, a mik fejében összetorlódtak. Jász­Ladányi mintha nem tudna a nézésével be­telni. Megragadta az elérhetetlen után való vágy. Igen ez a leány reá nézve elveszett. Neki ehhez a leányhoz már semmi köze nincs. Olyan keserűség-féle fogta el. Ö, a hires és nagy Jász-Ladányi családnak utolsó sarjadéka kénytelen lemondani arról, kit szeret. Ez a fekete szépség, a ki most előtte áll, az övé volt s az övé lehetne továbbra is, ha több lenne a szive, a lelke, mint a milyen nagy a szeretete a nevéhez és az ezzel járó vagyonhoz. Véletlenül, minden számítás nél­kül, találkozott vele másfél évvel ezelőtt, mi­kor ezrede itt volt gyakorlatokon. Megtet­szett neki a leány egyszerű szépsége, kereset­len modora; azután meg, valljuk meg őszin­tén, ebben a szerelemben a hiúságnak is volt egy kis része. Paula őt tüntette ki legjobban a tisztek között és ez meglehetősen hiselgett Jász-Ladányinak. Igaz, hogy azok közé tar­tozott, a kiket szép gyerekeknek szokás ne­vezni. Tömött, fekete haja rendetlenül takarta érdekes fejét, a miért ugyancsak irigyelték tiszttársai. » Senkinek a társaságát nem kereste és ezért sokan büszkének is tartották. Mikor először találkozott Paulával, maga is érezte, hogy valami jól eső melegség veszi körül. Azon vette magát észre, hogy szereti ezt a leányt. Legalább azok az órák, a miket együtt töltöttek az erdőben csatangolva, feledhetet­lenek lesznek előtte örökké. Soha egyik sem merte kimondani a varázslatoldó „ szeretlek "et és mégis tudták, érezték, hogy szeretik egy­mást. Az elválás nehezükre esett mindkettő­jüknek. Nem szóltak egymásnak semmit,

Next

/
Thumbnails
Contents