Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-09-17 / 38. szám

Csütörtökön „Rang és Mód" Szigethy József kitűnő színmüve került bemutatóra. Bokody a kupeeet oly^müvészi alakításban mutatta be, melyet eddigelé egy vidéki színpadon sem volt alkalmunk láthatni. A közönség ugy nyilt jelenetekben, mint felvonások végén őt frenetikus tapssal jutalmazta. Bokodyné (Clarissa) minden alkalommal csak fokozza ama meggyőződésünket, hogy helyesen itéltiik meg őt. Szerepeit a legnagyobb gonddal és precizitással oldja meg. Nem tu lozunk ha őt művésznőnek nyilvánítjuk. Berzsenyi Margit (Irma) naiv szerepeben brillírozott. Róla is csak a legnagyobb elismerésbei nyilatkozhatunk. Közönségünk rokonszenvét megnyerte. Keresztes Amália routinirt színésznő. Minden szerepre alkalmazható s annak minden tekintetben meg is felel. Bánfalvy, Kiss és Pénzes az est sikerét nagyban mozdították elő. Közönség gyér számmal volt képviselve. Pénteken „A falu rossza" ment zóna helyárakkal. A szinház zsúfolásig megtelt néhány páholy kivételével. A címszerepet Pénzes elég ügyességgel alakította. Szép bariton hangja van, de nincs kellőleg iskolázva. Idővel szép reményekre jogosit. Kövessy Rózsa (Finum Rózsi) disponálva volt. Enek részeit többször megújrázták. Változatos magyar kosztümjeivel feltűnést keltett. Kiss (Feledy) szerepében igen jó volt. Bokody (Gonosz Pista) folytonos derültségben tartotta a közönséget. Szalkay (Lajos) jó kedvben volt s ügyes jeleneteket mutatott be partnerjével Berzsenyi Margittal ki Bátky Tercsit játszta. Nélkülöztük a darabban az Itzig makkhetes zsidót. Hol maradt? Az előadás igen kerekded és összevágó volt kivéve a zongora játék ellen volt kifogásunk. Oh! jöjj el nemsokára zenekar korszak! Szombaton „A képzelt beteg" Moliére kitűnő vígjátéka került szinre, melyről jövő számunkban referálunk. Válasz a „Sopronénak. Mindenekelőtt bocsánatot kell kérnem e lapok t. olvasóitól, hogy a közérdeknek szánt hasábokat a magam dolgával kell megtöltenem, de én sem kerülhettem ki végzetem: nyilatkozni vagyok kénytelen a „Sopron" mult vasárnapi számában „Vidéki sajtó" cimen megjelent piszkos és aljas közleményére. Habár a szemtelen modorban megírt förmedvény irója nem nevezte meg magát s az anonymitás sánca mögé rejtőzött, igy tehát visszaélt azokkal az előnyökkel, melyekkel a nyíltan, bátran fellépő, igazmondó emberrel szemben bárki magának arrogálhat, piszkos és aljas támadásai után rögtön felismertein benne a szép maszkot. Nem kellett sokat gondolkoznom, mert ilyesmire csakis olyan pimasz, haszontalan, gyáva, rongy fráter vállaiícozhatik mint Rózsa Miklós. Mindazok, kik a körülményeket ösmerik, be fogják látni, hogy e címekhez külön komentárt nem szükséges adni, mert ha e rongy fráter nem volna gyáva, ugy elég alkalma nyílott neki a megtámadtatásra akkor, midőn még Pápán volt, ezért szükségtelen volt a „Sopron" cimü lap. Hisz köztudomásu dolog, hogy az egyik helyi lap hasábjai teljesen rendelkezésére állottak, sőt utóbbi időben a felelős szerkesztéssel is megkínálták. De ő ezt nem tette, mivel nagyon is közel érezte magát hozzám s tudta, hogy személyes megtámadtatás esetén a „kutya korbács" Damokles kardjaként lebeg feje fölött. Azért tehát jobbnak látta Sopronba szerződni, s azon hiszemben, hogy biztos lőtávolban van, megkezdte a lövöldözést. De csalatkozott! Személyesen elmentem Sopronba, hogy felelősségre vonjam, s amit ily rongy fráterokkal már szokás „megkorbácsolja m." A „Sopron" szerkesztőségében négy izben kerestem, kérdezősködtem hol találhatom fel, elmentem kávéházakba, hol rendes körülmények között tartózkodni szokott, — de nem voltam képes feltalálni. Ugy látszik megérezte a pecsenye szagát és jobbnak látta, mint már neki szokása — kötény mögé vagy ágy alá bújni. Mindamellett nem menekült volna meg oly könynyen, ha szerkesztői teendőim nem sürgetnek a visszautazásra. De ne gondolja azonban, hogy ezzel a kérdés el van intézve, oh nem! Mielőtt elutaztam a „Sopron" helyettes szerkesztőjének B erényi Pál urnák, ki a cikk szerzőjének Rózsa Miklóst nevezte meg, kinyilatkoztattam egyszersmind felkértem, hogy bár e gyáva firmát nem találhattam meg sehol, adja tudomására, hogy Sopronban voltam, kérdőre akartam vonni, ezzel egyetemben megkorbácsolni, de minthogy teendőim gátolnak az ottani hoszszas időzésben, ez ügyben alkalom adtán fogok e rongy fráterrel leszámolni. Remélem, hogy a helyettes szerkesztő úr volt szíves ezt neki tudomására adni, s egyszersmind ebből a konzequentiát is levonni, mert ha elég merész volt aljas és piszkos módon támadni, ugy legyen erkölcsi bátorsága annak helyt is állani, nem pedig gyáván megfutni. S ez a haszontalan, gyáva, rongy fráter elég s z e m t e 1 e n még hivatkozni tartalékostiszti rangjára s elég vakmerő tiszti bojtját fitogtatni. Ily szemét ember, ezek után nem érdemli, hogy vele tovább is foglalkozzam, irhát rólam bármit, vele polémiába nem bocsájtkozom. Találkozni fogunk ugyan még, de nem e lapok hasábjain! A lapok hasábjain leszámoltam e firmával s ezen eljárásomat egész nyugodt lélekkel bizom a müveit közönség ítéletére. Arról is meg vagyok győződve, ha tudták volna Sopronban miszerint ily firmát vesznek körükbe, megköszönték volna a rövid ismeretséget, mert most már nincs egyébb hátra — mint e b r u d 011 k i v e tn i. Átadjuk a köz megvetésnek! Pollatsek Frigyes. KARCZOLAT. Polgári házasság. A napokban Pesten jártam és majdnem agyonnyomott egy hatalmas testalkattal megáldott ember a túlzsúfolt villamos kocsin. Künn szorongtam a szivarozók helyén, bár szivarozni sohasem szoktam, csak ha fekete kávéra vagyok hivatalos. A Herkules termetű űr az ült s bősz orditásomra zavarodottan kért boasánatot. Mihelyt tehettem, félig kíváncsian, félig remegve néztem elnyomómra s az arca nagyon ismerősnek tetszett. Ö is elkezdett fixirozni s egyszer csak felkiá.tott: — Brúnó! Te vagy ? jól látnak szemeim ? — Béla! Te vagy ? kiálltám s a másik percben egy baráti osszeölelkezés alakjában adtunk kifejezést örömünknek és meghatottságunknak. Barátom arca felderült s mosolyogva kérdezte, hova tartok? — Az anyósomat megyek meglátogatni. Tudod, kellemetlen visít egy kicsit, de jobb, ha én megyek hozzá, mintha ő tisztelne benünket látogatásával. Béla arca ismét elsötétült nagyot sóhajtva szólt: — Az anyósodhoz ? Boldog ember! Hiszen te akkor nős vagy ? — Fájdalom! — sóhajtám vissza, — de miért tartasz te engem boldognak s miért borult el arcod ? Béla, a te sziveden a bánat őrlő szuja rág, mond el nekem, mi történt veled? — Sok, nagyon sok, s mégis ami tulajdonképen bánt az, ami nem történt meg velem ! — Ember! Te rébuszokban beszélsz és talányok megfejtésével egy családapának nem szabad agyát terhelni. — Oh Brúnó, könnyű neked élcelui. De hogy meghalljad az én szomorú esetemet, gyere szálljunk le és térjünk be ebbe a vendéglőbe. Anyósod várhat s a rossz dolgokat úgyis legutoljára hagyja az ember. Bélának igazat adtam s beláttam, hogy a viszontlátás örömére érdemes lesz meginni egy pohár sört. Egyébként is izgatott a tudat, hogy sokára talán egy tragikus történetet fogok : hallani, amit esetleg most készülő regényemben föl tudok majd használni. Betértünk hát a legközelebbi sörcsar1 nokba s helyet foglaltunk egy asztalnál. Béla óriási sóhajtások után egy hajtásra kiitta az egész korsó sört. Miután az üres poharat szótlanul átnyújtotta a pincérnek, szólni kezdett nagy busán: — Barátom, bocsáss meg, hogy az előbb életedet veszélyeztettem, de mostanában olyan szórakozott vagyok. De hogy is lenne máskép ! Szerelmes vagyok, barátom ! nagyon szerelmes ! — Épen beleillik a regényembe, — gondoltam magamban, és biztatólag szóltam oda Bélához: — Csak folytasd barátom, folytasd! Kezd érdekes lenni a dolog ! — Valószínűleg te is tudod, hogy a szerelem sötét verem, s a ki beleesett, az benne van! Nos én benne vagyok fülig! . . . Ahá ! hát talán a lány nem viszonozza érzelmeidet ? Szegény Béla! vigasztalódj : gombház ! . . . — De hadd mondjam el hát én, ne karátyolj minduntalan közbe! — Ezt a rendre • utasítást olyan nyájas hangon mondta s az öklével akkorát csapott az asztalra, hogy a sós kiflik mind lepotyogtak a tányérról. — Megszeppenve hebegtem bocsánatot s ő kissé megszelídülve folytatá. —• Azt tudod, hogy én még gymnázista koromban kikeresztelkedtem, s levetve őseim