Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-09-10 / 37. szám

hető, — leszünk mint vagyunk, — vagyunk pedig biz' Isten mintha hátsó Ázsiában volnánk. Tessék összehasonlítani városunkat csak a szomszéd városokkal is, csakugyan elfogultság s erős rövidlátás keil ahhoz, aki nem ad igazat ez állításunknak. Jóllehet L a m pert h főjegyző Ígérte ezen rendetlenség megszűntét, de mi e tekintetben már több ily üdvös igeretet vettünk a városi tanácstól, s igy ezen Ígéretet, — bár örvendetes tudomással vesszük, — a jövő titkának tekintjük. Pápa városi tanácsának pártoskodásra és féltékenységre nincs szüksége, hisz a képviselőtestület minden egyes tagja a közjót óhajtja és épen ennek rendezése a célja jelen felszóllalásunknak is, melyet ujolag melegen ajánlunk hatóságunk és képviselőtestületünk jóindulatába. Yan-e boldogság? •— Bölcseleti elmélkedés. — A „boldogság" szóra gunymosoly vonul el sokaknak ajkain s szánalommal tekintenek az azt hirdetőre mint olyanra, ki elérhetetlen után kapkod és hirdeti azt, a mi nincs. Mert a boldogsághoz az állandóság a szükséges kellék; már pedig minden a szükségesség és az erő kérlelhetlen törvénye szerint mozog. Az erő rombol (bár ugyanakkor épit is), a szükségesség pedig kényszerít hatalmának alávetni magunkat s igy az állandóság nem létezhetik, mert folytonos a változás. Az ember sem ugyanaz, ami volt egy hó, egy év előtt, mert az anyagcsere átalakítja. „Az ember az, a mit megeszik" — mondja Vogt." Ekként hogyan lehetne benne valami állandó, ha az őt alkotó elem maga a folytonos vál; tozás. A materialista igy gondolkodik, ki | elvéhez hiven következetesen tagadja a boldogságot és csak annyit ösmer el, hogy | létezik bizonyos múlékony kellemes vagy jő állapot az emberben, melyet a kedvező anyagi viszonyok vagy a véletlen összejátszása idézhetnek elő. A folytonos változás tudata vezette az idealistát is arra, hogy a materialistával együtt tagadja a boldogság létezését a földön; de a keblében folytonosan élő és kiolthatlan vágy ösztönözte ismét a boldogság keresésére s melyet mivel sem maga körül, sem a természetben nem talált; önmagán és a természeten kivül — egy tökéletesebb világba helyezte azt át. Vannak tehát, kik tagadják a boldogság létezését és vannak, akik tagadják annak elérhetését itt a földön, de föltalálhatónak hiszik a földön tul. Amazok materiálisták, ezek idiálisták. Mindkét gondolkodás bir alappal; de mindkettő következtetése téves; mert megfeledkeztek a következtést előidéző alapról és csak ugy ugrottak át az eredményre. Már pedig: „Natum jjjjiL agit per saltam." (a termeszeiben nincs ugrás) MifícTkettő a természetből indult ki és ez helyes; de a materiálista szemlélve a természet változatosságát, azt bevitte önmagába tagadva az állandóságot: holott ő szemléli a folytonos változást, ő itéli azt folytonosan változónak és Ítélete a változásról mégis állandó. Ez nála ugrás és ellenmondás. Azt állítja, hogy örökös a változás; de ha a változás örökös, akkor a változásban benne van az állandóság és benne egyenest magában ki a változást örökösnek, tehát állandónak itéli. S igy a materiálista önnönmagának mond ellent, midőn tagadja az állandóságot. A természetből indul ki az idealista is; fájdalommal nézi a lét és nemlét harcát; keserűséggel tölti el őt annak látása, hogy alig ered valami, már is enyészetnek indul s tapasztalván a mulandóságot: az állandót egy földöntúli világban keresi; pedig az állandót először is önmagában, azután a természetben is feltalálhatná. De tekintsük az állandóságot a természetben ! Azt mondják, hogy minden az eredés és enyészés változása és ez igaz. Az eredésből lesz enyészet és az enyészetből ismét uj eredés támad, tehát létezik az eredés és létezik az enyészet, de a lét örök; ezt senki kétségbe nem vonhatja; a mi pedig örök, az állandó is; van tehát a természetben állandóság. Tekintsük az állandóságot az emberben. Az állandóság az embernél a lélekazonosságban nyilatkozik. Ugyanis a lélek fejleszti, föntartja és alakítja ki magát a gyermek, férfi és aggkorban, mert ha nem ugyanaz volna, akkor az agg nem emlékezhetnék vissza gyermek- és féríikorára. Ez bizonyítja a lélek szellemiségét is. Az állandóság jegye tehát a lélekben a priori és posterióri létezik, csakhogy mint mindent fejleszteni és önmagából kell előhozni az embernek. Fokonkénti öntudatos fejlesztés által jut a lélek arra a magaslatra, a hol már nem a tárgyak, tünemények és viszonyok uralkodnak felette, hanem legyőzve a külbehatásokat, ő uralkodik azok fölött. Itt a lélek önmagával teljesen megegyező nyilvánuló jegye az állandóság; fölismerhető tulajdonsága a háborithatlan kedély az ész és sziv, a gondolat és az érzés egysége a kebelnyugalom; ez a legfőbb jó, melynek alapja minden emberben meg van, és melynek elérésére törekedni minden embernek erkölcsi kötelessége. A boldogságot tehát minden ember belődve, végre Irén törte meg a csendet, kedves hangjának komolysága elárulta, hogy az, a mit mond, meggyőződésének eredméuye. Alig van valami kedvesebb a világon, mint fiatal leánykák arcán a komolyságnak az a kifejezése, melyben tanácsot szoktak adni, náluknál tapasztalatlanabb barátnőjüknek. — Én nem hiszem kedvesem, mondá Irén határozottan, hogy a gazdagság okvetlen szükséges volna a boldogsághoz, ha csak valaki fejébe nem veszi, mint te is, hogy csak ugy lehet boldog, ha egy bizonyos huszárfőhadnagy felesége lesz. Lehet, hogy egy ideig boldogok lennétek, de később, ki tudja? Igaz, hogy főhadnagyodnak igen szép kék szemei vannak, jól táncol, nagyszerűen lovagol, ügyes társalgó — és ami a fő — csinos is. Szóval különösen előtted, ellenálhatlanul kedves egyéniség. Szavai közben kötődő pajzánsággal tekintett Margit duzzogó arcára, mintegy lesve a hatás eredményét. — Hallgass kérlek — kiálltott fel ingérülten Margit — épen ugy beszélsz, mintha az az egy év, mellyel nálamnál idősebb vagy, tudja Isten, milyen nagy idő volna. Astán te nem is Ítélheted meg kellőleg Bélát, nem rokonszenveztek egymással és nem is ismered őt egészen. Különben is te mindenben másként gondolkozol, mint én, a kit te mindig gyermeknek akarsz tekinteni. Te azzal a megzavarhatatlan hidegségeddel talán még azt is meg tudod parancsolui a szivednek, hogy mikor és hogyan dobogjon. Igazán sokszor azt hiszem, hogy teljesen érzéktelen vagy. — No-no édesem, rajzod talán még sem egészen találó. Ha nem lennél igy nekihevülve, igen könnyen meg tudnálak győzni, állitásod alaptalanságáról, most azonban nem szólok erről, csak azt jegyzem meg, hogy én, attól a férfitól, kit egyszer szeretni fogok, sokkal többet kívánok, mint azt, hogy ügyes világfi legyen. Elismerem, hogy Béla, mint udvarló igen érdekes lehet, de mint igazán szerető férfit, nem tudom őt képzelni. — Irén, te kegyetlen vagy! tört ki Margit remegő indulattal, vagy irigyled tőlem a főhadnagy szerelmét. Mintha azonban maga is megijedt volna állítása súlyától, kérő tekintettel borult Irén keblére, bocsánatot könyörögve meggondolatlan szavai miatt. — Ugy-e már nem neheztelsz, kérdé szeretettel, hisz látod mennyire boldogtalan vagyok. Oh ! az a pénz, miért is nem születtem én gazdagnak? Irén gyöngéden simitá vissza a felbontott fürtöket Margit fehér homlokáról, aztán szeretettel magához szorítva őt, csittitgatni kezdé, mint a gyermekeket szokták. Beszélgetés közben észre sem vették, hogy elhagyták a füzest, mely megett a gazdag bankár gyönyörű kastélya emelkedett, nagyszerű angolkert százados fáitól árnyalva. A ragyogó tetőzet apró tornyaival már messziről hirdetik, hogy a kastélyban fény és gazdagság ütötték fel pompás tanyájukat. Hát még a belső berendezés, a drága bútorzat puha szőnyegeivel, a megbecsülhetetlen műkincsek sokasága, hogyne kápráztatná el a szemet ? Vonjuk csak félre a nehéz bársony függönyöket, melyek a gazdag bankár leányának lakosztályát elválasztják a többi fényes termektől. Látni fogjuk a szép leány királynői alakját, mint roskad drága pamlagára, karjait görcsösen szorítva dobogó szivére, hogy elfojthassa kinos zokogását. Előtte a szőnyegen egy nyitott levél fekszik, melynek minden sora éles tőr gyanánt járta át a kedves gyermekszerető hű szivet. Mit ér most neki a pénz, az őt környező pompa, ha le kell mondani annak szerelméről, ki egyedül tudná boldogítani a világon, kit lelke minden hevével szeret és ki mégis elhagyta őt, mert büszkeségét nem tudta feláldozni szerelmének. — Jenő, Jenő! susogja fájdalmasan, miért tetted ezt velem ? hisz én szívesen követtelek volna bárhova, örömmel dolgoztam és nélkülöztem volna boldogságunkért. Most már mindegy, moudá szomorúan, végig simítva halvány arcát, a kccka el van vetve, legyen hát akaratod szerint. En is tudok büszke lenni, ettől a perc-