Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-07-23 / 30. szám

kinek földi élete csak embertársai örömére volt? S e kérdésre nem találunk más fe­leletet mint azt, hogy az emberiség- közös sorsa: a születés és halál. Ez utóbbi alól nincs kivétel, s a ki megpillantotta a nap fénylő sugarait, annak egykor ki fog alud­ni élete fáklyája s az örök sötétség fogja eltakarni a ragyogó nap tányérát. Egy munkás, fáradhatlan, szorgalmas ember szállott vele a sirba Üres a hely, melyet oly méltón, oly sok aiubitióval és kedvteléssel töltött be. Közszeretetben ré­szesült ő városunk minden egyes polgára előtt. Nem is hitta őt senki máskép mint „Makara bácsi." Álljunk meg a frissen hantolt sirha­lom előtt s rája pillantva idézzük fel még egyszer emlékezetünkbe a Makara bácsi jóságos arcát, szelid mosolyát, emberbaráti érzületét s mindazt mi egész lényét ked­vessé, vonzóvá és szeretetté tette. Örök álomra csukódott szemei nem látják többé az imádásig szeretett családi kört, nem élvezi többé a polgári kör asz­taltársaságát, melynek ő oly hűséges ba­rátja volt. Férfiúi jellemének acél szilárd­sága, páratlan becsületessége, melyek te­kintetében mintakép volt, soha nem lesz­nek elfeledve s a tisztelet és szeretet ál­landó tárgyai maradnak. A haszonlesésnek, az önérdek hajhá­szatnak eme sivár korszakában jól esik látni olyan kiváló alakokat, a kik jellemük szilárdságánál, ferikölt gondolkozásmódjuk­nál fogva kiemelkednek a korszak megve­tésre méltó gyarlóságaiból s a magas pie­dettálra helyezett erényt és tisztaságot te­kintve páratlan becsületességgel, szorgalom­mal és kitartó munkával szolgálnak és küz­denek a közérdek és a társadalom boldog­ságáért és embertársaik javáért. Ezen kiváló alakok egyike volt Ma­kara bácsi! Boruljon lágyan, enyhén rá a hant, mely elfeledi; sirja mellett pedig, mig örök álma tart, virasszon hiven a gyöngéd ke­gyelet. Drága emléke legyen áldott! A család a következő gyászjelentést adta ki: Özvegy Makara Györgyné szül. Lóskay Mari a saját és gyermekei, valamint az ösz­szes rokonság nevében fájdalommbl jelenti szeretett férjének Dr. Makara Györgynek Veszprém megye t. főorvosának, pápai járás­orvosnak, élte 72-ik, boldog házassága 33-ik évében, a halotti szentségek fölvétele után f. hó 18-án reggeli 4 órakor bekövetkezett gyá­szos elhunytát. — A megboldogult hűlt te­teme folyó hó 19-én délután G órakor fog a róm. kath. egyház szertartása szerint a pápai kálvária sírkertjében örök nyugalomra helyez­tetni. Az engesztelő szent mise áldozat pedig f. hó 20-án d. e. 9 órakor fog a plébánia templomban az Urnák bemutattatni. Pápán, 1893. julius 18. Áldás és béke poraira! — Molnár Józscfné szül. Makara Irma, özv. Lá­zár Benőné szül. Makara Gizela, dr. Makara Lajos, Makara Mariska, Makara Iván gyer­mekei. Molnár Imre, Molnár Mariska, Mol­nár Laczi, Lázár Andor, Lázár Feri, Lázár Vilma, Makara Laczi unokái. Molnár József veje. Makara Ivánné szül. Dezsényi Anna menye. Lóskay Miklós, Fidél, Ferenc és Gá­bor sógorai. Lóskay Cornélia és Jozefa só­gornői. Temetése e hó 19 én — szerdán — délután 6 órakor ment végbe az elhalt fő­iskola-utcai házából, általános nagy részvét mellett. A gyászszertartáson az elhunyt csa­ládján, rokonain, jó barátain, ösmerősein kivül testületileg megjelentek: a bíróság tisztikara, a ref. főiskola tanári kar, az ügyvédi és orvosi kar, a Bencések ós Fe­rencrendi főnökök tagtársaikkal. A gyász­szertartást Néger Ágoston apát plébános fényes segédlettel pontiíicálta. Az elhang­zott gyászének és beszentelés után a ko­szorúkkal elhalmozott koporsót gyászkocsira helyezték, mely körül diszbe öltözött vá­rosi rendőrök képeztek sorfalat. A gyász­kocsit az elhunyt özvegye, családja, bará­tai és tisztelői nagy számban kisérték ki a Kálvária sírkertjébe, hol meghatottan he­lyezték a halottat örök nyugalomra. A Szent Ferencz-rendiek mint volt Confráterjukért és háziorvosukért a gyász­isteni tiszteletet f. hó 20-án tartották meg, melyen a gyászoló család is jelen volt. Az elhunyt tavatalára feliratos koszo­rúkat a kövotkezők helyeztek: Szeretett tiszttársának — Veszprém vármegye tisztikara. Dr. Makara Györgynek — Hanauer Béla és családja. Legrégibb ked­ves tagjának — Pápai Polgári kör, 1893. A jó Makara bácsinak — Hencz Gézáék. Felejthetetlen jó doktor bácsinak — Voyta Adolf és családja. A szeretett rokonnak — Dezsényi család. Felejthetetlen férjnek és apának — neje és gyermekei. Hálás szívből — Kiss Lászlóné, Vilma, Eliz. Tisztelete és hálája jeléül — Latinovits Béláné. Felejthet­len férjnek és ipának. Édes apjának — Iván Anna. Felejthetlen rokonnak — Özv. Lázár Lajosné. Szeretett sógorunknak — Miklós, Fidel, Ferencz, Gábor. Rokoni szeretettel — Galamb család. Felejthetetlen orvosának — Özv. Rumpoldné. Tisztelete jeléül — Piacsek és neje. Felejthetetlen sógorunknak — Cor­nélia és Józsa. Régi jó barátnak —- Oláh család. Hála jeléül — Heykál csálád. Voltak ezenkívül még számos szalag­nélküli koszorúk is, melyeket egyesek névte­lenül helyeztek el a megboldogult ravatalára. P. F. KARCZOLAT. A közgyűlési teremben. Mult szombaton rendkívüli közgyűlésre hívta össze a polgármester a város atyákat. Nagy dolognak kellett történni, hisz hétfőn tartottak már azon héten közgyűlést. Horváth főszolgabíró megszerkesztette a kérvényt, napokon át szaladgált aláírások­ért, fujjta a tüzet a polgármester ellen, mig végre kész volt minden az előadás megtar­tására. hasztalanul próbálta elűzni órráról a kedé­lyeskedő legyet (impertinens légy ! a bíróság tagjainak orrára mer szállani!). Ahá! most •jön a jogeset. De Mártha nem hagyta őt to­vább elmélkedni, mert még lángolóbb arccal ismét beszélni kezdett. — Hogy mit irtain neki? A szavakra már nem emlékszem. Azt azonban tudom, hogy kiöntöttem szivem egész érzelmét. Fel­tártam szivemet s látni engedtem, hogy meny­nyire szeretem. Most, férfias kopogtatás után nyilik az ajtó s belép — Ernő, az alperes. (Csinos fiu, nagyon csinos fiu! dörmögé a kép a biró ür feje fölött) udvariasan köszön, de Mártha nem látszik észre venni jöttét. Piruló arccal egé­szen a biró felé fordul, aki ujaival valóságos babyloni tornyot fésült már a fején. A gya­kornoknak a fejlemények nagyon tetszhettek. Megelégedett mosollyal egymáshoz dörzsölte kezeit, Bizonyára azt gondolta magában: „na várj, te gonosz! Lesz neked hadd el-hadd!" — Biró úr! Ez a levél az én bajom, kiállt el Mártha emelkedettebb hangon. Tud­ja-e biró úr hogy az-az ember, a kit ugy szerettem, kinek feltártam szivemet; az az ember a kinek távozását annyira megsirattam, hiszi-e biró űr, nem is válaszolt levelemre. Nyolc napig oda volt, s nyolc nap alatt nem ért rá válaszolni levelemre! (Ernő közbe akart szólani:) Hallgasson, hallgasson s adja vissza a levelemet. Nem hagyhatom olyannál a ki azon percben, midőn hátat fordit nekem, el is tud felejteni. Adja ki a levelemet! — Hm, hm! hangzik el a biró ajkai­ról. Hm, hm, fiatal ember, mit szól ön ezek­hez ! — A levél az enyém, én azt ki nem adom. — A levél az enyém, én irtain, tehát ki kell hogy adja! — Mártha, hallgasson meg? — Nem akarom hallani. Csak a leve­lemet kívánom. Vagy talán tagadja, hogy megkapta! — Nem tagadom, megkaptam. O mikor olvastam, hogy szerettem volna kezeire bo­rulni, azokra a kis kezekre, melyeknek írása oly boldoggá tett. Rögtön válaszolni akartam. Megírni, hogy én is mindig csak önre s az ön szerelmére gondolok. Hogy édes arca min­dig előttem lebeg; hogy sorai mily végtelen boldoggá tettek. De nem írhattam. Szósze­gővé kellett volna lennem azok előtt, akiktől az ön bírását várom. Igen, igen megígértem szülőinek, hogy nem fogok önnek irni. Azért gondolatban elküldtem önnek forró szerelme­met s ha önt a harag ellenem nem fordítja, bizonyára megérezte volna szive, hogy akkor midőn gondolatai engemet felkeresnek, az enyéimiek önnél vannak . . . Halk zokogás hallatszott. Mártha el­rejtette arcát kendőjébe s zokogott, jóleső boldogságtól meghatva. A biró felhasználta a perlekedő felek hangulatát s felállt. (A gyakornok azt hivén hogy „ő felsége a király nevében" készül be­szélni, mély kíséretében szintén felállt.) — Kisasszony, igy kezdi ünnepélyes hangon, a levél, melyet ön visszakövetel, nem ítélhető meg önnek, mert az a felett való rendelkezés jogát elvesztette ön akkor, mi­dőn a címzett kezeibe került. De nem ítélem meg önnek azért sem, mert szerelmök közös záloga az, mely önök között — szivemből óhajtom —- soha meg nem szűnő kapcsot lé­tesít. Menjenek haza. Hallgassanak szívók néma beszédire: az ki fogja önöket béké­teni . . A minister arca felderült. Helyeslő bó lintgatással kisérte a biró szavait. Csak a gyakornok nem volt megelégedve: szerette volna a levelet is olvasni. A ki nekem ezt a „jogesetet" elbeszélte attól tudom, hogy Mártha és Ernő hazatérve, már a lépcsőházban csókolództak.

Next

/
Thumbnails
Contents