Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-06-18 / 25. szám

Bizonysága azon gyakorta megtörténni szokott eset, hogy elhaladó üveges hintót megsüvegelnek, mielőtt tudnák, ki ül benne. önként csinálnak az emberek a vagyon nagyságának alapjára fektetett válaszfalat s tetteikkel elismerik annak jogosságát és mégis siránkoznak a visszás állapotok felett. Panaszkodnak a társadalmi félszegségek ellen, pedig maguk teremtik és ápolják azokat. Az ember mindannyiszor önmagát becsméreli s alázza meg, ahányszor önérzetét elvetve — születési rang vagy vagyon által dédelgetett szerencse kegyencek előtt szolgalelküleg meghunnyászkodik. A szellemnek s az erkölcsnek adja meg az emberiség a feltétlen tiszteletet, akkor a társadalmi állapotok meg fognak nagy részben szűnni. KARCZOLAT. A várkertben* Pápa város paradicsoma. — Utóbbi időben, nincs ugyan mindenkinek megadva e paradicsomi élvezet, de ki tehet róla, ha a város közönségének egy bizonyos része visszaélt a tulajdonos gróf bizalmával. A tulajdonos, ennek folytán élt törvényadta jogával s jelenleg csakis engedély mellett látogatható meg a paradicsom — a pápai várkert. Amióta ezen tilalom korlátozza a várkertből! szabad bemenetet azóta a várkertnek permanens és distiguált publikuma van. Ugyanazon közönség, különböző variátiókban. Minthogy én is azon szerencsés halandók közé tartozom, kik engedély mellett élvezhetik a várkert kellemeit, felhasználom a kínálkozó alkalmat s szabad óráim nagyobb részét e helyen — mint Pápa legélvezetesebb helyén — töltöm el. Már kora reggel vannak a várkertnek látogatói. Pontban négy órakor jelennek meg a „Kneip" lovagok. Kevesen vannak még s igy fesztelenül tarthatják a kúrát. A harmatos fűben, mezítláb, felgyűrt nadrággal hódolnak Kneip módszerének. Annyira lelkesednek és agitálnak Kneip mellett, hogy a várkert csőszét, ki voltakép nagy ellenzője volt Kneipnak, kapacitálták, s most már o is lelkesül, sőt táncolja velük egyetemben a cancánt. A délelőtti órákban kevés közönség látogatja a kertet. El-elvétve találkozunk egyegy diák emberrel, ki Miltiadest magolja, vagy az érettségire készül. A közönség legnagyobb része a délutáni órákban ad találkát egymásnak a várkertben. Már négy órakor kezdenek lassanként gyülekezni. Ki-ki a saját társaságát keresi fel s csatlakozva járják be a park kellemes helyeit. A park centrumában az úgynevezett „R,ondeau"-bau az intelligensebb osztály — megkerülve már a parkot — helyezkedik el. A mamák és leányaik külön-külön padokon helyezkednek el s kezdődik a társalgás fesztelen modorban a napi eseményekről. Legjobb alkalom s hely egy hetilap tudósítójának a napi és heti hírek összegyűjtésére. Eddig az aszfalt volt azon hely, hol a híreket gyűjtöttem, de nem tartott ez sokáig, kifirundzvanzigoltak s fiaskót vallottam. Most azonban a rondeaut környező fák lombjai alatt észrevétlenül hallgathatom a diskurzust b szerzem az adatokat. Hogy meddig fog ezen kényelmes helyzetem tartani, azt nem tudom, mert, mint a tapasztalat mutatja, a mi hölgyeink a legfurfangosabb zsurnaliszta eszén is túljárnak, ha a szükség azt kívánja. Mindazonáltal meg kell Önöket hölgyeim nyugtatnom, hogy ezentúl diskrét leszek s csakis a közérdekű híreket fogom társalgásukból kiollózni. Ezen igéretemet azonban egy föltételhez kell kötnöm. ígérjék meg, hogy nem kutatják tartózkodási helyemet s nem alkalmazzák velem szemben ujolag — mint az aszfalton -—- a Szt. Pál módszerét. Habár eleinte nehéz lesz igéretemet beváltani s sokszor kolluziöba is fogok jönni a diskrét és nem diskrét hirek közlése miatt, de mindenesetre a jó akarat nálam nem fog hiányozni s ez ki fog menteni az esetleges tévedésekért. Azt hiszem ez nem indiskrét dolog, ha elárulom, hogy Önök a mult héten igen jól mulattak, croquetteztek, sokat táncoltak s jól mulattak az „Ok" társaságában. Vagy ha azt jelezem, hogy a -kaszinó megnyitására nagyba készülnek, s a táncosok számát már jó előre megszámlálták s hogy kivel szeretnek legjobban táncolni s kik a jó táncosok. Ugye ez nem indiskrét tudósítás? Nem fogom elárulni, hogy kik croquetteztek, kivel szeretnek legszívesebben táncolni s nem árulom el, kik azok az „Ok." Pedig, ha indiskretiot akarnák elkövetni, ezen adatokkal is szolgálhatnék. De mivel bizonyítékot akarok szolgáltatni, hogy a jó útra tértem s igéretemet szándékszom beváltani — hallgatok. Figyelmeztetnem kell azonban Önöket hölgyeim, hogy a várkert tavában úszkáló hattyúktól is kérjék ki a diszkretiót, mert ezek nagyon hamar lekenyerezhetők, s esetleg az ő csacskaságuk, nekem lesz felróva, mi ellen határozottan tiltakoznom kellene. Egy-két kenyérmorzsa elégséges arra, hogy hattyuék, jövő boldogságot, szerelmet sőt a legtisztább gondolatjaikat is elárulják. Ne beszélgessenek velők sokáig, mert nincs kizárva az eshetőség, hogy távozásuk után megjelennek az érdekelt felek s jobb koszt reményében elárulják titkaikat. Esti nyolc órakor a várkert üres. A közönség távozik, egyrésze haza megy, másrésze még az aszfalt járdán teszi meg az elmaradhatlan tourokat. Ellenfele a főhadnagy azonban jól hallotta. Megállott és lebocsátotta kardját. — Kapitány úr! Kezdé újra lihegve. — Bocsásson meg! . . . Tudom . . . Sza bálytalan . . . amit . . . teszek, de nem . . . törődöm . . . vele . . . Esdeklek ... az ön . . . bocsánatáért . . . Bocsásson meg . . . lemondok . . . mindenről ... a kardbojtról . . . Ez igazságtalan! ... ez masacra . . . könyörgök , . . könyörgök . . . S egész közel ment a kapitányhoz. A megcsalt férj pedig alig állott a lábán, hogy 11 c dülöngéljen, a kardjára támaszkodott. (Hatalmas pengék voltak.) A segédek tetett hidegsége mintha olvadozni kezdett. — Csak Liszthes kapitány a vezénylő segéd arca maradt hideg és részvételen mintha szobor lett volna. A főhadnagy ott állott, folyton esdekelve alig két lépésnyire a kapitánytól, kinek fejéről folyton szivárgott alá a vér: alig győzte köpködni. — Mindjárt válaszolok . . . Mindjárt! — felelt tele szájjal a kapitány. — És azzal egy tömeg vért odaköpött a főhadnagy arcába. Ez válaszom, gazember! Es felemelte ismét a kardját. A főhadnagy kardja egyet villámlott. Egy koppanás . . olyan, mint mikor a csákány hegye a földön valami csercp-edényre tálul, s a kapitány ott feküdt mozdulatlanul a lovarda fövényen. A főhadnagy alig eszmélve tántorgott az orvosok asztala felé. Legyőzött ellenfelére vissza se nézett többé. Elfeketült minden szemei előtt. Mikorra visszanyerte eszméletét, a sebei be voltak varrva; ő maga pedig, meglazított öltözékkel feküdt a hordágyon. Ep a helyőrségi kórházba akarták vinni. — Megálljatok! . . egy pohár madeirát ! Adtak neki. — A kapitány ? .... a kapitány ? — kérdé. — Meghalt. — Meghalt? — Meg. A főhadnagy váratlan gyöngesége mellet meglepő könnyűséggel emelkedett fel a hordágyról. — A ruhámat! . . . Az orvosok arcáról lerívó tilalmat megsemmisítette az egyetlen harsányan odakiáltott szóval akarom! Odaadták a ruháit. Felöltöztette magát nagy kínosan és odaszólt az egyik segédjéhez : hozass kérlek egy kocsit és jer velem ! Ugyanis eszébe jutott az asszony. Az a bájos teremtés, gesztenyebarna hajával, azokkal a tüneményes kék szemekkel, a kiért mindez történt. Ez a nő már most az övé ! Ezt a nőt most ép az imént küzdötte ki magának iszonyatos, dc becsületes viadalban. Megölte ellenfelét! . . . Itt Európa kellő közepében, ép ugy, mint valami tatár arabs, pápua, vagy néger. Mindaz, a mit valaha tudott, hallott az emberiség ezredéves múltjáról; a műveltség, a haladás, a mi zsibongott, élt körülte a virágváros n teáin, a miken kocsijuk áthaladt, az eltűnt, üres hazug álomként foszlott szét előtte mind. Csak egy igazságról volt tudomása; ebben volt az egész eszmélete összpontosulva: ez az asszony az övé ! A kocsi odaért az asszony lakásához. Fel vánszorgott; a bajtárs csengetett. A csengetésre kijött a szobaleány. — O nagysága nincs honn. Elutazott. Hanem levelet hagyott az esetre, ha a főhadnagy ur eltalálna jönni. A főhadnagy olvasni kezdett. „Kedves főhadnagy ur! Bocsásson meg, de tévedtünk mind a ketten. Én tulaj donképen nem is szerettem önt. Isten önnel, — Éva." Ebben a pillanatban megszólalt a ház előtt a szeméthordó csöngetyüje. — De ki hát? ... — kiáltá majdnem fenszóval. Mégis Európában érezte magát. — Kivel utazott el a nagysága? — kérdé a szobalánytól. — Báró Suhonyival. Ah ! a cingár hadnagygyal, a kit a férj vagy ő, félkézzel összemorzsolhattak volna. Nem mert kacagni se. Ötvennégy varrat nyilait meg a testén. Hirtelen összemorzsolva a levelet, zsebre dugta, odafordult a bajtárshoz: — Menjünk! — Hova? — A kórházba . . . — Rosszul érzed magad, ugy-e? — Csekélység! . . . nyöszörögte. Ka tonadolog!