Pápai Közlöny – II. évfolyam – 1892.

1892-11-06 / 59. szám

Második éwf* Pápa

9 november 0. szám* Közérdekű független hetilap. — Megjelenik : minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 6 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. — Egyes szám ára 15 kr. — Hirdetések Kéziratok viasza nem adatnak. és nyütterek felvétetnek a kiadóhivatalban. Vidéki sajtó, vidéki közönség. Az a város, melynek hírlapja, helyi köz és nyilvános életének, közvéleményének tolmácsa nincsen, az a város — nem város. A helyi közönség látszólag nem sokat ad a helyi lapra : da vennék csak el tőle azokat, azt sem tudná mi a baja ; nem találná helyét, s ugy érezné magát, mintha a száját várták volna be. Ugy van ! A város közönségének szája a helyi lap. Ez beszél, ha a közönség saját érdekében valami eszmét megérlelni, s megtestesíteni óhajt. A helyi lapok a város és vidék közvélemény nyilvánulásának organumai, a helyi közélet nélkülözhetlen tényezői. Egyeseknek, a betü-iszonyban szenvedő „nép bölcseidnek, kik azt hirdetgetik a guba alatt, hogy a helyi lap nem ér semmit, a szerkesztő s a munkatársak hiúsága, a kiadó érdeke tartja fenn azokat a közönség rovására, nagyon téves és helytelen. A helyi lap éppen, hogy fenntartsa magamagát, anyagi hasznot a szerkesztőnek nem hajt, de sőt sok helyi lapot a szerkesztő i r n i is kény telei), nem csak szerkeszteni, a kiadut pedig nem teszi gazdag emberré. A melyik szerkesztő egy heti lap szerkesztésével járó szellemi munkát hiúságból végez, annak a hiúsága már nem hiúság, hanem tiszteletreméltó — ambitió. A kiadóról nincs mit mondani, ő özleti ember. Addig adja ki a lapot, mig „kifizeti magát". Az a t£ny, hogy sok vidéki lap áll fönn, az^ bizonyltja, hogy valamennyi megfi

z

eti a nyomtatás költségeit. E tény m

aga kézzel fogható cáfolata a betüttfi irtózó ráíogásainak, mely ráíogás különben erős vád a közönség ellen. Ahol, egy-két ember hiúsága, egynek az anyagi érdeke állandó anyagi áldozatra képes birni a közönséget, ott a közönség rövidlátó. Szerencsére a tudákos „bölcsekének a vádja jogosan nem éri a nagy közönséget; fentartja ez lapját azért, mert szükségesnek tartja azt. Szükségesnek, de szükséges rossznak. A vidéki lappal szemben tanúsított mostoha magatartása legalább erre enged következtetni. A fővárosi lap amely a világban, az országban történt dolgokról értesiti, az előfizetés lejártával nyomban beszünteti a lapot, s ezt az előfizető természetesnek találja, de ha a vidéki lapra, mely közvetlen környezetének közéletéről ad számot, kell előfizetni, ugy megnézi a krajezárt, hogy majd lyukat néz bele. A helyi lapért még utólagosan is nehezen folynak be a pénzek. Ha azt akarja a közönség, hogy érdekei méltóan legyenek a helyi sajtóban képviselve, ne csak siránkozzék a helyi lapok „silánysága* felett, hanem tegye lehetővé a jó lap összeállítását, ne zsugorgassa azt a néhány krajezárt, melyet hasztalan dolgokra is oly könnyen kiad ; ha mindenféle függetlenséget vár helyi laptól, tegye lehetővé anyagi támo" gatása által ezt az önállóságot. A vidéki szerkesztő dicsőséget ne irigyelje senki. Nem olyan nagy az a dicsőség, a milyennek látszik. A vidéki szerkesztő sziik körben érvényesül, beletemetkezik a lapjába. Ha tehetség, más hol, szélesebb körben is érvényesül, ha képtelen, a vidéken sem bámulják meg* A helyi közélet szeretete végezteti a helyi lap szerkesztésének nehéz anyagilag csaknem mindig hálátlan munkáját. Az első tehát, a mint a helyi lap közönségétől méltán megvárhat, az anyagi támogatás, Utánna az erkölcsi és szellemi következtk. Furcsa felfogás, hogy némelyek „méltóságukon alul állódnak tartják cikket adni a helyi lapnak, a kik különben a közéletben a lap nyomdokain haladnak. Nem akarnak a zászlóvivők között lenni, de apródokká szívesen lesznek. A ki a helyi, közéletre hatni akar, az ne restelje kezébe venni a tollat s utat nyitni gondolatainak, törekvéseinek a közönség lelkéhez. Az erkölcsi tárnom ata» követelménye továbbá, hogy a közönség a lapot, midőn a közjó érdekében válságos viszonyok közé jut, ,ne hagyja cserben. Tartson ki mellette erkölcsi tekintetben is. Á mivel még adózni tartozik a helyi lapnak közönsége, az afigy e1 e m. A vidéki lap a közönség miatt áll fenn. Senkisem kívánhatja, hogy a szerkesztő még rá is fizessen munkaA legolcsóbb poéta.*) Becsületes, jó poétára, Szivemből hadd üdvözöllek; Könyvedet hogy' megszerették S dicsérik a jók, a bölcsük : — Bár a léha gúny is sebten Felkapta az uj kötetet, Mivel elmed tiszta fényét Fél forintért vesztegeted. Mikor a tél zordon kézzel Kis kunyhókon bekopogtat, Jobbérzósü szénüzérek Nagyon felbuzdulni szoktak S szegény ember ,saját árban" Kaphat egy-egy mázsa szenet: Örömtűz gyul ki, a lapok Hymnusokra zendítenek, De mikor a részvétlenség Fagya sorvaszt minden szépet És te, költő, a virágot Szived vére árán véded. S ráfizetsz, csakhogy magadhoz Engedhesd a kicsinyiket: Gúnyolnak, mert a lelked hevét Fél forintért vesztegeted! . . . No de se' baj 1 Czélod felé, Melyet magad elé tűztél, Zempléni Árpád költeményei ám csak 5Q Haladj te csak Múzsád karján Emelt fő vei, bizva, büszkén — S aki most e honhazának á „legolcsóbb" poétája, Százezernyi szívnek lészesz még A legdrágább kiskirálya. föéry Károly. November 2. Tudjuk mindnyájan mit jelent e dátum, s ha akadna mégis, a ki elfeledte volna o nap jelentőségét, ám vessen egy tekintetet ki ablakán. Füsttel terhes levegő nehezedik a városra, sürit köd Kóvályog az utczákon. Sivit az Őszi szel, az ég pedig szürke, oly nagyon szürke. Talán nem is ez az az ég, a mely oly bájos volt kék fátyólában, a melyen ragyogott az a nap és tündököltek a csillagok milliárdjai. Fák bokrok aiuszszák téli álmukat, meghaltak a gyenge virágok s einémult a madárdal. Gyász fekszik a természeten, gyász a temetőbe vándorló népen. November 2. talán az egyetlen nap, a melyen a szegény ember s a gnzdag egy közös sétahely felé siet. Megholtaik sírjait díszíti mindenik, csupán az érzelmek különbözők. A temető fala mentéu ayugosznak ők, kiket aranyozott üveges gyászszekér hozott ide i a kiket koüzoraa kogsi, testületek, h^azu gyászkiséitíL, sok szépen sirt köny kísért a végnyugvás e színhelyére. Pompás emléket állított itt a kegyelet avagy a zsiros örökség; nehéz márványtáolát fektetett halottja n>ugvö helyére a tőkepénz. Ma is csak itt sétáljon az, a ki szépet, fényeset, akar látni. Pálmák, dracénák, babérfák erdei itt borulnak az elköltözöttek sirjai felé. Itt versenyeznek a kosz műkereskedők remekei és ég a legtöbb tarka lámpa. Szalagok, szobrocskák, fényes családi czimerek, szóval minden, a mit emberi furfaug és pénz előteremthetett, mind itt van az. És a lent nyugvó halottnak milyen jól eshetik, ha tudja, hogy teteme fölött ma gyászŐr virraszt, hogy el ne lopja valaki azt, a mit élo hozzátartozói oly nagy áldozat árán sírjára halmosának. A kinek hiúságát életében legyezte a világ dicsérete, mi jól fog esni annak ma a hant alatt, ha a temetőt látogatók az ő sirját találják a legszebbnek. Fényes elégtételt nyer némely nyomorban. megaláztatásban tengődött lángész, ha halija a hangzatos beszédet, a melyet ma sírja fölött mond a késői eliamerés. Mondják, a temetőben van az egyenlőség, az örök kiegyezés. Ott van igen, de csak melyen a föld alatt. A sirek fölött elkeseredett harezofc vív az emberi hiúság, a csillogni vágyás. A sírboltok sorában találtam egy ismerősöm nyughelyét. Rózsaiigetnek mondhatnám, a melyet a lampionok ezrei tündéri fénybe merítenek. A koszorúkon a leggyöngédebb feliratok hirdetik a szegény korán eb