Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1887-11-15 / 3. szám

nak illatával teljes levegőt. — De lelke messze járt, j messze, maga sem tudta hol, követte annak a délc/.eg ifjúnak alakját, kit egyszer a temetöböl jőve látott, a kinek tekintete forrongásba hozta szivének világát. Gondolkozott hosszan, mélyen, az ismeretlen ifjú felett; hallotta, hogy a helység boldogult földesurának van egy fia, ki már gyermeksége óta elszakadt a faluból s csak ritkán látogatott haza. De hát ö volna az? Elszorult szive ezen gondolatnál, midőn eszébe jutott az is, hogv hiszen az öreg vakbuzgó catholicus volt. De nem . . . nem lehet! Es újra előtte állt az ifjú szerelemtől sugárzó arczczal, ölelésre nyilt karokkal Vad lárma üté meg füleit, fegyvereseket látott házukba bemenni s mintha sejtette volna a következőket, rémülettel rohant apja szobájába. —- Ott a durva jövevények már elfogták s megkötözték a tisztes arczú őszt, hiába igérte, hogy úgy is készen követi őket. Kinos zokogással térdelt elibök Margit, kérte, hogy ne bántsák, ne vigyék el édes apját, hisz ártatlan; de zokogására durva kaczagás volt a felelet. — Margit eszmélet nélkül dőlt ágyára, midőn a szobát elhagyták. (Folyt, köv.) FÜLÖP JÓZSEF. Néhány szó Vörösmarty Mihály „Két Szomszédvár" cz. művéről. (Folytatás.) III. Ének. Már csupán Simon és Enikő „Gyermekeivel maradott Káldor s már büszke 71 reményi Elhagyták lelkét." — Seregének java Tihamér, két fia pedig egymás csapásai alatt hullott el. Kétségbeesés fogja el az ősz atyát s ez által vezetve rá akarja birni egyetlen még élő fiát Simont, hogy — mig ő Tihamérral küzdve azt a várfalak alá csalja-—bocsásson reá lesből nyilakat. De Simon határozottan utasitja vissza atyjának ez ajánlatát, mire az dühöngve átkozza őt. mint az atyja vesztét óhajtó gyermeket, s fenyegeti, hogy ne merjen előttte Tiliamérral megküzdeni, mert ha megsejti e szándékát: saját kezeivel tépi szét, s veti őt Tihamér lábai elé. Ezzel elsiet, hogy készüljön a harcza. Ekkor sietve jő Enikő, s kérdi bátyját, mi fölött szólal között össze atyjával. Erre Simon elmondja, mint törtek rá Sámsonékra éjnek idején, s miként jő most már naponként Tihamér boszut állani kedveseiért. Yalószinü, hogy nemsokára ő és atyja is áldozatai lesznek e véres boszunak, s akkor az ő holttestükön keresztül szabad az ut Tihamér előtt a várba. Hogy — ha ez bekövetkezik — Enikő ne legyen kénytelen Tihamért mint rabnő szolgálni, átnyújt neki egy tőrt, hogy mi czélból: arra rájő Enikő magától is. Ezután hamarosan fölfegyverkezve kioson a várból, hogy megküzdjön Tihamérral Midőn az öreg Káldor a küzdtér felé közeledik, látja mint roskad össze fia Tihamér csapásai alatt. A haldokló ifjú bágyadtan kéri ellenfelét: kimélje meg az ártatlan Enikőt. Szavaitól meghatva feltámad az ifjú szivében a gondolat, vájjon ne hagyjon-e fel véres munkájával? De Káldor gyülöletteljes, gyalázó, s átkozó szavai újra lángra gyújtják benne a gyűlölet s boszu tüzét s dühösen rohan ellenfelére. Hosszasan, de eredménytelenül küzd a két „végső dalia" végre mindketten elbágyadva abba hagyják a harezot, s hazatérnek, abban állapodván meg, hogy „a várból kiki még ma csatára kijöjön S régi viszályoknak még ez nap vége szakadjon." IV. Ének. A második küzdelemből Káldor megsebesülve tér vissza várába, hogy megrongált fegyverzetét újjal cserélje fel. A fegyvertárban egy a Tihamér atyjától elrablott vért tetszik meg neki s azt magára öltve siet kifelé, mert hallja Tihamér dörömbölés sét a várkapun. — Mentében elbúcsúzik Enikőtől s figyelmezteti, hogy a kaput előbb ki ne nyissa senkinek, mig ő vissza nem tér.— De a harcz ismét Tihamér javára dül el s felismervén ellenfelén atyja fegyverzetét — azt veszi magára, miután az övén már igen látszottak a boszu munkájában kapott ütések. Igy indul a vár felé, hol Enikő már nagy aggodalomban várja atyját. Látva a