Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1886-06-15 / 12. szám

Virághervadás. (Pályadijat ny Beteg leány nyugszik puha, fehér ágyon, Mellette ül anyja simogatva lágyan, Gyászos a ruhája, halavány a képe, Könnye, mint a zápor, ugy szakad elébe. Erőt vesznek rajta óriás fájdalmak, Melyek angyaltiszta szivén átnyilalnak; l)e hisz hogy egy rózsát halál leszakasszon, Hogyan is ne fájna? Szegény özvegy-asszony! Férje ura meghalt, az is oly rég volt már, Lánj^a lett azóta szivében az oltár, Ez az egy, ez az egy, a ki most van lázban S hervad egyre-egyre lassú hervadásban. Szegény özvegy asszony maga virraszt, ápol, A szép jegyes nincs itt, harczban vagyon, [távol, Úgy hívja a lánynak zavaros beszéde! — Miért is nincsen már a csatának vége?! A szobában kétes reszkető tény árad, S mintha minden tárgyon rajt ülne a bánat, A kedvencz virágok osztoznak a gyászba, Lehajolnak busán, szirmukat bezárva; Mert liisz" azt, ki őket ápolta, szerette, A betegség hervadt liliommá tette. Zongorája húrja szinte meg-meg pattan, Mintha szellem verné egy-egy pillanatban. ert költemény.) Az asztalon könyv áll: a buzgóság könyve, Arany a metszése bársonyba van kötve; Ámde ragyogása haszontalan lenne, Ha oly szép imák is nem volnának benne. Annál az imánál van épen kinyitva, Mely az özvegy asszonyt vigaszra tanítja. Elczunnyad a lányka, álma nyugovást hoz, Es az anya széket von kis asztalához. Összeteszi kezét, fejét meg lehajtja, Isten zsámolyához száll a gondolatja, S ugy érezi, mintha vigasztalás jönne; Mégis a nagy bútól meg-meg ered könnye. Az a kinyitott köuyv könnyzáportól ázik, Minden egyes csepp rajt fénylő gyöngynek [látszik, — Nem is csoda hiszen tengerből jövének, Bánattengeréből zajgó kebelének. Felkél a bús özvegy s az ablakhoz lépve, Felhúzza a függönyt kitekint az éjbe, Odakint az égen miriádnyi csillag, Mint megannyi lámpa rezgő fénnyel csillog; Csupán kettő fénylik halaványan messze, Azt a kettőt lánya „ mienk "-nek nevezte, Vajon mi lehetne más az oka ennek, Mint hogy az ifjú is sebet kapván, szenved! Egyre néz merengve a két halvány pontra, Mintha velők lelke össze lenne forrva, — Fölriad végtére a búsmerengésből, Látva, hogy mind-kettő leszalad az égről. A leány felsóhajt s ennyit rebeg épen: „Megyek édes anyám, hí a vőlegényem" — Felsikolt az özvegy, hangos zokogásba: „Leljetek a mennyben gyermekim egymásra!" cF-üfö-p