Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1886-03-31 / 9. szám

A czigány húzta, Dani meg a pcnzt szórta, és járta bolondul, vonszolva magával a lányt is. Egyszer a csomóból kibontakoztak, s meglehetős távol a töbiektól lassitotta tánczát, magához szorította a lányt s fülébe súgta: Délelőtt a kis jegyzőt nevedbe kicsaltam a rekettyésbe, s ott agyon vágtam. — Miska hadd szóljon csak! A leges—legvigabbat! Ilyen kedvem sohasem volt . . . Ihaj! Ezután ketten kurjogattak, ö és a leány. — Mikor fülébe súgta, hogy a jegyzőt megölte, a ány megrázkódott, egyet kaczagot, azután többé nem remegett, nem félt Danitól sem, egészen keblére borult. Járták veszettül mind a ketten. A lánynak egyik hajfonata kioldódott, ki is bomlott, repült a légben szétkuszálva; ö nem törődött vele: járta tovább. A többiek összenéztek, s nem szóltak semmit, Lidi kibontakozott tánczosa karjai közül s maga járta. — Tapsolt, sirt, kaczagott, kiabált. — Dani ujjongott, — A czigány húzta ahogyan még tán soha. A többi tánczosok lassanként széllyeloszoltak, csak ketten járták. Most Dani karjaiba döl a lány; szemei vadul villognak s oda kiáltja a czigánynak ; — Hadd szóljon! Megörült — suttogják némelyek. Az utczán e közben zaj keletkezik. Az elöljárók jönnek két csendőrrel. Bandi a mint meglátja őket, elbocsátja a lányt, s oda ugrik elibök : Ugy-e a jegyző fia gyilkosát keresik? Az én vagyok. A muzsika szólt, a lány járta vadul mindaddig, mig csak össze nem rogyott. Bandit bekísérték a faluházába. Másnap két halottat kisértek a temetőbe; és egyet az ország uton halottnak. 0L<M-i-p ot cBéfa — Ima. ( Tavaszi Isten! ki véghetetlen hatalmaddal megalkotád e nagy világot; ki széthintéd fölötte szereteted áldásos magvait: szt. tisztelettel lépjük át házad küszübét, s leborulva imádunk tégedet. Oh, nagy a te jóságod, melyet naponként számtalanszor kimutatsz felettünk; nagy a te kegyelmed, melyei a bün fertőjében már már elsüllyedő, de az igaz bűnbánat által fölemelt lelket újra tisztának tekinted; nagy a te hatalmad, mely az örökké ingadozó emberi lelket s a változó természetet változliatlanul vezeti előre rendeltetése pályafutásin, kitűzött célja— a tökéletesedés félé. Oh vajha, mint a nagy természet leheletedre uj életre ébred, ugy ébredne fel lelkünk a zsibbasztó álom karjai küzül, melybe a bün ringatja azt! — Oh vajha, mint a fák dús lombokat, a virágok ékes szirmokat nyernek napodnak melegitő sugarai alatt; ügy öltené fel lelkünk szt. igéd által a szeretetet, jóságot és igazságot, mint tökéletességed visszasugárzásait! -— Bárhova tekintsünk, a megy természet minden kis helye imádásodra int. Az égen elszórt csillag myrjád, az élőlények nyüzsgő csoportja földön s tengeren, sötét lombú erdők lassú suttogása a gabna szálak rengő kalásza, édes dalolása, a madaraknak, s az illatár, mit ezer virág vasárnapra.) bocsát a légbe szüntelen: mind azt tanitja mind azt susogja lelkünknek, hogy nagy és mindenható vagy te jóságos Istenem ! Fölékesited ajándékaiddal a földet, mint viruló hajadont a gondos anyai kéz. Benépesitéd tájait az élőlények ezrivel, s a képedre teremtett ember, kit mindezek felett úrrá tevéi, önfeledt lélekkel csak igy sóhajthat fel: mily szép a föld, s rajta mily szép az élet! De bár lényed imádására int minden, az emher mégis hideg marad, s szive kietlen mint sivár pusztaság. A sziv, melyet arra rendeltél, hogy szeretettel legyen telve, a gyűlölet és irigység rút tanyája.. A halhatatlan lélek, melynek magasztos célja az vala, hogy örökké téged szemlélve hozzád vezessen egykoron, mint iránytű nélküli hajó cél nélkül hányódik az élet sötét tengerén, s nem őrökké valókat, de mulandó javakat hajhász szüntelen. S csak kevés szerencsés percziben a rövid földi létnek szakadhat el a testiségtől annyira, hogy mintegy hirtelen eltűnő villámfénynél belátja bűnét, melyvégtelen; s leborulva szent zsámolyodnál tört szivvel könyörög bűnének tudatában irgalmadért, kegyelmedért. Engedd meg óh édes Istenünk, hogy e pillanat minél többször ismétlődjék életünkben!