Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1886-01-15 / 5. szám

kezébe sem vesz valami tudományos müvet vagy lapot. Legfeljebb az ifjú korában meg­tanult predikátiókat repetálja. Az ilyen azu­tán lehet igen jó gazda magának, de a rá­bízott nyájnak nem valami hűséges őrizője s nem igen méltó arra, hogy az Űr talentomokat bizzon reá, mint hűséges szol­gájára. Hiszen ha Darvin és Renán műveit nem olvassa is, az még csak megbocsátható, bár az ellenkező helyesebb volna. De ha a tisz­tán theologiai tudományokkal sem foglalko­zik s nem igyekszik azok által ismereteit gya­rapítani, s a nemes harcra, — a Krisztus tu­dományáérti küzdésre — lelkét felgyulasz­tani: bizonyosan hiányzik nála ama magasz­tos hivatás, mely nélkül Istennek nem hiva­tott, hanem csak kényszerű szolgája. S szel­lemi főlényét és tekintélyét nemcsak a mi­veltebbek, hanem a nép előtt is teljesen el­fogja veszíteni s képtelen lesz ezt az igaz ösvényen megtartani. (Folyt, köv.) Bírálat a pápái ref. főiskolai „Ifjúsági képzőtársulat" „Tavasz" czimü kiadványára. (Pályadíjat nyert.) (Folytatás.) Ez a philosopliuslioz illő nyugalom és le­mondás talán illene egy hatvan éves öreg­hez, a ki reményeiről ós ábrándjairól beszél; de mikor egy ifjú, szerelmes költeményben nyilatkozik igy, nem hiszünk neki. „Esküvő előtt " czimü románcza már ter­mészetesebb, bár itt is kissé heroikus elhatá­rozásnak tekinthetjük azt, hogy a szomorú furulyázgatás után mind a két szerelmes ön­gyilkossá lesz. De mégis indokolható ez a szerelmesek lelki állapotából, mert szerelmes állapotban nem igen szokott józanul gondol­kodni senki. Az alak, — mint Antal Gézá­nál mindig, — csinos és dalias. „Arany János emlékezeté"-re irt ódája nem igen emelkedik tűi azon a mértéken, melyet e rövid birálat bevezetésében felállí­tottunk. Csak a három első versszakban van igazi ódái lendület és szárnyalás, azután már hanyatlik s néhol szinte csak lajstrommá sü­lyed, melyben Arany János hallhatatlan tet­tetei vannak elősorolva. A költemény vége felé, hol a gondolatnak legmagasabban kel­lene szárnyalni, egészen érthetlenné válik, nagy hátrányára az egész műnek. -— En leg­alább az utolsó előtti versszakban egyáltalán nem értem, mit akar mondani a szerző és mit jelent ez a kifejezés: rEg S föld határain a kit minden áld, Arczára nem jött köny, de meghatottan, Hol sirja áll, egy nemzet könyez ottan." Ennek sem magában, sem az előzőkkel Összefüggésben nincs semmi értelme, és indo­kolható jelentősége. S a szórendnek oly ösz­szezavarás,a mint itt „Bárha hánykolodék élte vihar közt", a magyar nyelvben meg nem engedhető, s ha valaki a vers mérték és rím kedvéért mégis megteszi, semmi esetre sem válik dicséretére. Ez pedig „S midőn a rendjelt tűzték keblére: Megtartá azt, — de csak fiókba téve." inkább humoros költeményben volna helyén, mint egy fellengzős hangulatu ódában. Mert bár nagy erkölcsi erőre mutat, midőn valaki anynyira emancipálni tudja magát a hiúság rabsága alól; de az ilyen ellen tét ezés „meg­tartá azt, de csak fiókba téve", — önkény­telenül is mosolyt idéz ajkunkra, azok rová­sára, a kik ellenkezőleg — nagyon is szok­tak kérkedni az eféle kitüntetéssel. A tavaszban legvégül álló „Márvány lo­vag" czimü románcz eg}^ik legkedvesebb da­rabja az egész füzetnek. A románcz kellékei­nek mindenben megfelel s mintegy átvará­zsol bennünket Spanyolország földére a ro­máncok hazájába, — Az esemény, melyen a szerelmes pár átmegy és a mely szerencsés egyesülésüket idézi elő érdekes és leköti fi­gyelmünket. Minden versszak egy egy képet tüntet fel s az egymást követő képekben

Next

/
Thumbnails
Contents