Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1888-05-15 / 11. szám

A százszorszép asszony. — Beszély. — (Vége.) A bogáthi kastély egyik termében együtt vannak férj és feleség, A no puha divánon pihen, fejét hanyagul hajtja annak támlájára; a férj komoly, nehézkes léptekkel járkál fel s alá a teremben, mintha gondolatait rendezné vagy szavakat keresne, melyekkel nejét megszólíthatná. A nap már rég lenyugodott: a tele hold és csillagmyriád terjesztett halvány világosságot; a hold sugarai a nyitott ablakon behatolva, mint fényes öv övezték át a nö karcsú termetét s megfényesítették arczát, ajkait, melyeken néha futó mosoly vonult keresztül. Most megállt a férj neje előtt s szemeit merően rászegezve megszólalt mély, tompa hangon: — Katalin ! tudod, hogy szeretlek ; tudod, hogy mióta nőm vagy, azon voltam mindig, hogy életedet széppé, kellemessé tegyem . . . — Tudom, nagyon jól tudom; — de mit akarsz ezzel mondani ? — Ne szakíts félbe ! Azt is jól tudhatod, hogy midőn elvettelek, nem kértem tőled vagyont, nem kívántam lángoló szerelmet, — csak hűséget. — Talán bizony hűtlenséggel akarsz vádolni? Hiszen olyan komolyan beszélsz, mintha itélö bíró volnál! — Még nem vádollak semmivel. — Midőn már nőm voltál észrevettem, hogy kaczér vagy, — nem szemrehányáskép mondom; — észrevettem, hogy hízeleg hiúságodnak az, ha minél több imádót láthatsz lábaidnál. Nem lettem féltékeny, mert a féltékenység legnagyobb átka a házas életnek. Nem zártalak el a világtól, megengedtem, hogy szórakozzál úgy, amint neked tetszik; csak arra kértelek, hogy nevemet őrizd meg tisztán, szeplőtelenül, mert becsületem mindenek felett drága előttem. — Aztán kérdé kaczérkodva a nö, mig ajkait mosolyogva nyujtá férje felé, hogy csókjával édesítse meg keserű gondolatait. — Komolyan beszélek Katalin — szólt a férj még mindig nyugodtan — kérlek légy te is komoly! Te akkor sem hallgattál szavamra, s szeszélyed egy kissé könnyelmű, de azért nemes ifjúnak majdnem életébe került. Megmondtam, hogy not gyilkolni nem szokásom, mert tiltja önérzetem; de azt

tis megmondtam, hogy ha valakit becsületed s az én becsületem rovására kegyednek legkisebb jelében részesítesz: azt az embert megölöm. — Hah! te csúnya, kegyetlen ember! — Azt mondtam, hogy megölöm, nem gyáva orgyilkos módon, hanem nyílt, lovagias harczban ; s ha szeretnél, csak azért is fékeznéd szenvedélyedet, mert azzal mindannyiszor az én életemet teszed koczkára, de nebeszéljünk erről. — Ne is beszélj tovább erről, hisz tudsz te ennél szebb tárgyat is választani! — Ez a perez nem az enyelgés percze. — Úgy látszott, hogy lemondtál addigi életmódodról. — De most újra felébredt benned a régi rossz, s annál roszszabb, mert titkolni akartad előttem. — Te egy török ifjúval, egy ifju béggel . . — Csak nem gondolod talán, hogy szeretem, hogy szerelmes vagyok egy pogányba! — Tudom, hogy még nem, hogy csak játszol vele. De ez nagyon veszedelmes játék ! Könnyen boldogságodba, nyugalmamba kerülhet. Kérlek, hagyj fel e játékkal, ne engedd, hogy az a kis szellő, mely még alig lengedez, viharrá nőjjön, mert a viharnak villámai is vannak s nem tudhatni, kire sulytanak le. Azt gondolom legjobb lenne elhagynunk e vidéket ! . . — Én nem akarok innen elmenni — szólt élénken a nö — hiszen olyan szép táj ez ! — Azt sem bánom! de tudod mit mondtam, s szavamat megszoktam tartani. — Oh te féltékeny! szólt a nö férjéhez, ki megfordult és csendes nyugodt léptekkel elhagyá a termet, s felemelkedett, hogy visszahívja a távozót, de azután ismét visszadült nyughelyére s szemeit félig behunyva álmodozott —talán a csók édességéről, mit holnap jutalmul a török ifjúnak adand. * * Másnap reggel Juszuf bég kapott egy édes csókot Katalintól, — s másnap délután a nagyváradi várban nagy zavar és tolongás volt a várkapu előtt egy paripa körül, melyre Juszuf bég volt felkötve széthasított fejjel, élettelenül. Petraf Bég a zaj hallatára szintén a tolongok közé vegyült, s midőn meglátta barátja holttestét, egy könnyet törölt le szemeiből, azután visszatért palotájába s estélig nem mozdult ki belőle. Másnap kora hajnalban eltávozott a várból s nem tért vissza soha többé. Paripáját még az nap elfogták a keresésére indult katonák, de a paripa gazdája eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. * * * Hasszán basa rettenetes módon felindult legkedvesebb alvezére halálának hírére s boszut esküdött annak gyilkosaira. S midőn fia eltűnését hírül vitték neki, dühe és kétségbeesése határtalan lön, Első mérgében szét akarta dulatni az egész vidéket, hogy fiá-