Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.
Harmadik évfolyam - 1888-04-15 / 9. szám
PVIWI IR.IUS\<;I LAP. 91 Szomorú Halotti Gyülekezet! Semmi sem oly leverő, a szivet annyira szorongásba ejtő, mintha a természet rendes menetében váratlan változás, vagy épen rendkivüliség következik be. Ha verőfényes nappalon a mosolygó kék eget hirtelen vihart hozó sötét fellegek takarják el szemeink elől; ha sötét éjszakában egész váratlanul egyszerre fényözön, vagy tűztenger vakitja szemeinket; ha a tavasz kedves virágait, — melyeket az éltető meleg napsugarak kicsaltak, hogy mosolyogjanak s gyönyörködtessenek bennünket, — egy halált lehelő fagyos éjszaka után szomorúan megtörve, elhervadva, lehullva látjuk: mindezek nemde oly megrázólag, oly elszomoritólag hatnak az emberi lélekre! Mennyivel meginditóbbnak kell hát lenni ezen rendkivüliségnek, ha ezt mi magunk, emberek között tapasztaljuk! Egy koporsó látása •— bár jól tudjuk, hogy az a nyugalom tanyája, hova végtére mindenki eljut, — mégha annak uj lakója az öregség terhe alatt megtörtént aggastyán lett is: mégis megrettent bennünket s kön}'nyeket hajt szemeinkbe. De ha — mint most — tudjuk, hogy a koporsó nem egy különben is nyugalomra vágyó aggot s nem egy — az életet nem is ismerő — csecsemőt, hanem egy kedves szerény virágot, egy ifjú leányt zár sötét kebelébe; ha tudjuk, hogy a koporsó szerető szülék egyetlen reményének letört virágát takarja el szemeik és szemeink elől: ha meggondoljuk, hogy hiszen ő még szeretett volna élni, hogy az élet örömeiből még keveset Ízlelt, hogy tőle még egyházi és társadalmi szent kötelességek teljesítését várhattuk volna: mennyire elszorulhat szivünk s mily igazi lehet könvhullatásunk! Bizony-bizony szerető szülők nagy veszteség, nagy megpróbáltatás ért benneteket! Nem, óh nem lehet fájdalmasabb misem reátok nézve, mint ennek érezése, hogy az az egyetlen, ki szivetekből nőtt, kiben magatokat mintegy újra élni véltétek, kinek ápolását öreg napjaitokra biztosan reménylettétek, az szakadt el tőletek, az mult el, azt kell siratnotok. Mert hiszen ő oly jó volt, mint egy angyal, oly kedves mint egy tavaszi hajnal, —oly tiszta, mint a harmatban megfürdött virág! Megérdemli, hogy sirassátok, megérdemli, hogy keserű fájdalmatok Jákób eme szavait adja szájatokba: „Sirva megyek az én fiam után a koporsóba." De azért ne zúgolódjatok Isten ellen, ki e bánatot okozá; hisz az ő jósága, még ha ver is, javunkat akarja. Rejtve van ugyan előttünk szándéka, de „ő bölcs és utai végére mehetetlenek." Azért ha fáj is a veszteség, ha vérzik is a seb, vegyétek fel a csapásokkal sújtott Jób pátriarcha türelmét s mondjátok vele: ,,Az Ur adta, az Ur el is vette, áldott legyen szent neve érette." Ne zúgolódjatok Isten ellen, hanem forduljatok a valláshoz, mely azt mondja, hogy az elválás nem örök, a siron tul is van találkozás; a valláshoz, mely bátorítva int: „Szüntetek meg kétségeim, változzatok félelmeim reménységgé, örömökké; mert nem alszom el örökké." Igen! a halál nem örök megsemmisülés, hanem egy édes álom; „nem halt meg a leányzó, csak aluszik." Mielőtt azonban elkisérnők őt oda, hol álmát zavartalanul folytathatja, jertek forduljunk Istenhez, imádkozván ekképen: Nagy Isten! Mindenható és mindentudó Felség! Arczra borulunk előtted gyarlóságunk érzetében e koporsó körül, melyben szerető szülők egyetlen reménye alussza megnyugtató álmát s a mely mulandóságunkra emlékeztetvén , mindenhatóságodat is juttatja eszünkbe. Hozzád fordulunk annak tudatában, hogy te ismerve, tudva bánatunkat s a szülők keservét, megadod reá az enyhitő balzsamot ! Nagy Isten! Te mindig voltál s leszesz, a te léted örökkévaló, mi pedig csak maiak és tegnapiak vagyunk s csupán szárnyad ár 9* — Eg;vétlen ifjú leány felett. — Halotti Oratio és imádság.
