Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1888-03-15 / 8. szám

A titkos megmentő. — Elbeszélés. — (Folytatás és vége.) II. Mielőtt rátérnénk az ütközet kimenetelére, vessünk egy pillantást Solymosfalvára is. A község csendes, kibékült, mert hisz mindnyájan közös sorsban osztoznak. Az egyik nőt férje, a másikat gyermeke hagyá el, hogy életével áldozzon a haza oltárán. Minden nap reménynyel kelt fel, búval áldozott le; reménynyel kelt, mely azt súgta: vissza jön az eltávozott kedves s visszahozza a házból elköltözött nyugalmat, boldogságot; búval áldozott le s álmatlan éjszakát hagyott maga után: hol van most a hü férj, a szerető gyermek, fáradalmakkal küzd, talán veszélyben forog, talán megsebesült, de nem, nem eshetett el, hisz ki lenne akkor gondviselője a családnak, az agg szülőknek! Együtt osztozik az egész falucska reményben, fájdalomban, csak a két öreg ur tartja fenn a régi hidegséget. Aranka arczán az aggály és fájdalom halványsága ömlik el, de lelkes szemei nem veszítik el ragyogásukat s fel-felcsillámlanak, midőn hü szolgája Pista levelet keres elő az általvetoböl, melyet Tihamér irt kedvesének, hogy szüntesse vele aggodalmait. Igy tudósitá most is kozellétéröl s égető vágyáról, hogy őt viszontláthassa, Aranka nem habozott s esdeklései rávették végre édes anyját is, ki maga ki sérte el leányát a találkara kedvesével. A magyar tábortól nem messze egy kis erdő árnyában várt Aranka Tihamérra, ki Pista által értesítve: nyomban minden megfontolás nélkül sietett rég nem látott kedvesének ölelésére. Kevés találkozás lehetett ennél édesebb. Elbeszélgettek sokáig, össze-vissza csevegtek mindenről; álmadoztak az időről, midőn egymás karjaiban boldogok lehetnek : s az idő gyorsan telt észrevétlenül. Egyszerre csak egy lövés dördült el, utánna másik, s megperdült a dob, megriadt a harczi tárogató. Tihamér, mint a villám ugrott lovára, gyorsan, majdnem búcsúszó nélkül vágtatott el, hogy százada élére álljon ... de elkésett. A század már rendben-, s élén a főparancsnok egyik szárnysegéde állt, ki Tihamért kardjától megfosztva őrizet alá rendelé. Tihamér bűnösségének tudatában nem mert a derék és szigorú vezér szemébe nézni, elgondolta tettének helytelenségét, értette a parancsnok szigorú eljárását, tudta mi vár reá; az őrök sajnálkozásai bántották, lelkiismerete furdalta, de azért katonához illően viselte magát. Csupán magát és véghetetlen szerelmét okozta, mit le kellett volna oly válságos perczekben küzdenie. A parancsnok kérlelhetleiuégét ismerve, az fájt neki legjobban, hogy talán örökre válnia kell szerelme tárgyától s e gondolatnál gyakran kapott szivéhez, mintha ki akarta volria tépni azt helyéből. A roham, mely csak elöpostája volt a nagy ütközetnek, az ellenség visszavonulásával végződött. A fővezér rögtön hadi törvényszéket hivott össze, mely Ítéljen Tihamér, mint olyan felett, ki századát és helyét a legválságosabb perczben elhagyta. A hadbirák sajnálva bár a sereg egyik legvitézebb katonáját, kí mondták rá a halalos Ítéletet. Eelszóliták a vádlottat, hogy védje magat, de ez nyugodtan felelt: hibáztam, sorsomat megérdemlem. Tihamér százada, melyet oly sokszor vezetett eddig győzelemre, esedezve kért szeretett századosa számára kegyelmet, de a vezér szigorúan ragaszkodott az ítélethez. Tiszttársai is mindent elkövettek megmentésére, de hasztalan ; csupán annyit tudtak kieszközölni, hogy az elitélt ne vesztőhelyen, hanem legközelebb az ellenség ágyu-ütegei ellen intézendő rohamban, hol a halál ugy is majdnem elkerülhetlen,— mint hős katona essék el. Mig a taborban ezek történtek, Aranka visszatért édes anyjával S:lymosfalvára. Nagyon nyugtalanitá kedvesének oly hirtelen távozása a találkáról s lelkét baljóslatú aggodalom szállta meg: hátha valami baj történt, mely miatt kedvesét veszély fenyegeti. Hogy lelkét megnyugtassa, elküldte hü szolgáját, hogy hozzon hirt Tihamér felöl. Szomorúan tért vissza a jó öreg s alig tudta elrebegni a történteker, melyeknek meg kelle törni a szerető szivét. Aranka a bús hir hallatára mint tört liliom hanyatlott anyja karjaiba: a csapás megfosztá eszméletétől. Midőn ismét magához tért, tétovázva tekintett szét, arcza még halványabb lőn, mint előbb; de egyszerre lángoló pir ömlött el arczán, szemében az elhatározás tüze csillámlott fel, lelkét szokatlan erő hatotta át s mintegy önmagához beszélve igy kiáltott fel: „vagy megmentem öt, vagy vele halok én is!" Anyja megrettenve tekintett reá, azt hitte megtébolyodott s nem merte öt zavarni, ki gondolataiba melyedve némán nézett maga elé, mintegy elfeledve anyja jelenlétét. . .. Másnap Aranka eltűnt és senkisem tudta hová lett. * * * Menydörög a harcz moraja, mintha Titánok támadtak volna egymás ellen. Dörögnek az ágyuk, a kilőtt tekék búgva repülnek a csatasik felett, mint a halál angyalai. Egy kisded csapat tör elszántan előre az ellenség ágyúi ellen, halált megvetve s mit sem törődve az omló golyózáporral. A kis csapat élén egy