Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Második évfolyam - 1887-05-15 / 11. szám

Egy öszi délután érkezett meg. Ágnes könyes szemmel kebelére borulva fogadta, mig apja hidegen viszonozta üdvözletét. — Tudod-e miért hívtalak — kezdé nem sokára Sugár István uram a beszédet. — Nem biz én édes apám — felele Dani. — No hát tudd meg .... házasodom - válaszolt Sugár uram büszkén hátra vágva fejét. — És ugyan kit vesz el? — kérdé Dani kíváncsian. — Kit? Micsoda kérdés? . . . Ágnest! — Ágnest ?! — kiált fel a fiu rémült hangon — Ágnest ? O az én menyasszonyom ! . . . . nem , . . . nem lehet! . . . — De biz ugy van — felelt mesteruram fitymálódva. — De bizony nem lesz ugy édes apám — mond Dani szikrázó szemekkel — én szeretem Ágnest, ö is szeret engem s akkor apám beleegyezik. — Szó sincs róla — kiált vissza Sugár István uram, — a mit mondtam megmondtam. — De azt nem engedem — feleié Dani bőszült haraggal. — Nem engeded ? Te, te poronty, te nem engeded ? na hogy engedd . , . takarodjál ki ebben a szempillanatban ! A fiu kérésre, könyörgésre fogta a dolgot, rimánkodott mindenre a mi szent, anyja emlékére szivszaggató, esdeklő hangon, de az apa nem lágyult meg. Dani mar az ajtó küszöbén állt s utoljára, még egyszer összetett kézzel fordult Sugár uramhoz. — Ki menj — rikoltott mester uram — ki innen semmirekellő. — Atyám ! — szólt a űu. — Agyonütlek gazember — kiáltott az apa s folragadva az asztalon fekvő baltát, Danihoz rohant. Dani kiragadta Sugár uram kezéből a baltát, egy pillanat alatt apjához vágott s a fiúnak karjaira ruhájára szökellt apja meleg vére. * * Másnap maga Dani sietett magát feljelenteni, hogy halál fia, vagy élőhalottá legyen. Ágnes »he rv adása liliomhidlás volt, ártatlanság képe s bánaté« elment oda : »a hol nem fáj semmi s nem bánt senki.« NAGY ZOLTÁN. Megátkozom . . . . Megátkozom ezt az egész világot, Mért nem terem nékem öröm virágot. Alig nyilik egy vagy kettő belőle: Letépi a bánat fagyos szellője. Istenem de keserves is e világ! Mindent igér hanem aztán mit sem ád. Biztatgat egy tündér lányka a remény, De az is csak szivárvány a bű egén. A leány-sziv szép, virágos rózsatő, Arra hajlik, merre hajtja a szellő. S mindig lengő szellője a szerelem Majd délen kél, majd valahol keleten. En felém is hajladozott virága, De elfordult, — vagy letörött az ága. Elfeledtem valahogy az egyiket, De felednem a másikat nem lehet. Szivemben csak egy virág: a bű virit, Nem is éri hervadás azt a sirig; Ott is kihajt, átkarolja fejfámat: Ki letépi — bánatot szed magának. MEDGYASZAY VINCZE.