Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Második évfolyam - 1886-11-15 / 4. szám

Esseghváry Ilona. (Beszély.) (Folytatás) III. Nem költemény az, amit irok — bárcsak költemény volna! — És lön, hogy a tatárok átjövének a befagyott Duna jegén a dunántuli vidékre is és ott pusztitának és gyilkolának kegyetlenül. Az asszonyok és gyermekek jajgatása felhangzott az égig és a férfiak vérétől piroslott a mező. Ennyit mond a krónika. Mily kevés szó, és mily sokat, mily iszonyuat jelent! Remeg a toll kezemben, midőn e sorokat irom. Vérrel Írattak ezek, egy legyilkolt nemzet vérével. A nép elfutott falvaiból ott hagyva mindenét, s a vérszomjas ellenség felgyujtá az üres hajlékokat. A dulók nyomát seregestül követik a' vadállatok és felfaljak a szerte heverő holttesteket. És a kit a tatárok le nem gyilkolának, . martalékul esett a farkasoknak és az éhségnek. A menekülteket és elcsigázottakat egy még iszonyúbb ellenség tizedeié: a járvány. Az ellenség az erösebb férfiakat és szebb nőket kiválogatá, és csapatokban hajtá őket rabszolgaságra, a férfiakat az ostromlott várak árkait betölteni holttetemeikkel, a melyen keresztül azután a gyilkos had betört, — a nőket még iszonyúbb sorsra. A Bakony megtelt menekülőkkel, kik mindenüket oda adták, hogy életüket megmenthessék. — És ez nem volt gyávaság, nem volt félelem a haláltól; mert ha otthon maradnak, az ellenség elveszi mindenüket; igy legalább megmaradt az egyik: az élet, — ha ugyan az is el nem veszett. Eközben, midőn az első ijedtség bénulása engedett, akadtak olyanok is, kik védelemről kezdtek gondolkodni. Ezek összegyüjték az erdőségben szerteszét bujdosókat és fegyverfogásra lelkesiték őket. Ilyen volt Esseghváry István és vöje Saáry Péter. Először is elmentek Szent-Gálra és ott rábeszélték a tatárok jövetelének hirére szétfutni akaró lakosokat az együttes védelemre. — Azok is emberek — szokta mondani Esseghváry István — mint mi, azokat is fogja a kard, mint minket, azok sem vitézebbek, mint mi; többen vannak az igaz, de mi erösebbek vagyunk, és erősségünk a rengeteg, melyet ismerünk, s a melyet ők nem ismernek. — Ha gyávák leszünk, diadalmaskodnak felettünk, ha bátrak leszünk, elkergetjük őket határainkról. És a mi házainkat nem dúlja fel, s a mi asszonyainkat nem fertőzteti meg ölelésével. Aki nem fél tőlük, az védje magát, s aki fél, az jöjjön hozzánk, mi megvédelmezzük. Ily módon annyira feltüzelte a szt.-gáliakat, hogy azok, különben is gyarapodva az oda menekülők seregével, nem hagyták el lakhelyeiket, hanem inkább erősítették. Az asszonyok nem jajgattak, hanem nyílvesszőket csináltak a férfiak számára, a félénkebbeket bátorították, a bátrakat megjutalmazták égő pillantásaikkal. A tatárok azonban nem maradtak tétlen.— Legfőbb erejük gyorsaságukban volt, s mindig előbb járták egy nappal, mint várták őket. Nagyon jó kémeik voltak, legnagyobbrészt azon hitehagyott lelketlen magyarok, kik csekély haszon reményeért — amit azonban soha sem kaptak, — vagy hogy életöket megmenthessék — ami ugyan csak nagy ritkán történt — képesek voltak ezreket elárulni; felkeresték rejtek^ helyeiket , azután oda vezették a gyilkos csordát. Átkozottak legyenek örökre! A Szt--Gálon történtek sem kerülték ki figyelmüket. Tudták, hogy ott ellentállásra készülnek, azt is tudták, hogy a királyi vadászok ijja nagyon jól hord, azért nem támadtak meg őket nyíltan, hanem más uton-módon törtek elvesztésükre. Vezéreiket lelkesítőiket akarták kézre keriteni. • S a latrok óhajtása részben be is teljesedett. Saáry Péter néhány társával kémszemlére ment, hogy a tatárok távol-vagy közelben létét kikémlelje, s ha lehet egynehány menekülőt, kik szerte jartak az erdőségben, összeszedjen. Hiába intette öt óvatosságra Esseghváry, elhagyta a biztos rengeteget és a lesben álló tatárok rajta ütöttek. Hiába volt vitéz, ügyessége kárba veszett: társai elhullottak, csak egy menekült meg, öt magát elnyomták és elfogták. A tatár had már ekkor Veszprémet ostromolta, ide hajtották öt lóhoz kötve és korbácsütésekkel kínozva. Veszprémet körülözönlötte a tatár, mint szigetet a tenger. Hideg tél volt, de hó kevés. — Ok maguk sátorokban tanyáztak, foglyaikat kint tartották a szabadban. Irtózatos képet nyújtott e tábor. Ezernyi és ezernyi fogoly, férfiak és nök voltak megkötözve egy csoportban, mint barmok. Hidegtől megbénult, éhségtől elasszott és szenvedésektől eltorzult alakok. — S mindenik nap uj szenvedést, uj kínokat hozott rájuk. Amelyik elgyengült, s nem birta magát tovább hurczolni, azt irgalom nélkül lemészárolták keresett kínokkal, s a többiek irigykedve nézhettek reájuk. Ezek közé hurczolták Saáry Pétert, hogy megfagyjon, vagy távol hazájától, mint rabszolga nyomorultan vesszen el. O az előbbit kivánta inkább. Iszonyú volt a kin, mely lelkét mará. Kiragadtatva a biztosnak vélt védhelyböi, odadobva egy ke-