Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Második évfolyam - 1886-10-31 / 3. szám

Esseghváry Ilona. (Beszély.) I. Oly rémes az éjszaka! A zápor omlik, a menny harsogva lobogtatja villámait, vakitó fényt gerjesztve a sötétben, s mikor egy-egy villám lecsap a földre, mintha megrendülne az alapjaiban, s egy villámsujtott és meggyuladt fa mint rémes fáklya lobog, az omló zápor által elelnyomva, majd ismét kitörve és magasra fellövelve lángjait. A szél ordítva rohan végig a rengetegen, melynek ós fái csikorogva hajladoznak; s egy-egy recscsenés jelenti néha, hogy ismét és ismét diadalmaskodott a vihar egy ellentáló fa-óriáson, s derékban ketté törve, vagy tövestől kicsavarva végzé romboló munkáját, — azután hangos sivításban fejezte ki örömét diadalma felett. — A villám fényénél látni lehet néha a vihar által hajszolt s őrült tánczot járó terhes felhőket, melyek mintha a pokol minden réme kiszabadult volna setét odújából: sötéten repülnek tova, szárnyaikkal megcsapdosva a magasra felnyúló fákat. A villám fényénél két alakot lehet látni, amint egy hatalmas fa mellé húzódva várjak az Ítéletnapi rettenetes vihar elmúlását. Amint homályosan kivehető, az egyik magas délczeg ifjú, a másik alacsony; de szikár és már hajlottabb koru. Mindketten némán, mintegy csudalkozva nézik az elemek e rettentő csatáját, melynek borzasztó fensége felülhalad minden emberi képzeletet, s melyhez a földi hatalmasok viszálykodása"! csak eltörpülő semmiségek. E perczben irtóztató csattanás s azt megelőzőleg szemvakitó fénysugár rettenté meg a hallgató férfiakat, hogy önkénytelenül húzódtak közelébb egymáshoz; s a következő pillanatban egy alig néhány ölre álló százados tölgy széthasadt, szilánkjai repültek szerteszét; mig a mindinkább elhaló dörgés, mint Ítéletnapi angyal trombitája rázta meg és dörögte be a zúgó rengeteget. E földrengető dördüléssel, mintha minden erejét kiadta volna a vihar, minden elcsendesült, a szélvész is gyöngébben és gyöngébben korbácsolta a recsegő fákat, s lassanként néma lön az éj; még a lassú cseppekben hulló eső suhogása hallatszott mig végre az is elnémult. Csak a megtépett lombok, kidőlt fák s a távolból néha íel-fel villanó fénysugár jelenté a már már békülni kezdő elemek harczát. De a sötétség még vakítóbbá vált. A két vándor vihartól, vagy talán valami mástól megtépett, esővízzel ázott s didergő testükhöz tapadó ruháit kifacsargatva halkan beszélgetni kezdett. — Rettenetes volt a vihar — szólt az idösebbik — még sohasem láttam ilyent. Pedig hejh! sok olyat megértem én már, amit nem jó az embernek megérni. Az ifjabbik nem válaszolt, hanem elmerülve gondolkodott valamiről, s csalc későbben szolalt meg: — Eltévedtünk Michál! — En azt hiszem, hogy helyes uton járunk. Most ugyan nem lathatni semmit, hanem előbb a villám fényénél mintha ismerősnek tűnt volna fel előttem itt minden. Közel lehetünk már Essegh várához. •— Ideje is volna! . . . Már két hét mult el amaz átkos nap óta, hogy a Magyar haza Sajónál elveszett, és azóta mindig útban vagyunk, bujkálva menekülünk, éhezve, szomjazva, fázva, mint a vadállatok; egy hét óta gyalog rengeteg vadonokban, félve, hogy emberi arczot látunk, mert nincs más élő már talan, mint kegyetlen vérszomjas ellenség . . . De mit panaszkodom! Hát a király, s a haza! . . . — Ne essünk kétségbe Péter! Jó az Isten. Ha sebet vágott a nemzeten, majd ád rá balzsamot is. Ha ránk küldte a pokol hadát, ád oltalmat ellenében is. Ha porig alázta is a magyart Sajónál, majd felemeli a porból! En nem esem kétségbe, én remélek ! — Hiu remények, melyek soha sem teljesednek be. En láttam elveszni az ország seregét, a nemzet színe-javát, láttam az égő városok és falvak füstjét felszállani az egekre, láttam amint ocsmány vadak ültek gyalázatos tort az iszonyúan legyilkoltak tetemein: mit remélhetnék tehát! Nagyon bűnös lehet az a szegény magyar, hogy ily iszonyúan bünteti az ég. Eltörli a nemzetek sorából, kiirtja a fold színéről. — Isten ellen vétesz, mikor igy beszélsz. Bízzunk Istenben és Önmagunkban. Ha egy részét elpusztítja az országnak a vad sereg, vannak vidékek hova ádáz keze nem ér el. Ott 1 vannak a Kárpátok rejtekei, itt van Bakony; rengetegjei menedékül szolgálnak az üldözötteknek, várai diadallal verhetik viszsza az ostromlók hadát. Azután nem tart a vész örökké. A menekülök ismét vissztémek elhagyott falvaikba és újra felvirágzik e hon. -— Azt hiszed!? A rejtek nem ád ótalmat, a vár nem szolgál erősségül. Meglehet haza érve nem találunk egyebet romnál. Meglehet ... én mindenre el vagyok készülve, a legrosszabbra is! — Ne ijesztgesd magad alaptalan képzelödésekkel! Már hogyan is jöhetne ide a tatár? — Adja az ég, hogy igazad legyen, — de én félek. Igy beszélgettek vándoraink, mig a felkelő nap megaranyozta a vidéket, s ők újra útnak indulának. II. Van egy magyar falu a Bakonyban, a melynek lakói régtől fogva híresek arról, hogy mind nemes emberek és hogy lcbirkózhatlan verekedők. A rege szerint még Szt.-István telepitette oda őket azon czéLból, hogy a királyi asztalt vadakkal ellássák, és kaptak vadásztérségül mintegy 40 ezer holdnyi határt,