Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1885-11-16 / 2. szám

ber és majom között kellett lenni egy közvetitő fajnak, mely félig ember, félig majom volt. Ettől származott azután az ember. Úgyde a félember törzsszülők sem ásatagban, sem semmiféle alakban nem fordulnak elő a földön. Már pedig ha a jura korszak szörnyetegei, sőt még régibb földalakulati állatok maradványai is föltalálhatók ásatag alakban; akkor e sokkal későbbi fél-ember törzsszülőknek annál inkább feltalálhatóknak kellene lenniök. S hogy sehol nem találják őket, azt bizonyitja, hogy soha nem is léteztek. Láthatjuk tehát, hogy a fajok átváltozásának elmélete s az ebből következő azon állítás, hogy az ember alsóbb állatfajokból származott: nem olyan bebizonyitott igazság, hogy a tudomány haladásával lépést tartó ember kénytelen volna elfogadni. Sőt inkább oly lényeges okok bizonyítanak ellene, hogy a tudomány mai álláspontja mellett elfogu- | latlan embernek lehetetlen magáévá tenni. Már csak azért is, mert az egész elméletnek alapelve egy metaphysikai hypethesis. Ezek pedig a mai positiv korszakban márhitélöket vesztették. Ha Darwint elfogulatlanul és méltányosan akarjuk megítélni, működését két részre kell osztanunk. Nevezetesen tekintenünk kell mint természetbúvárt és mint materiálista philosophust. Mint természetbúvárnak a növényi és állati biologia terén eszközölt, nagy eredményű kutatásaiért a legnagyobb elismeréssel adózunk. Kétségkívül korunk legelső természettudósa volt. De philosophiai speculátióit, melyek „a fajok átváltozása" hypothesiséből indulnak ki: ha nem teljesen téveseknek, de mindenesetre elhamarkodottaknak, s nem kellően indokoltaknak kell tekintekünk. cftozsos Sstván. a m w DALOK. i. Hajnalodik, kél már a nap keleten, Égi harmat rezg a rózsa levelen, A berekben vigan szól a csalogány, Az én arczom mégis oly bús, halovány. Enyhén lendül a hajnali fuvalom, Megrezdül a hársfalevél a galyon. Enyhe szellő azt susogja én nekem: Soha sem lesz boldog az én életem. . . . Mért szeretlek ? hisz tudom, hogy hiába ' — Hát a madár miért száll fel az ágra ?. • Az a madár az ágon csak megpihen, De örökké éretted fáj a szivem. II. Esik eső, felhő borult a tájra, Könnyem is hull két halovány orczámra. A felleget a villám meg hasitja, — A szivemet a szeretőm busitja. Lecsapott a futó villám a fára, . . . Mért hallgattam hűtlen babám szavára! Az a zöld fa szélyelhasadt, elégett, Boldogságom szép fája is mivé lett! . . . . . . Oszladoznak már a setét fellegek, Szép szivárvány öleli át az eget. Búm is oszlik, s szivárvány kél reája: Új reményem könnybftn megtört sugara. GVincza,