Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1889.

1889-02-03 / 5. szám

A színészetnek városunkban való csúfos bukása, szégyen a közönségre, szégyen azokra, akik szeretik elhitetni a közönséggel, hogy a színészet ügyeivel vesződnek. Évek sora óta sorra buknak Pápán a direktorok. Egyik tönkre ment egészen, a másikat csak Blaha Luiza húzhatta ki a nyakig uszó deficzitből. Már pedig ahol részvénytársaság alakul, ahol színházat építenek a kultúrának, ahol 16 ezer lakos van, kik közül fele intelligensnek szereti nevezni magát, — ott a színészetnek következetes bukása, legtartózkodóbb kifejezéssel élve — szégyen a város közönségére. Pedig a hiba nem a közönségnél rejti csiráját. A színészet ügyeinek városunkban való hanyatlásának oka egyedül abban keresendő, hogy nincs senki, aki a színészettel és a színház ügyeivel lelkiismeretesen és buzgalommal foglalkoznék. Akik eddig élén álltak az ügynek, azok elvesztették a kedvüket, vagy azt kell hinnünk, hogy ma már nem tartják érdekükben foglalkozni ez ügygyei illő buzgalommal. Yan egy-két úriember, akik állítólag „intendaturat" képeznek és egy Horváth Lajos, akit intendánsnak neveznek. De hát a jelenlegi körülmények között ez nevetséges elnevezés. Mert az intendáns, ha uz valóságos intendáns, garancziája a színház művészi, erkölcsi anyagi lételének, miként azt két nemzeti színházunknál látjuk. Felfelé felelős a művészi eredményekért, lefelé felelős az anyagiakért, melyeket a felülálló hatalom szolgáltat. Ez az intendrtura helyes fogalma. Ilyenről városunkban beszélni is feletébb komikus volna. A direktorok zsebébe senki sem árthatja magát s egyedül a hatósággal egyetértőleg a gyűlt a szélvész bömbölésébe, azután egy erős, haragos férfihang: — Megálljatok ! Gór István ért oda vágtató, tajtékzó paripán. — A gyermeket add vissza! Az asszony éles kiáltást hallatott. Olyan volt az, mint az őrültek fájdalomkaczagása. Fölkapta a gyapjukendőbe borkult gyermeket és agyvelőt tépő kiáltással nyújtotta át az urának : — Nesze, — temesd el! Felsőbb leányiskola tornatanára. — Naplótöredék. — — A „Pájai Hirlap" eredeti tárczája. — Irta: Porzsolt Kálmán. Születtem . . . valóban nem tudom, mikor; pedig kétségkívül jelen voltam születésemen. De hát hiába, az Öregség elveszi az embsrtó'l az emlékező tehetséget épen akkor, mikor már csak emlékeink vannak. Hanem azt érzem, hogy meglehetősen öreg vagyok, csak maga a köszvéuyem is élt már vagy husz évig. Hogy eddig éltem, azt is csak a mesterségemnek köszönhetem; az tartotta bennem a testi erőt s épséget, hanem — az okozta bennem a lelki gyengeséget s a lelki betegséget is. színigazgatók közül válogathat. De az utóbbi időben sajnálattal kellett tapasztalnunk, hogy e tekintetben egy cseppet sem respectáltatott a publikum érdeke. Bánfalviék és Völgyiek és eféle társu'atok ütötték fel tanyájukat. Ilyeneknek az intendáns pénzt előlegez a bejövetelre, itt aztán kiváltják a málhájukat és hónapszámra ingyen játszanak. Igen természetes, hogy ebben a játékban nem lehet köszönet. E tűrhetetlen állapoton segíteni kell s másképen nem lehet, mint szinpártó ló egyesület alakításával, miként azt lapunkban már kifejtettük. Szóbakerült — miként értesülünk, hogy a részvényesek odaajándékozzák a színházat a városnak. Ezzel épenséggel agyon lenne temetve az egész. A város nem szereti, meg nem is érti az ilyes vesződséget. Ha színházat építettek a részvényesek, alakítsák meg saját kebelükben a szinpártoló egyesületet és a választmányt, mely az intendánsi teendőkkel végezze. A szinpártoló egyesület aztán egyezségre léphet a szombathelyi szinpártoló egyesülettel, miként Győr és Sopron, és helyre lesz állítva városunk szégyenletes szinügye. A két város a téli idényre gondoskodhatik kitűnő társulatról s a közönség pedig, ha évenkint, rövid ideig is, da élvezhető előadásokat látna. Ilyen körülmények között az erkölcsi és anyagi siker mindkét helyen biztosítva lenne a színészetnek. Mi vázlatosan kijelöltük az utat, a kivitel feladata azoké, akik eddig is a szinügy élén állottak. Ha tényleg nem ők az okai a közönynek, illetve a színészet bukásainak; ha Ők még mindig önzéstelenül törődnek városunk szinügyévol, törekedni fognak haNem a mesterségem volt tulajdonképen az oka, hanem magam ; de hát miudegy már az; elég hogy a lelkem megtörött s az én megvénhedt szivem még most is fel-feljajdul a régi fájdalomtól. Mert hát tetszik tudni, én professora voltam a philosephiának, a paedagogiának és a claissca philologiának professora. Kitűnő eredménynyel eveztem át a vizsgák tengerén, hanem végre is megbuktam a legszigorúbb censor előtt: Ámor előtt. Ezzel azt akartam jelezni, hogy szerelmes lettem egy lánykába, a ki ugyan nem volt nagyon szép, de éppen egy professornak való volt. Hozzám is jött volna feleségül, csak lett volna — állás. S mikor aztán került állás, akkor ez lett a szerencsétlenségem. Egy napon ugyanis a főispán urnák az előszobájában vagyok, — épen ötvenedszer, — hogy „a méltóságos ur kegyes pártfogásáért esedeznem egy tanári állás elnyerhetése iránt;" midőn nyílik az ajtó, s a főispán ur kegyesen behivat. — Amice! gondoskodtam magáról! Örömömben majd elájultam. - Out ki fogják nevezni a felsőbb leányiskola tornatanárának! Derült égből menykőcsapás! — De kérem, én a

t classica, psi'ologia, philosophia, paed .., hebegtem. < sonló uton módon a magyar színészetnek városunkban tisztességes existentiát szerezni. Ellenkező esetben azt kell hinni, hogy Szt.-György napra kiczédulázzák a színházat „kiadó magtár" gyanánt, avagy át akarják adni a város részére, hogy csináljon belőle egy tisztességes — fecskendőházat ! „Adtál uram esőt, de nincs köszönet benne!" A pénzügyi közigazgatás szervezésében eszközleudő változásokról szóló törvényjavaslat gyökeres újításokat czéloz pénzügyi közigazgatásunkban. Már ideje is; mert az eddigi adózási rendszernek nagyon kevés hire van, mit eléggé igazol az évről-évre emelkedő folyamodók száma. Nem elég, hogy aránylagosan nagy adó nehezedett a közönség vállaira, hanem e súlyt még a közigazgatás silánysága fokozta: az adózó közönség soha sincs biztonságban, ha kezeiben is van az ív, hogy adóját lefizette, mert megtörténhetik, meg is történt már sokszor, miszerint adó fejében mégis kirántják feje alól a vánkost. A pótadózás és az egész adózási rendszerünkben levő zavar örökké ijesztgeti a közönságet. — Már régóta nem vagyunk ez állapotnak hivei; az ellenzék, főleg a függetlenségi párt már több izben sürgette a radikális újjászervezést, a sérelmek orvoslását. — De a kormány régi önhittsége akadályul szolgált itt is, amennyiben nem akart egy oly javaslatot elfogadni, mely ellenzéki oldalról származott. Most hozzáláttak a reformáláshoz. Látszólag gyökeres újításokat eredményez a javaslat. De most az a kérdés: segít-e a bajon az újjászervezés? Nem elég a kényelmetlen házat eldönteni, hanem építeni is kell helyette, még pedig jobbat. — Tudom, nem tesz az semmit barátom ; eltanitja maga a tornát is, hiszen elég érős ember! És pár nap múlva csakugyan megkaptam kinevezésemet, tornatanár lettem a felsőbb leányiskolában. Mikor az igazgató iegelőször a tornaterembe vezetett, szemem káprázott az elém táruló látványtól: husz szebbnél szebb lányka tornázott ott egy kisegítő vén tornamester commandójára. És az a costume, a melyben voltak! — ma öreg ember vagyok s ha rá gondolok, a vérem most is felhevül. Hát még akkor! Egy sorban állott valamennyi s apró lábacskáik hegyére állva utánozhatlan bájjal emelgették lábaikat. — Jobb! — kettő! — bal! — kettő! — elég ! — hangzott a vezényszó s a lányok ruganyos tagjai villámgyorsasággal mozogtak az ütemek szerint. Beléptünkkor a lányok arcza mind felém fordult s éreztem, hogy magam jobban elpirultam, miut ők. Az igazgató bemutatott engemet a lányoknak s ezek kaczérul rám mosolyogtak. Hogy az nap mi történt velem, máig sem tudom. Csak arra emlékezem, hogy másnap dobogó szívvel mentem a leczkére, melyhez öt német tornászati könyvből puskáztam össze a tudományomat; — mégis bele sültem,