Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1889.

1889-04-14 / 15. szám

dések is. Mert dilemmába vannak a város atyái, nem tudván mitévők legyenek. Mert azon a helyen és terepen uj artézi kutat ásatni merész könnyelműség lenne, miután igen valószínű, hogy e téren a talaj minősége a föld alakulása egyforma, de igen kétséges az is, hogy a kápolna, vagy szinházkörüli részen esetleg alkalmas lenne-e a talaj. Szóval: egy ujabb artézi kut furatábába belemenni nagy rizikó lenne. Ezt egyelőre nem szabad megkísérteni. Hanem amit elvesztettünk a réven, nyerjük meg a vámon. Ha már a jó ivóvíz előállításával nem segíthetünk miazmás egészségügyünkön, orvosoljuk e bajt oly módon, amit koczkáztatás nélkül, eredménynyel orvosolhatni. Ez a mód pedig nem egyéb, mint a város csatornázása. Magunk is szégyeljük ugyan igy nyíltan kitenni, de mivel másként nincs, ki kell mondanunk, hogy Pápa, mely a múltban is tekintélyes dunántuli város volt s a jövő felvirágozásába vetett bizalomnál fogva kell, hogy ma is megillető helyet foglaljon el az ország városai közt, — csatornákban teljesen szűköl ködi k. A mint aesthetikai szempontból elitélendő ez, épugy sehogy sem helyeselhető, sőt kárhoztatandó a közegészséügy tekintetében is. Nézzünk csak kissé körül, hogy mi történik nálunk ! A háztartásban és műhelyekben elhasznált, tehát szerves anyagokkal telitett, piszkos viz közvetlenül sohasem juthat a Tapolczába, mint a város sziikségképeni tisztitó erébe. A város terrénuma nem bírván a viz akadálytalan lefolyásának feltételével, a szükséges eséssel, — az udvarra, vagy néhol az utcza közepére kiöntött elhasznált viz kedvére állapodhat meg ott, a hol akar s tetszés szerint képezhet apró tócsákat ós „czinczá"-kat, melyek azután poshadásukkal biztos menhelyet nyújtanak a baktériumok milliárdjainak. Mikor a tudományos vizsgálódás és tapasztalat szerint magában a frissen esett hó vagy esőviz néhány grammjában is százával vannak a ragályos betegségeknek, mint a typhusnak s dypteritisnok csirái, — képzelhetni, mily nagy mértékben lehet egészséges az ily csatorna-hiány folytán előállott tócsák levegője nemcsak a legközelebbi környezetre, de az egész város lakóira nézve is. De ne higvjük, hogy csak a levegőt mételyezi meg az ily bűzliödésnek indult mocsár. Elvezhetlenné, a szervezetre nézve károssá teszi az még ivóvizünket i^. Bogy miként történhetik az, annak magyarázata is iölöbiegesnek látszik. Az elhasznált, vagy ha ugy tetszik, piszkos viz a laza földnek nyílásán keresztül, mielőtt még az utczára kikerülne, beszivárog a mélyebb rétegekbe. Igaz ugyan, hogy a benne lévő, rothadásnak induló hulladékok egyrésze a felszínen marad, de mégis tetemes mennyiség szivárog a homokba és inficziálja a város talaját. Mivel pedig nálunk a kutak legnagyobb része udvarokban áll s szivattyúkkal vannak ellátva, — mi sem természetesebb, minthogy a rothadásnak indult organismusok által megfertőző It talajvíz is elegendő mértékben jut e módon újra az emberek szolgálatába. A csapfolyós állapotban levő tisztátlanságok és az esőviz, valamint az árnyékszékek anyagainak levezetésére okvetlenül szükségünk van csatorna-hálozatra. Ha nem is egyszerre építjük azt ki, hanem évente áldozunk e czélra oly összeget, mely a város kaszszáját érzékenyen nem terheli, s melynek megalkotására a polgárok is szívesen adják fillérjeiket, — nemsokára, alig néhány év múlva megszűnnek létezni a bűzhödt mocsarak, a szabálytalan alakú gőzölő uudok vízfolyások s a lakosoknak sem kell többé annyira tartaniok a ragályos betegségektől, melyek eddig Isten csodájából nem választották főhadiszállásul városunkat. Nézzük csak meg a megye székvárosát. Veszprémnek hegyes fekvése sckkal inkább nélkülözhetné a csatornákat, mert ugy az esőviz, mint az elhasznált viz a természelnél fogva néhány perez alatt lefutna a meredek utczákról az alant húzódó Séd patakba. S a városi t inács mégis nélkülözhetlennek találta a csatornáknak még a leggyérebben lakó városrészekben való kiépítését is. indulattal ült ott Alice. — A mama mélyen aludt. A hold megállt egy perezre, hogv ezen csoportot bámulhassa, vagy talán mert még ily vallomást életében sem hallott, ped

;g a hold — az sok ilyesmit látott és hallott mái: ! Végre Teophil ragadta meg a szót. — Barátom vallomása mondhatom meglepett és kissé kihozott a tervemből, - mert ugyanabban a percében, melyben önt bájos nagysád megszólította, én akartam megvallani kiapadhatlan forró szerelmemet. Én akartam megmondani, hogy nincs e földön más lény önön kivül, kit szeretni tudnék, és hogyha ön nem viszonozná forró érzelmeimet, a halandók legszerencsétlenebb emberei közé számítanám magamat és búkeservem csakhamar véget vetne az ön szerelme nélkül éktelen és értéketlen életemnek! — Az én szerelmem állandóbb lesz és forróbb, mint Teophilé — szólt Armand. — Ki higyjeu neki! — vágott közbe Teophil. — De végre is kettőnk között választania kell! — szólt Armand. — Egyik haljon meg közülünk! felelt Teophil. — Kész vagyok a párbajra! ~ szólt Armand! — Élet-halálra! Holnap reggel itt a fa alatt, 6 órakor — felelt Teophil. — Itt leszek! — válaszolt Armand. — Azt nem engedhetem! — kiált közbe Alice — kérem, csendesüljenek le uraim, a mama felébredhet! — ...Sorsolunk. — Le fogom ejteni melltűmet, — önök forduljanak meg, — a ki megtalálja, az hozza el nekem, és én odaadom neki szivemet örökre, — felesége leszek! Armand és Teophil elsápadtak, jó, hogy setét volt, nem láthatta a szegény kis Alice. Eldobta melltűjét, - soká keresték Armand és Teophil, de nem akarták megtalálni, — másnap reggel a kertész hozta fel Alice lakására — két hófehér rózsával és két rózsaszínű levélkével. Alice feltörte a levelet, és olvasott: Szeretett Alice! „Minthogy a sors ugy akarta, hogy kívülem még más is imádja önt, és ön amint látszik, nehezen tud elhatározásra jutni, — ezennel ünnepélyesen lemondok — Armand javára. Ma reggel elutazom — búmat feledni— Amerikába! Isten önnel örökre!" Teophil. Forró könny pergett le Alice arczán, midőn a másik levelet olvasni kezdé: Imádott angyal! Teophil forrón szereti önt — és ugy látszik, ön is Teophilt. — Miuthogy én mindkettőjüket szeretem, megtört szívvel Ifimondok Teophil javára. Még ma útra kelek a Zulukafferek közé, hogy vad csatazaj — elölje fájdalmamat. Legyen boldog ós ne feledje Armandot. Szegény Alice betegen tért haza Verőfényesről, — de ama boldog estét azért nem felejti el soha! Annál nagyobb szükség van arra lapályon fekvő városunknak s hisszük is, hogy a sikeres városi életnek ezen annyira fontos feltétele és kiegészítése nem sokáig marad csak kívánság. Opatovsky, az „erkölcsbiró" — Egy kis pikantéria. — Egy szép verőfényes tavaszi délután X. város fő Andrása, — nevezzük Opatovsky Leónak, kinek mellesleg mondva egyedüli a szép, különösen pedig a szépnem iránti határtalan hódolat, — az ő testi-lelki barátjával: Koczur Armanddal a város diszes korzóján sétálgatott, sóvár szemekkel vizsgálgatva a főtéri naplopókkal vidáman enyelgő hölgy közönséget, kik is úrasszonyaik megbízásából az ember élete fentaitására okvetlen szükséges ital beszerzéséről gondoskodtak. Opatovsky műértő szemekkel vizsgálgatta a kurta szokuyácskák alól kikandikáló lábacskákat, mig Koczur nyakatekert okoskodással monologizált a szolgálókisasszonyok romlott erkölcse felett. — Igazad vau barátom, — vevé fel Opatovsky Koczur barátja elejtett gondolatfonalát, — mig e szilaj erkölcsű hölgyek egytől-egyig lakásomon tartott hivatalos irodámban meg nem látogatnak, s részünkről kellő megfeddésben nem részesülnek: nem fognak az erkölcsök nemesbiilni .... Apropos! Lásd ott azt a szőke hölgyet a lámpaoszlopnak támaszkodva? Az igen illetlen viselkedésű nőszemély, illő, hogy érdeme szerint dorgálásbau részesüljön. Menj hozzá barátom, Koczur, és mond meg nevemben, hogy ma estve 8 órára, hivatalos helyiségemben — hisz tudod, odahaza, — megjelenni kötelességének ismerje, mert ellenkező esetben makacsság miatt .... De nini! ki az a gyönyörű szép nő, annak a sárga kabátu férfinak a karján V Milyen bizalmasan csevegnek! Bizonyosan megszökött szerelmesek ? Koczur! nem ismered Őket ? Nem; menj azonnal a vendégfogadóba, tudd meg, kik ők és merre yan liazájok? Koczur sietve távozott, mig Opatovsky kandi szemekkel vízsgálgatá az enyelgő idegen párt — Miuő rut ficzkó! — dünyöge magában, - bizonyosan ezt látta Danin, midőn meggyőződésévé lett az embernek a majomtóii származása. Nem, Istenemre! nem lehet, hogy szeresse ezt a majmot az a ragyogó szépség. Persze, hogy nem szereti, milyen félvállról beszél most is hozzá .... De hol a pokolbau marad oly soká az az ostoba Koczur? No, végre itt jön. — Nos, mi újság? — kérdé mohó kíváncsisággal Opatovsky, — „Schlosseuberger Ignácz és neje Letinczky Malvin" van bejegyezve a vendégkönyvbe, — mondá Koczur, — de a szoba leány azt állítja, hogy a kis szőke szépség nem lehet neje a férfinak, mert először is a nő keresztény, a férfi pedig zsidó, és másodszor, mert odahaza mindig veszekednek, a melyre rendeben „csitt-csatt" hallalszik. Az asszonyka gyakrau sir s ilyenkor gyilkosságot emleget. — Köszönöm, barátom, nagyon köszönöm ! — mondá kitörő örömmel Opatovsky, — bizonyosan ezek lesznek a krakkói gyikosság tettesei. Barátom Koczur, te igen nevezetes ember leszesz rövid ido múlva. Nekem meghálálhatlan szolgálatot tettél. Jöjj azonnal, gondolkozzunk, mit is kell tennünk, hogy feltűnés nélkül kideríthessük a valót? Azzal a két derék férfi eltávozott. * Midőn Schlosseuberger Ignácz és nője Letinczky Malvin lakásukra tértek: egy ott várakozó rendőr (rechte: városcseléd) egy lepecsételt levelet nyújtott át a szőke tündérnek, a melyben Opatovsky rendőrkapitány Letinczky Malvin úrhölgyet bizalmas kihallgatásra az V. kerület, szilvafa-utcza 5. számú házánál levő'