Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1889.

1889-04-14 / 15. szám

Pápa, 1889. második évfolyam, 15-ik szám. Vasárnap, április 14. Előfizetési árak: Egész évre . 6 frt — kr. Félévre . . . 3 ,, — „ Negyedévre . . 1 „ 50 _ Egyes szám ára 1-j kr. Kiadóhivatal: Pápa, Közép-utcza 91. sz. hova az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. PÁPAI Megjelen minden vasárnap. Szerkesztési iroda: Pápa, Közép-utcza 91. sz. hová a lap szellemi részét illető mimien kö-ziemény intézendő. Kéziratok vissz.i nem adatnak Hirdetések és nyiltterek a kiadóhivatalban vétetnek fel. Egy petit-sor G kr. Nyiittér petitsora '20 kr. Kincstári illeték külön 30 kr. Szeretjük a tiszta kezeket Pápa, április 12. A gyanúsítás nem kenyerünk. Megtudjuk becsülni minden körülmények közt azokat a férfiakat, kik a közbizalom által a tisztviselői polczra emeltetve, hűséges sáfárjainak bizonyultak a közvagyonnak. A inai materiális világban szükséges is, hogy kalapot emeljünk azok előtt akik kötelességüket, polgári becsülettel betöltik s tisztesseggel megfelelnek annak a várakozásnak, mellyel irántuk az állani adófizető polgárai viseltetnek. Hála legyen a gondviselésnek, sok szomorú tapasztalás daczára, velünk együtt a magyar nép, — hivatalos elöljárói és megbízottjai irányában teijes bizalommal viseltetik még mai napság is. Ezt a bizalmat nem volt képes megingatni, az a sok hütelen tisztviselő es hivatalnok sem, aki emberi nyomoruságain nem lévén képes felül emelkedni, szebb reményekre jogosító pályáját, azon a rideg helyen végezte be, melynek neve — börtön. Nem vagyunk hivatva arra, hogy az elöljárók iránti tiszteletet kiirtsuk a jóravaló magyar nép lelkéből; sőt arra érezzük hivatva magunkat, hogy azt a tiszteletet a nép köreben, lelkében növeljük, gyarapitsuk minden tehetségünk latbavetesével, mely Iy el irói hivatásunkhoz megáldatánk. kötelességünknek Pápaváros közönsége sok szomorú tapasztalattal lett gazdagabb néhány évtized leforgása alatt. Egy pénzintézetének zavart viszonya, a helyi kir. járásbíróság egy-két hivatalnokának sikkasztás miatt börtönbe történt jutása elég volt a népnek arra, hogy a bizalmatlanság erősebb gyökeret verjen lelkeben. mint ahogy azt a közjóra üdvösnek, a polgári tisztességre és kölcsönös megbecsülésre nézve hasznosnak találnánk. Ep azért azt hiszzük, hogy polgári teszünk eleget akkor, midőn ezen bizalomnak helyreállításán fáradozva, a helyi közigazgatási hatóságszíves támogatását is kikérjük arra nézve, hogy bennünket ezen nemes törekvésünkben támogasson. Tudjuk azt, hogy a társadalom csak akkor lehet egeszséges, ha annak becsületes tagjai, a közélet férfiai a közjó eléresére szövetkezve, együtt akarják elérni azt, amire talán egy egyed a társadalomban, magában véve gyönge volna. Erre törekszünk akkor is, midőn az alabb elmondandó eseményt a nyilvánosság elé tárva, felkérjük városunk érdemes hatóságát, hogy arra vonatkozólag szives felvilágosítását ne tagadja meg tőlünk és városunk polgárságától, — még azelőtt, mielőtt ez a dolog gyanú, vagy vád alakjában merülne fel a közvélemény ítélőszéke előtt. A vád a polgárság körében már megszületett. Hozzánk, mint a nyilvánosság 8 mi bár sajnálkozva, az alabbi esetben, ha mást nem is, de hivatalos mulasztást constat alhatunk. A dolog a következő : A tagosítás, a közvagyon felosztása az 1870-es években Pápa rendezett tanácsú városban keresztülvitetett. A tagositasi költségeket, 8 — 9000 frtot, Németh Mihály volt pápai polgár előlegezte a városnak. Ezt az előlegezett költségét Pápaváros hatósága, 1)—10 év előtt, behajtatta a városi közegek által Pápaváros lakossagán. S daczára ennek, daczara, hogy ezen ügyben már a közgyűlés is feiszólitást intézett a város illetékes hatoságához a leszámolás eszközlése ezéljaból: a hivatalos leszámolás 9—lü ev lefolyása utan meg a mai napig sem eszközöltetett. A város polgárságának nyugalma, a közbizalom megkívánja, megköveteli azt, hogy a közvagyon minden utolsó krajczárjaiiaik hollétéről tudomást szerezzenek azok, kikre a polgárság — tisztviselőinek, vagyona kezelőinek, — eilenorzesét bízta. Ez jogos követelés, mely ellen saját reputátiojuk erdekében az illető tisztviselőknek sem lehet kifogásuk. ?? PAPAI HÍRLAP TAltCZAJA." Húzd rá czigány Huzd rá czigány! mit tátod a szadat! liadd pusztuljon a fekete bánat. Tegnap tették sirba szeretőmet: Vigasztalást kitől várnék, Hogyha nem tetőled! Sok csapás ért engem a világon. A agyon sok az elhervadt virágom, S oiyan egy sincs, a melyik még élne. Mit sajnáljam ! ugy se használ Ha bánkódom érte. Csak vigat húzz, hadd a szomorúját! Me szomoritsd kebelemnek búját. Bú az élet fekete hajója: Széttörik a jókedv szirtjén, Semmi megnem ója 1 Még vigabbat! . .. Hejh ! de mégis hagyd el. Nem vágyok én jó barát a kedvvel. Kezd el a legszomorúbb nótádat, Hadd szakadjon a szivem meg: Ölje meg a bánat! Medgyaszay Vincze. Egyik sem! — A „Pápai Hírlap" eredeti tárczája. — Irta: Mangold Béla. Rég hazajött Alice kisasszony Verőfényesről. Elfeledte rég a regényes magas hegyeket, — a kedvesen hívogató völgyeket, — csermelyeket s a tiszta kék eget. Elfeledett mindent, még azt is, hogy hány pohárral ivott abból a kútból, melynek varázshatású vize, kedves mamaja egészségét visszaadta, de öt beteggé tette, — nagyon beteggé. .— Csak élte legboldogabb estéjét nem felejti el soha! Történt ugyanis, hogy két üatal ember, nevezzük őket Armar.d és Teophiinek, nem annyira gyomorbajuk miatt, hanem azért, mert már a fővárosban nagyon is unatkoztak, — igen korán utaztak Verőfényesre, hol még minden a fejlődés stádiumában lévén, teljességgel élvezhették egy megnyíló hideg fürdőhely kényelmes — unalmasságát. Nem tudtak mit csinálni, már annyira beleuntak a „szép vidék" bámulásába. Valami hiányzott nekik, mit pótolni semmi sem volt képes — a női társaság. Volt ugyan a czukrászdában egy örökös kisasszonyságra kárhoztatott 36 éves kurizálni való — objectum, de Teophil, az okosabbik — mindig azt sóhajtozta, — nbarátom Armand, hidd meg, — ha már az éveket tekintem, — sokkal jobban szeretnék két 18 éves, mint egy 36 éves hölgynek udvarolni!" Armand, a hallgatag, — igenlőleg bólingatta szőke förtil fejét, és — hallgatott. Egyszer, — midőn legfontosabb utjokra, a postakocsi eleibe mentek, Teophil ajánlatára megfogadták, hogy a legelső hölgyjek, ki a fürdőhelyre érkezik, legyen az bármily rút is, — de fiatal, — mindketten nyakrafőre udvarolni fognak, — és érkezzék utána bárki — ha maga a milói vénus is, — még a reggeli séta alatt fisirozni sem szabad! Megállapodtak. A postakocsis trombitahangja már édes melódiaként hangzott lüiükbe, — és ki volt boldogabb, nndóii a düledező szekér tetején valami fátyolfélét lebegui láttak, — mint ifjaink. — Hölgy! Hölgy! Hölgy! — kiáltott Armand, a hallgatag, oly tele torokból es oly lelkesedéssel, mint aunav idejen Koluinbus hajójának árbóczkosarából a matróz „föld, föld, föld!" szót kiáltotta. És valóban, — a kocsiban két hölgy és négy óriási utiböröud volt elhelyezve. — A szegény lovak alig bírták a terhet, — nem csoda, — hiszen eddig mindig üresen röpítették magok után a kocsit, most meg! .... ah! . . . ilyen bagázsiával terhelték meg. Midőn a kocsi ifjaink mellett elrobogott, azok mélyen meghajolva leemelték kalapjukat és barátságos mosoly lyal — ile fürkésző kíváncsisággal néztek az érkezőkre. Teophil látta meg először. — Barátom, — nem áll a fogadás! — kiáltá. E pillanatban Armand szemei akadtak meg hegyes orrán, — azaz arczán — és önkénytelenül összerezzent. — Mindegy —felelt — „én nem vonom vissza szavamat!" — Tehát ennek a madárijesztőnek akarsz te udvaroltatni? — szólt Teophil „tudom úgyis, hogy — nagylelkűen nékem fogod őt átengedni — és folytonos hallgatásoddal én rám erőszakolod az udvarias gavallér szerepéi." Mai számunk 8 oldalra terjed.