Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-12-23 / 33. szám

Férj-fogás. Ries Hermin humoreszkje. Én is azon kezdtem, amin ezer más, zsebrevágtam az orvosi oklevelet s rohantam nem a vasút állomásra, mert még akkor nem volt, de a delizsánzra. Még rajtam volt a fekete szalón ruha, amit a vizsga teremben viseltem, még homlokomon volt az izzadtság, amelyet a vizsga teremben kiállt hőség vert oda, de mit törődtem én mindezzel? Majd kimosakodom, majd kiöltözködöm otthon! Szomszédaim, jobbról egy poczakos fényesképü ur, balról egy sovány vén asszony, akiről az uton megtudtam, hogy még kisasszony, sanda szemmel néztek rám. Bizonyosan egy megugrott bálrendezőnek tartottak, ón aztán felvilágositottam őket kilétemről. Azt hittem, respektálni fogják bennem a tudomány emberét, de most már szánalommal néztek végig-végig. — Kedves sziilŐi nagy traktát csapnak majd — mondá a poczakos ur — örömükben. — ön lesz az általános érdeklődés tárgya a faluban. — Valószínűlegválaszoltam félvállról. — Város, város, mezőváros javítottam ki. — Tahát a városban. Minden leányos házhoz meghívást kap, bizony szép idők . . . Ez tulajdouképen a férfi legboldogabb korszaka, rövid boldogság, silány kárpótlása a sorsnak azon küzdelemért, a melynek küszöbén áll. Persze szülővárosában letelepszik, aztán megnősül, szegény fiatal ember, aztán lesz vagy három négy leánya, s mind a nyakára vénül, szegény fiatal ember! — Épen igy lesz — jegyzé meg fanyar mosolylyal a szomszédnőm — akkurát igy lesz! Volt e mondásban valami káröröm, ami szörnyen bántott, s azért nem is válaszoltam semmit. Akkor meg voltam győződve, hogy poczakos szomszédom, vagy mészáros, vagy korcsmáros, akit minél előbb a guta fog meg- # ütni; meg voltam győződve, hogy szomszédnőm a legmérgesebb nyelvű, a legepésebb májú teremtés, akit soha senki ki nem állhatott, nem hogy nőül vett voloa, akit hova-tovább a saját mérge fog megemészteni. Most, harminczöt esztendő multán, nagyon sokat gondolok, delizsánzbeli szomszédaimra s a poczakost életbölcsésznek tartom, a vén kisasszonyt pedig aranyszájú jósnőnek. Hogy is teljesülhetett volna be külömben szórói-szóra állításuk ? Hiszen az apám, aki csak jól ismert, mindég azt mondta : hogyha csak a világ el nem sülyed, én leszek benne a legboldogabb ember. A tanáraim pedig azt mondták, s ezek is jól ismertek, hogyha csak a nap az égen el nem fakul, fényes jövő áll előttem. S ebből egy szó se lett igaz! A világ el nem sülyedt s éo a legboldogtalanabb ember vagyok benne; a nap el nem fakult s az én jövőm, azaz van is már nekem jövőm? olyan sötét, hogy nem is merek bot nélkül kimenni az utczára, nehogy lekapjon lábamról a búbánat. Miért? Hja, kérem négy leányom van! Tóni, Tini, Mili, Miczi. Összesen száztizenkilencz évesek, egyenként kettő már mult husz-husz, kettő még nincs husz-husz. Az anyjuk tartja igy, roppant jó asszony, nem szeret terhelni senkit, neki még a „tíz év előtt" is csak „tavaly" volt, hát én nem is igazítom helyre az emlékező tehetségét, de meg nem is merném, mert a milyen jó másokkal, olyan rettenetes velem szemben. Milyen dühös rám ez az asszony, hát még a leányaim!? Ugy néznek rám, akárcsak valami bandita volnék, titkos cselszövő, aki boldogságunkra tör. Sokszor elgondolkozom magamban, hogy mit is követtem el? Logicze ott kezdem, ahol a delizsánz megállt, a kasznárék háza előtt, mert ott volt a posta. A kasznár kisasszony épen kinézett az ablakon, én meg épen oda néztem. Aztán apám, anyám a nyakamba estek, össze-vissza csókoltak, haza vittek, megtraktáltak és poharazás közben mindjárt mégis pecsételtük a régi tervet: letelepszem szülő városomban és megnősülök. ügy lett. Elvettem a kasznár kisasszonyt, Gusztit, kaptam vele három szobába való bútort, két lovat, két tehenet, egy magló disznót, hat gyönyörű szép kokkin tyúkot és egy kakast, ax uraság kinevezett azonfelül udvari orvosá nak, a mi igen szép volt tőle, az Isten nyugtalja meg. Ez a négy leány tisztán a véletlen szeszélye. A Miczit, akit az anyja még most is rövid ruhában, nyírott hajjal járat, nehogy a többit vénitse, egy kicsit rosz szemmel néztem, a midőn megérkezett, mert már feleslegesnek találtam. Ennyi a bűnöm. De hát olyan nagy bün ez? Megérdemlem én ezért, hogy este-reggel összesen és egyenként szidjanak, korholjanak, szemrehányással illessenek? Mint a tolvaj, ugy lopózkodom be a saját házamba, mint az ellenséget ugy kerülöm a feleségemet, leányaimat. Mert jaj nekem, ha egyik vagy másik meglát! Odacsőditi a többit s hull a fejemre a szó-zápor feltarthatlaoul. — Uram Isten,, ki lakozol ott a menyekben s ülsz napsugaras trónusodon, - sóhajtok magamban — mi volna neked háromnégy házasulandó férfit, ha csak olyanokat is, mint az öklöm, ide küldeni ! De rettenetes, de keserű élet négy leány apjának lenni! A feleségem, ha egy kis négyszemközti beszédre félre lii, már borsódzik a hátam s kiüt homlokomon a félelem verejtéke. — Ember mit gondolsz, a leányok máiérettek, jársz-kelsz össze-vissza, annyi a pácziensed, nem tudsz valakit hálára kötelezni ? — Hisz én csak nem kínálhatom, nem foghatok vőlegényt lépen, mint a rigót? — Persze hogy nem, de hát csak ugy messziről lehet azt, lehet azt . . . ezek a leányok még megeszik kétségbeesésükben egymást; borzasztó, elviselhetetlen, tenni kell valamit ! — Lássuk csak, mit nem tettünk még? Bálokba jártatok és jártok. —. Nem használ — S mennyi pénzbe kerül! Fürdőre minden évben jártok. — Nem használ — S mennyi pénz! Krinolinja volt valamennyi lánynak s turnürje is van, a foga valamennyinek rendben van, arczviziiket, hajfestéket magam készítem. — Nem használ — S mennyi kin! Kosztban tartottatok már mindenféle fajtából. — Nem használt — S mennyit ettek! Szoba ur is volt! fiatal, öreg, katonatiszt, vasúti, postás s mind adós maradt. Műkedvelői előadásban is játszottatok, korcsolyázni, színházba jártok, előképek is voltatok. — Nem használt — Pedig ez mind a te eszméd s az én költségem volt. Estélyeket, név-, és születés ünnepélyeket is adtatok, erkélyes lakás, számozatlan fiakker, frizirnő, nyolczszegletü napernyő, sárga czipő, a férjhez menni vágyó leányok ez ismertető jele, már mind volt, mi vau még hátra ? Feleségem rám hajolt, megczirógatta a hajam helyét, a mi az én tapasztalatom szerint egyen rangban állt a kerülgető gutával. — Azt tapasztaltam - - kérdé ravaszkodva — hogy a mai világban csupán a becsületes leányok maradnak főkötő nélkül. Megijedtem. — Mit akarsz ezzel mondani Guszti ? — Van egy eszmém. Kompromitálui kell egy kicsit a leányokat, forgalomba kell hozni a nevöket. ; — Nem értelek éjjeli zenéket már adattam nekik, virágokat küldöztem, sőt billétkéket is írattam, hogy csak örömet csináljak nekik s mi volt az eredmény ? Mindenik magának tulajdonította a figyelmet, veszekedtek egymással s epekedett titkon mindenik hiába. — Most nem igy értem. Ugy-e milyen boldogság lenne az, ha a leányok férjhez mennének s mi kettecskén maradnánk mint egy gerlepár? — Hej, Guszti, Guszti, beszélj mindenre el vagyok szánva. — Igazán? » — Ha csak hasznavehető volna a hót vőlegény, azt keríthetnék akár mennyit! — Hallgass meg. Tóni a legidősebb, Őt férjhez kell adnunk minden áron, igy utat nyitunk a többinek. — De hogyan, van valaki? — Vau! — Asszony, megaranyozom a szádat! Nyilatkozott? — Még nincs ennyire, csak az ablakig van. — Jaj akkor vége, azt kötélen se búzod be jó asszony! — A te dolgod behozni! — Az lehetetlen. — Lehetséges, csak persze egy kis kurázsi kell hozzá. Egy pár hete jár ugyanis az ablakunk alatt egy tisztességes kinézésű javabeli férfi, nem a leányok kedvéért — erre lakik valahol — de az nem tesz semmit. Ebből az emberből én kinéztem, hogy nagyon tutyi-mutyi, megtudtam róla, hogy nőtlen, módos; nem mert megnősülui, eddig félt, hogy kosarat kap, mert bizony igen iut a szegény, de ez nem tesz semmit. A neve jól hangzik s ő sokat tart rá, — Hát mit tegyek vele ? — Mindennap este nyolcz-kilencz óra tájban megyen erre. Nos, te meglesed, rá támadsz, adod a dühös apát, akinek a leányát kompromitálta. Ő megijed, szabadkozni fog, s te még dühösebb leszel s annál nagyobb lármát csinálsz, megöléssel fenyegeted. Ez tüstént hírre kap, borzasztó pletyka fog megindulni a városban és — lakodalom lesz a vége. — Nem értettem meg teljesen, de elhatároztam adni a dühös apát. Este egy sötét köpenybe burkolódzva, lesbe álltam, kezemben mindentéle gyilkos szerszámmal, homlokomat ránczba szedtem, fogaimat csikorgattam. Feleségem az ablak redő mellől nézett. Egyszer csak jön-jön tipegve egy göm bölyü alak gyanitlanul, mint egy birka. — Ez az! — súgta a feleségem. Mint tigris rontottam rá, mellének szegezve egy tekercs papirost, mit ő ágyuuak nézett s térdre esett előttem. Alig bírtam magam visszatartani a nevetéstől, hanem a feleségem rám vetette szerűét. — Te csábító, te lányok peczérkéje, te ilyen, te olyan, meghalsz! — kiáltozám. Ö ártatlansága mellett esküdözött, majd életéért könyörgött s megígérte, hogy jóvá teszi, amit tudtán s akaratán kívül okozott. S csodák csodája, a feleségem jól számított, Tóni férjül kapta a fogott vőlegényt s van rá kilátás, hogy a többi is főkötő alá kerül, mert a vömnek nagy a rokonsága s ő is olyan természetű, mint más ember: szívből kívánja felebarátjának a roszs z at.