Pápai Hírlap – XXXIX. évfolyam – 1942.

1942-10-10 / 41. szám

Tp. Tek. Főiskolai Könyvtár Ref. Főiskola. Helyben. LíALP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Levente-utca22.szám i Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám Előfizetés V

4 évre 2 P. Egyes szám ára 16. Akiadóhivatal telefonszáma: 11-60. | SZŰCS DEZSŐ. SÁNDOR PÁL. Hirdetések (tarifa szerint) felvétetnek a kiadóhivatalban (Főiskolai nyomda Vakvágányon ? Valahol a Felvidéken, Ruttka és Garamberzence között, ha jól tudom, Bartoslehotán, ahol erősen lejt a vasút lefelé, egy vakvágány látható, mely a sziklás hegybe van beépítve. Ennek az a rendeltetése, hogyha netán elromlik a fék, ráengedik a vonatot a vakvá-< gányra. A vakvágányon eljut a vonat* a sziklás hegyig, ahonnan — nincs tovább. Ez a vakvágány jut eszembe, mikor magyar társadalmunk egy jelenleg égő sebére gondolok. Ez az égő seb nem más, mint a széthúzás, a különböző társadalmi osztályok egyetnemértése". Megrendítő szavakkal moindta dr. Antal István nemzetvédelmi miniszter a MÉP pápai csoportjának választmányi gyűlésén és a pápai ipartestület közgyűlésén: Isten rostálja a nemzeteket és a könnyű nemzetek kihullanak a rostából. Nekünk mindnyájunknak le kell mondanunk egyéni, önző érdekeink érvényesüléséről és össze kell fognunk a haza, a nemzet érdekeinek védelmében. Mindenki helyesli, mindenki tapsolja az ilyen kijelentéseket. »Igaz, úgy van! Le kell mondani, össze kell tartani, egyet kell akarnik — Csak az a baj, hogy nem mondunk le, nem tartunk össze és nem akarunk egyet. Illetve talán akarnánk mi egyet, csak nem vagyunk rá képesek, mert a szenvedély egymás ellen ingerel bennünket. A nevelést nem okolom, mert emlékezetem szerint az iskolában mindig ía jóra, a haza-, a nemzet- és az emberszeretetre tanítottak és neveltek bennünket. Mégis mit látunk ? Nincs meg a szeretet és az egyetértés olyan mértékben, mint aminőben ma és mindenkor kellene lenni. Hallani olyan hangokat, bár még csak elvétve, amelyek mintha éppen az átkos széthúzást, vagy legalább is az egyetnemértést segítenék elő. Miért mondom én ezeket? Azért, mert újabban egyre több nyilváinulását látom két társadalmi osztályunk ellentétének. Egyre többször hallom: » Milyen jól megy most a »parasztnak!« Talán még sohase ment ilyen jól!« — Másoldalról meg azt hallom, hogy néhol előfordul úrgyűlölet a falu népének a szívében. Ezeket a nyilatkozatokat egészen komoly emberektől hallottam. Tehát nem kitalálás. Nem tudom más hogyan van vele, de engem rettenetesen bánt a dolog. Szédelegve járok az utcán. Nincs nyugalmam. Összeszorul a szívem és kimondhatatlan fájdalmat érzek. Messze keleten harcot vívnak honvédeink "Isteti és hazánk ellenségei ellen. Veszedelem fenyegeti hazánk, nemzetünk, fajtánk, családunk és egyéni életünk jövendőjét. Az okosság is, a komolyság is, az erkölcs is, az önérdek is azt követeli tőlünk, hogy itthon csend leO gyen, a magunk egyéni érdekeiről lemond-* junk, a köz javát, a haza javát keressük és munkáljuk. Minden azt követeli tőlünk, hogy szeressük egymást, mint az apostol mondja: Fiacskáim, szeressük egymást, necsak szóval, hanem cselekedettel és valósággal. És mi nem szeretjük, nem tudjuk szeretni egymást. Valamikor valaki azt mondta: Oly kevesen va-i gyünk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni. Oly kevesen vagyunk! Én népem, értsd meg e szót! Nem szabad gyűlölködésben elfecsérelned erőidet. »Jól megy a parasztnak.« Mily meggondolatlan beszéd ez. Persze, hogy vannak, kiket elragad az önzés, a kapzsiság, a bűn. Min-< díg voltak és lesznek ilyenek. »Még talán sohase ment ilyen jól a parasztnak, mint ma!« Aki ezt mondja, semmit se tud a történetből és semmit se vtud az életből. Mert ebben a mondásban az a vélekedés húzódik meg,, hogy máskor is jól ment a »parasztnak«. Hát { kérdem: mikor ment neki olyan jól? Talán abban a régi világban, mikor szegény Tiborc így panaszkodott Bánk bánnak: kéményeinkről elpusztulnak a gólyák, mert magunk emésztjük el a hulladékot is!« Vagy talán akkor, mikor tatárok, törökök, rácok, oláhok, vallonok, Habsburgok irtották, pusztították őket, úgy, hogy a szörnyű üldözések közepette azok voltak a boldogok, akiket a török rabságba hurcolt? Hát mikor ment jól a »pa-< rasztnak?« Talán akkor, mikor száznégy napi kézi robottal, vagy ötvenkét napi igásrobot-' tal tartozott a földesurának? Talán akkor, mikor élete se volt biztosítva a jobbágynak? Mikor megbotozták, bebörtönözték őket? De erre azt mondhatná valaki: ez már történelem, ezzel kár előhozakodni. Rendben van. Hát talán akkor ment jól a »parasztnak«, mikor hat pengő volt a búzája és három pengő a rozzsá? Ez pedig nem régen volt. Mindenki emlékezhetik rá, Ki ment akkor segítségére a »parasztnak«, mikor egy traktor áráért ellicitálták feje fölül a házát? A csirkével és tojással hozakodnak elő, akik olyan nagyon irigylik a »parasztnak« a jó dolgát. De azt nem mérlegelik, hogy mit kap az áráért, sem azt nem mérlegeli egyik se, hogy ő mennyiért hozna be pl. Nyárádról száz tojást. »Jól megy a parasztnak.« De ha ez így van, miért menekül akkor a földtől? Miért kívánatosabb neki a börtönőr zubbonya és a villamoskalauz egyenruhája? Miért hagyja ott földjét, és miért megy a gyárba? Nekem szörnyen fáj ez az ősi magyar földtől való, szinte rendszeres menekülés, nem helyeslem, kárhoztatom, elhibázott dolognak, nemzetellenesnek tartom, végveszedelemnek minősítem, de viszont azt mutatja, hogy nem fenékig tejfel a földmíves ember sorsa. Ez az, amit az »úri rendnek« mondtam. Földmíves társaimnak pedig ezt mondom: ne legyenek gyűlölködők, ne legyenek irigykedők az »úri renddek szemben. Az »úr}i rend« alatt valószínűleg a tisztviselőket értve, meg kell mondanom nekik, hogy a tisztviselők ezekben a próbáltatásos időkben tiszteletet és szeretetet, sőt részvétet érdemelnek. Olyan drágaság nyomja őket, amit maholnap csak hősies lélekkel lehet elhordozni. A tisztviselőnek mindent pénzen kell vennie. És ha a legszükségesebbekre szorítkozik is, akkor is egy-egy hős rejtőzködik abban a háziasszonyban, aki urának a csekély fizetését úgy be tudja osztani, hogy a legnagyobb lemondás mellett is föl nem borul a háztartása. Én félek a tisztviselő-nyomortól és imádságaimban járulok Istenhez gyakorta, hogy hárítsa el fejünk felől ezt a veszélyt, adja nekünk csodálatos ajándékul a türelmet és kitartást, hogy át tudjuk vészelni a ránk váró nehéz időket. Adjon nekünk olyan hazaszeretetet, hogy el tudjuk hordozni a ránk mért szenvedéseket. Hogy lehessen valóság a mi életünkben az, amit a próféta így fejez ki: »Mikor vizén mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged«. Láthatjuk ebből, hogy nem kell irigyi kednünk egymásra, hogy nincs okunk a gyűlölködésre. Csak hisszük, hogy a másiknak jobban megy, de tulajdonképpen osztályosok vagyunk a szenvedésben, ugyanazon sorsnak, a magyar sorsnak vagyunk részesei. De azért nem átkoznunk kell sorsunkat, mert akkor mindig mélyebb lesz a seb és égőbb a fájdalom, hanem azt kell tennünk, amit a költő mond: »Magyarnak születtél, áldd érte sorsodat^ Ha ezt tesszük, nem kerül vakvá-* gányra életünk, kibírjuk a szenvedéseket és megbirkózunk a ránk váró feladatokkal. Ólé Sándor. Mikor egy birtok eljut — idáig. Ezzel a címmel azt akarjuk kifejezni, hogy az a birtok, amelyről szó lesz, életének a vissszafelé vezető útját tette meg. Nem növekedett, nem nagyobbodott, hanem fokozatosan gyengült és fogyott. Szóval eljutott nem odmg, hanem idáig. Egy ősrégi pápai birtokról van szó, amely többször leégett, már a szó valódi értelmében is, de leégett áti vitt értelemben is, mert hiszen a mult század végén még 2400 katasztrális holdból az ősi birtokosnak mostani vérszerinti leszármazottja csak egy holdat (pontosan 1414 négyszögölet) mondhat magáénak. Hová lett a ^3bbi? Elvitte az osztozkodás, elvitte a sok rossz esztendő, el a szakadatlan dínom-dánom, a vendégeskedés és a pörösködés. Ezek vol^ tak a magyar birtokoknak gyógyíthatatlan bajai, idült betegségei. Mikor a mult héten hírt adtunk arról, hogy a TarczY-kertben nagy tűz pusztított, rögtön eszünkbe jutott, hogy ez a tűz ismét pontot tett a nagymultú Böröllő-pusztai birtok szomorú sorsa után. Nem lesz talán érdek' telen, ha néhány sorban rámutatunk utolsó megemlékezésképpen a birtok régi gazdáira és azok gazdálkodására. A Tapolca mellett fekvő 2400 holdas gyönyörű birtok egykori tulajdonosa Tarczy Lajos, a hírneves kollégiumi tanár volt. Amilyen kitűnő professzor, éppen oly kiváló gazda is. Az okszerű gazdálkodás mellett különös súlyt fektetett a gyümölcstermelés nemesítésére és meghonosítására. A róla elnevezett Tarczykert a maga kedves kúriájával volt áz ő Tusculanuma. Itt 12 holdas gyümölcsöst létesített azzal a céllal, hogy a polgárságot az okszerű gyümölcstermelésre ránevelje. Ö volt Pápán az első céltudatos pomológus. Nagy pénzeken külföldről, főleg Franciaroszágból és Hollandiából a legnemesebb fákat hozatta meg. Kertje és kúriája tanulságos találkozói helye lett Pápa és vidéke gazdáinak és urainak. Fia, Dezső, amilyen híres ügyvéd volt (hiszen tán Veszprémmegyébein neki volt a legforgalmasabb irodája), éppen olyan hirw hedett gazda lett. Házigazdának elsőrendűd páratlan, de gazdának a maga és családja érdekében annál rosszabb. Úgyis, mint ügyvéd, nek, úgyis mint jogtanárnak óriási volt az ismeretsége. A barátok, a vadászok, a heteken át szórakozók, a kártyázók serege állandó vendégként élt a Tarczy-kúrián és élte a napról-napra fogyatkozó vagyont. A vendégeskedés, a múlatás akkor is pénzbe került, s ha nem volt, jótállt helyette a birtok. Hét vármegyére szóló mulatságok és szórakozások folytak ott, ahol a víg élet mellett folyt az élcelődés és folyt a bor is — bőven. Mikszáth, vagy Csathó Kálmán tolla kellene, hogy e szórakozásokat hűen papírna vesse és megörökítse —• okulásul. 'Egy érdekes esetet azonban mégis feljegyzünk annak a közlése nyomán, akinek az édesapja is nem egyszer élvezte Tarczy Dezső vendégszeretetét. Történt egy nagy vadászebéd alkalmával, hogy a bőséges (16 fogásos) ebéd alatt hiányoztak az asztalról a borosüvegek. Mikor a vendégek hangosan követelték, a gazda azzal mentegetőzött és kért