Pápai Hírlap – XXXV. évfolyam – 1938.

1938-02-26 / 9. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Vitéz Gömbös Gyula (Liget) utca 6. szám. Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefonszámok: Szerkesztőség 171. — Kiadóhivatal 131. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE, Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, Főiskolai könyvnyomda. Hirdetések — tarifa szerint — felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Olyan események játszódtak le ezen a héten, amelyeket most már igazán történeti jelentőségiieknek lehet nevezni. Kezdte a berchtesgadeni találkozó, amely Ausztria kormányzatában olyan változást idézett elő, ami a jövendő — és a mi jövendőnk szempontjából is — a legnagyobb figyelmet érdemli. Követte ezt Hitler beszéde, a germán akaraterő, mindenre elszántság és felkészültség hatalmas megnyilatkozása, mely egyszersmind hadüzenet volt a Népszövetség néven zsákmányőrző testületnek, vagy ez volt végleges leszámolás vele. És jött a következő, a legdrámaibb fejezet, mely kezdődött Eden bukásával, tetőződött azzal a megdöbbentő kijelentéssel, amely Chamberlain ajkáról hangzott el, hogy választania kellett a háború és ,a béke között s ő inkább ez utóbbi és a megegyezés mellé állott. Méla akkordként fejezte be e részt a Népszövetségnek — legalább mai struktúrájában való — elbúcsúztatása és még zavarosan és bizonytalanul torlódnak azok a hullámok, amelyek e tán tisztító vihar nyomán a francia politika tengerében keringenek és feltornyosodni készülnek. Ennyi esemény, ennyi igazán nagy történet szinte túlsók egy hétre s ha lélekzetvisszafojtva nézzük is őket, lélekzetelállásunknak nem szabad jelenteni elkábulásunkat, vagy — érdektelenségünket. Nem, ezek a történetek nemcsak a békülés — főkép az Olaszországgal való kibékülés — szükségére kissé későn ráeszmélt, Nagybritannia ügye, nemcsak a bolsi irányba elsodródott francia diplomácia csődje, nemcsak a Német birodalom és Ausztria belügye, ezek mind-mind közvetve vagy közvetlenül minket is érintenek, ezeknek az igazán történeti eseményeknek, aminő 1914 nyara óta alig peregtek le, ép oly fontos kihatásai lehetnek a magyar állam, a magyar nemzet, az egész magyarság sorsára, aminők voltak azok a napok, amikor fejedelmi orgyilkosság megbüntetését követeltük és jövőbenemlátó észszel a hadüzenet megtörténtét ünnepeltük. Aminő fontos, aminő végzetes volt számunkra akkor a hadüzenet, olyan fontos, olyan végzetes lehet számunkra a mostani békeüzenet is, ha nem tudunk az eseményekbe úgy belekapcsolódni, ahogy azt nemzeti létünk, állami függetlenségünk jogos aspirációnk szempontjai megkívánják. Tudjuk, hogy mi kicsik vagyunk a nagyok játékának, csak parasztok a sakktáblán, de amint ott a paraszttal le lehet győzni a királyt, úgy a mi mindenkori hűségünk és örök igazságunk is eljuthatna végre megérdemelt béréhez. A látók lássanak, a hallók halljanak tehát, Schiller szavaival élve: »Weitschichtige Dinge sind im Gang und Werden« (Nagyhorderejű dolgok vannak folyamatban és keletkezőben). Nehogy valamikor az utánunk következő nemzedék azzal vádoljon bennünket, hogy a nagyhorderejű események folyamatába, új világ keletkezésének lehetőségébe minden erkölcsi erőnkkel, minden elképzelhető okossággal, az alkalmat megragadni tudó diplomáciai tudással nem kapcsolódtunk bele. A réto-románok, ez a morzsányi népfaj, akik Svájc egy kantonjában, ha jól emlékszem: Graubíindenben, annak is persze csak kisebb részében szétszórtan laknak, már régen ambicionálták, hogy ne csak otthon családi körben, iskolában, üzletben, bíróság előtt használhassák a maguk nyelvét, hanem az — egyetlen képviselőjük révén — bevonulhasson a törvényhozásba is és akárcsak a hatszor több olaszoké, a 20-szor több franciáké és 73-szor több németeké, az is államnyelvvé léptettessék elő. És a svájci szövetségi tanács el is rendelte ez ügyben a népszavazást. Persze nem olyant kell gondolni, aminőt a rétó nélküli románok királya, Carol ő felsége végeztetett a tegnapi napon hű népével, amikor is egy biró, egy jegyző és számos csendőr segédkezése mellett kevésbbé őszintén, mint inkább nyiltan kellett megnyilvánítani a népakaratot az új alkotmány (mit tudja az a hegyi móc: mi az az alkotmány ?) tekintetében, hanem semleges bizottságok előtt, szabadon és titkosan. És ime ezen a valódi, becsületes népszavazáson a hatszor annyi olaszok, a 20-szor annyi franciák és 73-szor annyi németek — ám mindnyájan svájciak! — óriási majoritással teljesítették a negyedik nemzet, a törpe néptöredék kívánságát s a réto-roinán nyelvet ezzel a negyedik államnyelv rangjára emelték. Boldog réto-románok, boldog Svájc! Gondolva arra a nem 40.000, de három és fél millió magyarra, akik ma jogtalan eltiportságban élnek, irigy tekintetünk száll hozzátok át. Az orvosok „kitelepítése". A címben jelzett probléma két egyaránt fontos mozgalommal áll Összefüggésben. Elsősorban és főképen természetes szükségszerű folyománya a népegészségügy fejlesztésére irányuló mozgalomnak. Meg akarja ez szüntetni a falu népének orvostalan helyzetét, csökkenteni akarja a halálozások, elsősorban természetesen a csecsemőhalálozások számát, szaporítani, erősíteni akarja az emberanyagot, melyet elmúlt századokban oly kevéssé értékeltünk s melyet még ma sem becsülünk meg legnagyobb nemzeti értékünk gyanánt. A másik, szintén nem kicsinylendő jelentőségű mozgalom, amellyel e probléma összefüggésben áll, a diplomás ifjúság s itt specialiter az ifjú orvosnernzedék elhelyezésének és kenyérhez juttatásának ügye. Áz mindenki előtt köztudott tény, hogy az orvosok falun nem szívesen telepednek le, hivatalos orvosi állás nélkül — mint csak magángyakorlatot folytatók — egyáltalán nem. Ezzel szemben a városokban való letelepedést meg hivatalos — fixfizetésű állás nélkül is — a maguk jövője szempontjából biztatóbbnak és előnyösebbnek tartják. Hogy csak a hozzánk legközelebb levő és általunk ismert példára hivatkozzunk :i Pápa városában 1914-ben, a háború előtt működött 11 orvos, mig jelenleg 41 orvos folytat itt gyakorlatot. A népességszaporulat, mely százalékban kifejezve kereken 20o/

0-ra tehető, természetesen nem okolja meg a majdnem jöOo/o-05 orvosi létszámgyarapodást. Figyelembe kell vennünk e létszám megítélésénél az irgalmas kórház azóta történt kifejlesztését és a szakorvosok utáni igény megnövekedését. A létszámemelkedés ezen nagymérvű voltát azonban mégis csak leginkább a fiatalabb orvosnemzedéknek a városok felé gravitálása tudja leginkább megmagyarázni. Ha ezzel szemben a pápai járás orvosi I létszámának gyarapodását vizsgáljuk, ott a vá! rosihoz képest effektive négy főnyi emelkedést találunk, ami o/

0-ban 80 a városi 280o/

0-hoz képest. Természetesen ez a szaporulat is leginkább hivatalos orvosi állások szervezése révén állott elő. Pedig hát a járásban a városi 22.000-rel szemben 46.000 ember egészségének gondozásáról van szó! Ezt a — csak egyetlen rendelkezésünkre álló példával illusztrált — tarthatatlan helyzetet akarja megszüntetni, vagy legalább enyhíteni a kormányzat az orvosok »kitelepítési« akciójával. Természetesen nem a már városban élő, ott már hivatalos állással is lekötött vagy egyébként gyökeret vert orvosok kitelepítéséről van szó, hanem a most végző ifjabb nemzedéket akarják anyagi támogatások biztosításával hozzájuttatni ahhoz, hogy magának megélhetést, ugyanakkor a falu népének az eddiginél könnyebben megszerezhető orvosi segélyt biztosítsanak. Ezek a támogatások: kölcsön lenne orvosi rendelő berendezésére, két éven át havi 100 P segély és — ami tán mindennél fontosabb — orvosi lakások építése. Egyelőre 100 községben 100 orvos letelepítésére szorítkoznék az akció, melyet siker esetében folytatnának és kibővítettének. A siker a kitelepítendő orvosok buzgóságán kivül természetesen más tényezőktől is függ. Meg kell ugyanis törni a falusi magyar embernek saját és hozzátartozói egészsége iránti közönyét. Sajnos, ma is sok helyen az állat egészségét sokkal fontosabbnak tartják, mint az állat tulajdonosáét, akihez már csak akkor hivnak orvost, mikor helyette bátran a pap is jöhetne az utolsó kenet feladása végett. Maga az orvos nem elegendő e közöny, ez ősi könnyelműség megtörésére. A munkájáért díjat kapó orvos kényes helyzetben is van a felvilágosítás, a kellő időben felajánlott orvosi segély felajánlása tekintetében. A falu értelmiségének: lelkésznek, jegyzőnek, tanítónak kell ezt az orvoskényszerüsítő munkát a nép jól felfogott érdekében elvégeznie. Csak így remélhető, hogy a falura kitelepített orvosok ott a közegészségügy javára állandóan meg is maradjanak. —or— ártón ® wr 1 r Cipohaz megnyílik márc. 1-én Kossuth-utcában a volt Sugár-helyiségben.