Pápai Hírlap – XXXV. évfolyam – 1938.

1938-12-24 / 52. szám

máit. Ennek több mint a feléi a Pósa verseire; s dalai között kétségkívül azok a legszebbek, legmagyarabbak, legértékesebbek. Szinte ugyanazt mondja a melódia, amit a vers. Barázdás, bús feje talán agyának tekervényeivel és idegrendszere egész hálózatával arra teremtődött, s talán nem is csinált egyebet, csak a magyar melódiák változatait forgatta. Teremtő, képzelődő, daloló 'lelkéből úgy hullott a nóta, mint a sárguló falevél, mikor az őszi szél megrázza a lombot. Még vidám nótáit is bizonyos ború szőtte át. Hiszen valójában a magyar nótának a bánat, a busongás az igazi örök és kifogyhatatlan forrása: ezeréves nemzet ezeréves bánata, művészi megszólalása. Hogy az ember nem is tudja, csak a szive szorongásából és lángolásából érez valamit, hogy a cigány vagy a hegedűje zokog, vagy a költő vagy a magunk szive, vagy éppen mindez együttvéve és együtt és egyetérezve: a magyar lélek, az ezeréves nemzet ezeresztendős bánatát. Lányi is ugyanennek a szomorúságnak a költője, de Dankónál tetemesen kevésbbé termékeny. Az a néhány dala azonban, amelyben dalköltő-vénája megszólalt, bűbájosán szép! »Haragszik a pusz»tabiró ...«, »Eszem azt a kis kezedet...«, »Édes anyám, nagy a bajom énnekem ...« a magyar dalköltészet igazgyöngye. Az egyik ínyilvánságos dalpályázaton, sok száz pályamű között a pályadíjat Lányi Gézia nyerte meg a Pósa következő balatoni versére szerzett nótájával: Siófokra megy a hajó, Az én rózsám odavaló. Vidd el hajó levelemet, Levelemben a szivemet, Szívemben a szerelmemet. Ez a dalpályázat akkoriban nagy vihart kavart föl a Pósa-AsztalnáL A sz^tuáfció Ugyanis az volt, hogy Lányi Gqzla nemcsak Blahánénak volt kedvenc udvari muzsikusa, hanem Feszty Árpádnak is. És Lányi nem fukarkodott a cimbalommal. Blahánétól kapta a színpad művészi dicsőségét, de Feszty Árpádtól a mulatság gyönyöreit. Mert Feszty Árpád nemcsak festeni tudott, de mulatni is. Nem tudom én, hol terem több nóta és jobb kedv: a szinpadon-e vagy — a Becsali-csárdában! Egyszóval: a két cigányon örökösen pörlekedett két jó barát: Pósa Lajos meg Feszty Árpád. Pósa — Dankóért, Feszty — Lányiért lelkesedett és — pörölt, körömszakadtáig. És a két muzsikus, persze, segített pörlekiedni, Lányi megkomponálta az »Édesanyám, nagy a bajom énnékem« kezdetű, elragadóan szép nótát, ami mindjárt a Feszty Árpád legkedvesebb nótájává lett és mindhalálig az is maradt. Dankó ezt alig birta elviselni. — Nevetséges! — fitymálta a Lányi dicsőségét. — Az a szamár cigány (már mint Lányi) szomorú nótát csinált a vidám versre! És mindjárt ő is komponált a versre másik nótát. Szentül meg volt róla győződve, hogy a Pósa verseinlek ő a kizárólagosan hivatott és privilegizált zenei interpretátora, senki más. Hogy más nem is érti a versét, sőt nem is értheti és így nem is tud', nem is tudhat arra muzsikát komponálni. Ezzel a nótával azonban csoda történt. Az íellennóta furcsa kis szerzemény volt. Az első sora csakugyan vidám, kissé még pattogó is. Dje a második sorban már szomorúra fordul iés mindvégig szomorú is marad a melódia. Ahogy én ismerem a Dankó-nótákat, a Inagy Nótiafánák ez az egyetlen nótája; amelyik nem sikerült. Jóformán antimelódia, mely meg sem közelíti a Lányi gyönyörű dalát. Ami különben természetes is és legfényesebben bizonyítja a Dankó igazi költői és művészi nagyságát. Dankó mindenáron vidám nótát akart komponálni, de művészi és költői lelke ösztönszerűen megérezte az erőszakoskodást s föllázadt az akarat jogosulatlan zsarnoksága ellen és a vers költői hatása alá sodródva, maga is, akarata ellenére is szomorú melódiát csinált. Ez a tétovázás, az a zavar, melyből a teremtő erő hite és önbizalma, maga az ihlet hiányzik, érezhető a [nótán és ezt éreztük mi is, mikor a többi gyönyörű Dankó-melódia között a rádióban a müvészpár elénekelte. Dankó nemcsak a költészetben, azon kivül is túlfinom lélek volt. Épúgy, mint mestere és bálványa: Pósa Lajos, soha egyetlen illetlen iszót se ejtett ki. Nem beszélt választékosan, még kevésbbé tudákosan, de amit mondott, azt mindig úri modorban és úri hangon mondta. Pósánál ez magától értetődő volt, ide Dankónál csodaszámba ment. Dankó az átkozódó és esküdöző cigányság között született. Muzsikaszó és malacbanda, babona és káromkodás kisérte lelki ébredésében és fejlődésében. A nagy Nóitafát már vállain hordta a hir és a népszerűség. A nemzet, melyet dalaival visszahódított az operett frivol szellemétől a magyar dal árvalányhajgyöngédségü magyar finomságaihoz: a magyar róna, a magyar erdő, a magyar kert és a szűzies szerelem tiszta költészetének, már ezerszer megkoszorúzta, de a tulajdon édesanyja akkor is olyan hangosan beszjélt vele, mintha Dankó Pista is ürgíét öntene és válykot verne a falu végen. Mikor a nagy Nótafa már végső birokra kelt a csontemberrel, az öreg cigányasszony meglátogatta haldokló fiát. Amint a betegszobába benyitott, a Nótafa ránézett. Szemében bizonyára a gyermeki hála és szeretet fáradt tüze csillant meg, vagy a búcsú bánatos könnycseppje. A sziv oltártüze. Búcsú az édesanyától! A költő bizonyára átérezte a pillanat mély szomorúságát. A nagy útra induló muzsikus lelke talán már valami magasAmig cÚh mte&ih a Darmol dolgozik. Éjjeli ^nyugalmát neí zavarja és mégis estétől reggelre jd és biztosan hat Fájdalom nélkül haji könnyű és teljes ürülést i

déz elő. Ez

és kellemes hatású e hashajtószer a MAGYAR A MAGYARÉRT. Nem akarok könnyet látni, Új sebeket, folyni a vért, Ne szóbeszéd, üres jelszó Legyen: magyar a magyarért. A cselekvés háromszínű Zászlaját kell lobogtatnunk, Tettben lássuk azt a jelszót, Nem elég, ha bizni tudunk. Beszéljen az orosz sikság, Beszéljenek a szerb hegyek! Magyar vértől dagadtak meg Hullámai Piavének. Azt az elfolyt sok piros vért Magyar anya siratta meg, A gyermek sem mosolyog már, Akármilyen piros a regg\ Töröljük le a könnyeket, Oly kevés az öröm, mosoly, Míg a csonka határon túl Szívből csak a madár dalol. Nem akarok könnyet látni, Elfolyni egy csepp magyar vért, A félvilág ellenünk van, Legyen: magyar a magyarért. Györiíy Sándor. II ff LOWY JENŐ BÚTORÜZLETE GYŐR GR. TISZA ISTVÁN TÉR 5. SZÁM. IQttt lOllfli ÓTA MINDIG CSAK JÓT AD. ságbeü bevezetőt dúdolgatott a mennyek reszkető zenéjéből. És az anyja, az Édesanya durván, rikácsolva ráförmedt: — No, hogy a Devla verjen meg! Hát még most se deglettél meg? A Nótafa nagyot sóhajtott, feleletül. Borús szemére fátyol ereszkedett. Alkalmasint nemcsak a maga, d

!e fajtája bús sorsát is siratta hülő szivével, az utolsó könnycseppel. Azt a keserű fájdalmat, hogy őt, a finomságok halhatatlan szószólóját, aki tőle idegen világból szakadt ki a magyar muzsika világába, még maga a tulajdon édesanyja, talán épen egyesegyedül az édesanyja nem érti, nem értheti meg, egyedül csak épen ő nem érezheti dalai gyönyörét és babérkoszorus költészete halhatatlan dicsőségét, akinek a szivéből kapta művészetének örökzengő inspirációit. Ez a fájdalom odafagyott a haldokló Nótafa hülő ajakához és azon a dérmeteg ajakon vitte magával fájdalmát az örökdalok ! mennyei verőfényébe. ÚJDONSÁGOK. T. előfizetőinknek, hirdetőinknek és minden olvasónknak boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. — Karácsonyi istenitiszteletek. A római katolikusoknál első nap misézik és szentbeszédet mond Németh József apátplébános. Második nap misézik Németh József apátplébános, szentbeszédet mond Orbán József káplán. A reformátusoknál első napon az istenitiszteletet végzi Medgyasszay Vince püspök, második napon Ólé Sándor lelkész. Az evangélikusoknál első napon az istenitiszteletet végzi Bácsi Sándor lelkész, második napon Kiss Dezső segédlelkész. — Huszáraink távozása. Városunk közönsége nagy sajnálattal fog értesülni arról a bennünket is leveröen érintő hírről, hogy a helybeli honvéd huszárorsztályt felsőbb rendelkezés el fogja szólítani innen, ahol — mondhatni a magyar honvédség megalapítása óta — állomásoztak. Sok szép régi emlék, a világháború dicsősége és gyásza fűzi őket össze velünk és így, ha a magasabb államérdek előtt, mely őket az északkeleti végvárba, Munkácsra viszi, meg kell hajolnunk, mégis nem titkolhatjuk fájdalmunkat távozásuk felett. Ez — mint értesülünk — január vége felé fog megtörténni s a pápai osztállyal együtt a soproni ezredtörzs és az ottani osztály is ugyanakkor Munkácsra kerül. Nem hisszük, hogy a boldogasszony-úti hatalmas kaszárnyatömb sokáig gazdátlanul maradjon, bizonyára jön ide más derék csapat, de azért a huszárokat, a pápai huszárokat aligha fogjuk elfeledni. — Elhunyt református lelkész. Igaz részvéttel vettünk hírt Karácsoni Várady Lajosnak, a szönyi református egyház lelkipásztorának lelkipásztorkodása 31-ik, boldog házasságának 12-ik évében 56 éves korában türelemmel viselt hosszú szenvedés után történt elhunytáról. A megboldogultat, aki egyike volt a dunántúli egyházkerület legképzettebb és legtevékenyebb tagjainak, felesége Rácz Margit, kislánya Éviké, s velük együtt a városunkban köztisztelt lic. Rácz Kálmán-család és kiterjedt rokonság gyászolja.