Pápai Hírlap – XXXV. évfolyam – 1938.

1938-01-22 / 4. szám

győződfiSn me

g m m Csodlállkozzni fo

g ® • Milyen olcsón váLsárolJ&at kiváló minőségű UTOROKAT leltári árusításunk alatt. opstein butorház, Pápa Mindenki megtalálta, amit keresett. Az is, aki tanulni, az is, aki csak szórakozni kívánt. Aki súlyos társadalmi, lélektani problémákat igényelt, vagy aki higlevű vígjátékkal beérte. Mindez azért volt lehetséges, mert a műsor változatos és sokoldalú volt. S értékes, hiszen a mozi igazgatója a város közönségének hozzáférhetővé tette a mult év kiemelkedő darabjait, ugyanazokat, melyek az európai nagyvárosok közönségét hozták izgalomba. De a mozi ''nemcsak a tudományos és utazási filmek s a "híradó által végezett kultúrmunkát, s bővítette a közönség látókörét. Az által is, hogy a nehezebb fajsúlyú daraboktól irtózó közönséget olyan darabok megnézésére szoktatta, melyek komoly .történeti apparátusuk vagy széles művelődési alapvetésük, máskor erkölcsi súlyuk vagy irodalmi jelentőségük által olyan értékeket adtak, aminőket ez a közönség sem a könyv, sem a színpad útján el nem fogadott volna. Nem meglepő, hogy a közönség érdeklődése elsősorban a magyar filmek felé fordult. Szomorú azonban, hogy amig zenénk, képzőművészetünk, irodalmunk, tudományos iéletiink mindig európai színvonalon mozog, ugyanakkor a magyar filmgyártás úgy viszonylik a nyugatiéhoz, mint Jósika báró regényei Thomas Mannéhez. Ezeknek a filmeknek szelleme aztán hazug magyarságszemléletével, s romantikájával meghamisítja a magyar nemzeti eidost, mérgezi a magyar lelket. Következményeiben csak káros az a rendezői mentalitás, amely ünneplőbe öltözteti a kubikust, amikor a Tisza gátját építi, s kórusban énekelteti a magyar parasztot az aratás izomölő munkája közben. Nem tud olyan darabot elképzelni, amelyben a magyar ne sirva-vigadjon, cigánnyal duhajkodjék. Nem tud filmre vinni olyan magyar mesét, melynek áporodott körúti levegője ne lenne (»L.ovagias ügy«). A történeti filmeket pedig a történeti érzék teljes hiányával készíti el, megspékelve az anakronizmusok halmazával. Elriasztó példa volt a Pogányok, ahol például Szent István korában ciszterci barátokat szerepeltet, akik csak a XII. század közepén jöttek hazánkba, s XVIII. századbeli építészeti stílust alkalmaz benne. Ez ^előbbiek jellemzően fölháborító példája volt a mult évben a »Torockói menyasszony« és a »Noszty fiú...« vászonra rendezése. Ha az utóbbit a regény szellemében rendezik, a legbájosabb magyar film születhetett volna meg. De itt Mikszáth csak cégér volt, s az ember ijedten kérdezi, vájjon miért kellett ezt is békebeli márcos huszár-operetté deformálni, áramvonalas autóval, jázz-muzsikával, s Mikszáth erkölcsi igazságszolgáltatása helyett happy endinggel. Ezek fölfogásbeli primitívsége akkor ötlik szembe, ha a nyugati filmekkel hasonlítjuk össze. Nézzük Reinhardt remekét, a »Szentivánéji álmok. Nem a kiállítás mesebeli gazdagságáról, s a rendező fantáziájának utolérhetetlenségéről szólok. Csupán arról a mély tiszteletről, mellyel a rendező Shakespeare szellemét a leghívebben eleveníti meg. Sokkal egyszerűbb és hatásosabb lett volna Reinhardt föladata, ha a darabot a mai átlagizléshez gyúrja, s csak közönség

1•••MHnr filmet teremt. De ő sokkal messzebb nézett ennél, s adott tökéletes Shakespearet. Ez az oka, hogy a pompás filmet nem élvezhette az, aki nem tudta magát negyedfélszázad előtti szellembe visszaképzelni, aki. nem ismeri az angol költőt, -s nem tudja, hogy a darab mesejáték, sok szimbólummal. Történelmi hűség s a korszellem megértése azonban egyetlen filmet olyan elevenné és erőteljessé nem gyúrt, mint a másik Shakespearet, » Romeo és Júliá«-t. Igaz, rendezője a magyar származású Czukor György, de ezt a levegőt csak a hagyományokat őrző angolszász szellem ihlethette. A darabot képszerüsége, festőisége és hangfelvételei a filmcsúcsteljesítményévé avatta. Az ilyen film miszsziója felbecsülhetetlen. Nemcsak a közönség által rettegett »kötelező olvasmányt« hozza mérték után Is szakszerűen készít közel, de történeti hitelessége nagy szolgálatot tesz elmúlt korok megértésére. Különben hasonló komoly elismerés illeti meg a forradalom korát vászonra hozó Vörös Pimpernellt — Orczy bárónő regényét —, mely ismét magyar rendező, Korda Sándor műve. Ha az angolszász film mesterit ad a törtörténeti filmben, idegesítő tud lenni az amerikai, ha a mai problémákhoz nyul. így Sidney Franklin óriási apparátussal megrendezett filmje, az »£des anyaföld« pompás abban, ahogyan egy idegen világot, idegen kultúrát és lelket megelevenít. De teljesen eltéved a fölépítésben. Ha szabad a műalkotást grafikailag ábrázolni, akkor az egy parabolával rajzolható meg. Az ember látja a bonyolítást, tudja, mikor van a tetőponton, s hogyan jön a kifejlődés. Ezzel szemben ez a film egy vízszintes vonal, mely a végtelenbe nyúlik, az ember sohasem tudja, hányadán van, mikor van tetőpont, bonyodalom. S ugyanez jellemzi valamennyi amerikai filmet, így volt a grandiózus »San Francisco«nál. Talán nem véletlen, hogy a mult év két mély és megrázó társadalmi filmregényét két magyar származású rendező alkotta meg. A »Camille...« Czukor György fműve. Bár kosztümös film, Greta Garbó színészi ereje olyan forró emberivé tudta tenni a gyönyörűen fotografált, pazar rendezésű "filmet, hogy csak a vívódó embereket láttuk. Az »Angyal« pedig — Lubitsch remeke — talán vontatottnak tünt föl sokak szemében, pedig Marlene Dietrich bámulatosan egyszerű színészi eszközeivel sok nagystílű alakítását multa fölül e filmjében. Mindkét darab erkölcsi komolysága, stílusának finomsága felejthetetlen élmény marad. Amikor ezeket a filmeket nézzük, érezzük, hogy a rendező tetőfokára jutott képességének, s elérte azt, aminél magasabbra nem juthat. De különös izgalmat érez a néző, ha a francia filmeket nézi meg. Itt jelesen a »Férfisors«-ra gondolok. Üj idők új dalai mindig meghökkentőek. Hát ezt a meghökkenést érzi az ember, amikor e film levegője csap az arcába. Greville rendezése után iskolásnak, primitívnek és színtelennek érez az ember minden más filmet. Fölrúg a zseniális francia minden rendezői konvenciót, nézést, jellemzést, bonyolítást. S ahogyan ő viszi darabját, szempontjának újságával, eszközeinek rendkivüliségével, művészi ' merészségével meghódolásra kényszerít, s vazt érzi a néző, hogy olyan új útra mutat rá, amelyen a filmrendezésnek a jövőben haladnia kell! Csodálatos az a mód, ahogyan eddig jelentéktelennek érzett momentumokkal a legsúlyosabb dolgokat fejezi ki. A film fotografálása bámulatos művészi leleményességgel történik. Az egészet persze Gaíland színészi játéka viszi, aki a meleg, női szemekért lelke nyugalmát, karrierjét, mindenét feláldozó férfi tragikus alakját megrázó erővel rajzolja meg, s gúnyolja ki. Nem volna teljes szemlénk, ha a német filmgyártásról meg nem emlékeznénk. Igaz, hogy az elmúlt egv-két esztendő alig hozott jelentős fejlődést a német filmművészetben, s a régi Ufa színvonalát alig tudták az új darabok biztosítani. A »Kreutzer-szonáta« — Veidt Harlan rendezésében — szinte kiugró teljesítmény nemcsak a német, de az egyetemes filmművészet terén is. Azonkívül, hogy hű kivan maradni Tolsztojhoz, sok lelki rugalmasságot árul el, s örök emberi problémáit — ragyogó szereposztásban — megdöbbentő hitelességgel formálta meg. Ez a film aztán jól mutatja azokat a tulajdonságokat, amelyek a mai német filmművészet erényei. Erkölcsi mélység, komolyság, ami a zongorista j Backhaus művészetét jellemzi: minden szárI nyalás mellett a fegyelmezettség, ,s a film felelősségének tudata. Ez a rövid filmszemle is sejteti, mennyi komoly művészetet kapott városunk közön1 sége, s ezek a darabok bőven kárpótolják a közönséget azokért a bosszúságokért, melyeket szines- vagy trükkfilmkisérletek, szörnyű majomhistóriák vagy silány magyar próbálkozások okoztak. Karczag Endre moziigazgató mindenesetre felelőssége komoly tudatában vezeti azt a mozit, amely az egykori szinpad nevelő és művelő kultúrális misszióját vette át. Horváth Elek. A házak adóterhe. fe) Régi és sokszor hangoztatott igazság, hogy a háztulajdon van legsúlyosabban megadóztatva. Köztudomású, hogy a házbér jövedelmének több mint hatvan százalékát a közterhek emésztik fel. Az úgynevezett rendkívüli pótlékot az 1931-iki válság után hozta be az akkori kormány, azzal a vigasznyujtással, hogy ez csak átmeneti. Sajnos, ez az átmenet már hat éven át tart és a legellentállóbb réteg roskadozik a terhek súlya alatt. Amikor az adóterhek csökkentéséről beszélni lehet, akkor elsősorban a háztulajdon terheinek csökkentése kell, hogy szóba kerüljön. Ez nemcsak a háztulajdonosok helyzetének javítását jelentené, hanem kiterjedne az iparosra, kereskedőre, tisztviselőre, munkásra egyaránt, mert hiszen minden foglalkozási ágban található szintén egyforma arányban háztulajdonos, tehát az enyhítés általánosan jótékonyan hatna. Itt volna azután az alkalom a szociális ! szempontok érvényesítésére. A bérházak adókulcsa most alacsonyabb, mint a közép- és családi házak után. Ezt a rendszert meg kellene fordítani és éppen a kisebb házak után alacsonyabb kulcsot megállapítani. Az, aki a vagyonát bérházakba fekteti, jobban birja a terheket, mint az a kisember, aki egész élete munkájának eredményét fekteti bele egy családi házba. A régi időben nyugdíjat jelentett egy kis ház, esetleg kert, melynek jövedelméből öreg "korban meg lehetett élni. Ma már ettől messze vagyunk. Ma ezek a kis házak alig hoznak valamit és ha adósság, vagy köztartozás terheli, akkor éppen semmit. Szociális követelmény tehát, hogy a háztulajdon terheit állítsák vissza legalább is a régi ará-