Pápai Hírlap – XXXV. évfolyam – 1938.

1938-04-23 / 17. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATONSzerkesztőség : Vitéz Gömbös Gyula (Liget) utca 6. szám. Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Teleionszámok: Szerkesztőség 171. — Kiadóhivatal 131. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, Főiskolai könyvnyomda. Hirdetések — tarifa szerint — felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Gondolatok a jubileumi esztendőben. A romantikus történetíráson nevelődött ember még ma is gyakran úgy állítja szembe Szent István és Koppány arcélét, mint egyrészt azét a magyarét, aki ősei erkölcsét és hitét elhagyta és idegen befolyásoknak vetette magát alá. Másrészt azét a magyarét — s valljuk meg, vele rokonszenvez — aki gerince törése árán is ősei vallását, erkölcseit vallja, apái hagyományát el nem hagyja. Vagy ha úgy tetszik, az idegenmajmoló magyarét és a „lázadó" magyarét. A szellemtörténeti alapon álló kutatások Szent Istvánja másként jelenik meg előttünk. A magyar nomád-állam az utolsó fejedelmek uralkodása idején az anarchia szélén állott. A nomád-állam alapfeltétele, a nyugati zsákmányolások megszűntek, keletről meg török törzsek vándoroltak nagy számban, s ékelődtek a magyar nemzetségek közé, s lassanként az ország nemzetiségi és politikai alapjai teljesen megrendültek. Ekkor Szent István politikai zsenialitásával tudatára ébredt annak, hogy, ha a nyugatra vetődött magyarság fönn akar maradni, bele kell illeszkednie a nyugati kultúrközösségbe, de e kultúrközösségbe viszont csak úgy tud beleilleszkedni, ha állama politikai alapját nyugati állameszmékkel tudja megvetni. Ezért a Karoling-monarchia gazdasági és politikai szervezetét vette át, a kultúra magvetőiül pedig a bencés rendet hívta Magyarországra, s a nyugati levegőt jelentő német lovagokat. A kemény pogány magyar nemzetségfők megvádolták Istvánt, hogy eladja országát. De a magyar földben az idegen magvak magyar gyümölcsöt teremtek: a Karoling-monarchia államszervezete hatalmas magyar államszervezetté vált, a Karoling comitatus egészen jellegzetes magyar képződménnyé, a vármegyévé fejlődött. Egyszóval Szent István nem adta el országát és függetlenségét mindvégig megőrizte. És nem kétes, hogy önálló állami életét nem tarthatta volna meg, ha nem Nyugattól tanul államalapítást. És ha végigtekintünk a magyar história véres-küzdelmes lapjain, olyan történeti tényeket kell megállapítanunk, olyan tanulságokat kell levonnunk, amelyeket nem téveszthetünk szem elől soha többé, valahányszor nemzetünk és államunk sorsa fölött elmélkedünk. Mindjárt ki is mondom. Valahányszor az ország végveszély előtt állott, a Nyugat karjába vetette magát. És valahányszor a Nyugat nagy eszméit úgy ültette át magyar talajba, hogy azok itt megtermékenyültek, naggyá vált a nemzet, az ország. Itt csak mozaikszerűen mutatok rá multunk kimagasló alakjainak egyik-másik tettére. Szent Istvánt láttuk. És gondoljunk IV. Bélára, aki a tatárjárásnak egész országot letaroló, majdnem enyészetet okozó véres pusztításai után nyugati mintára kultúrempóriumokat jelentő, védelmi célokat is szolgáló erős városok sorát alapította. Vagy gondoljunk Nagy Lajosra, aki olyan új honvédelmi rendszert épített ki azáltal, hogy a nyugati feudalizmusban gyökerező banderiális rendszert valósította meg, s vele a sokáig államfenntartó magyar rendiséget teremtette meg. Egyáltalán nyugati politikájával olyan naggyá tette az országot — három tenger volt határa — amilyen azóta sem volt, ezután sem lesz. De gondoljunk Corvin Mátyásra, aki a humanizmus szellemét, s egy renaissancevilágot telepített a magyar égbolt álá, s általa olyan magassá tette hazánk kultúráját, amilyen súlyt azóta sem képviselt Európa kultúrnépei között. Vagy itt van Széchenyi Istvánunk, aki fölismerte, hogy Magyarország útja, politikája „elkerülhetetetlen halált hozand anyaföldünkre" és ugyanakkor meglátta, hogy a fejlődés, sőt életbenmaradás útját Nyugat jelöli meg számunkra. Társadalmi, gazdasági és politikai reformját, s a kultúrális építést tehát a legnyugatibb fundamentumokra helyezte. Amikor így történelmi példákat sorolok föl, ezek legmélyebbre nyúló gyökerét szeretném megmutatni. Bizonyos időben, bizonyos népek államfenntartó erőkkel rendelkeznek — mint (a manapság sokszor, de legtöbbször ferdén idézett) Szekfü Gyula megállapítja —, s ezeknek az államfenntartó erőknek a gyökerei, bár nem láthatók, de bizonyára lenyúlnak az erkölcsi világba. Már most ezek az államfenntartó erők sokszor hosszú időn, egész évszázadokon át is olyanképen élnek, mint egy elhanyagolt, gazdátlanná vált díszkertben az orchidea, ahol a gaz olyan magasra nőtt, hogy az ott viruló előkelő virág már nem is látható. S vele úgy jár a nemzet, mint az a gyémántbányász, aki ökölnyi gyémántokra bukkant egy elhagyott bányában, de sem emberre nem talál, sem táplálékhoz nem jut napokon keresztül, s kezében a hatalmas gyémánttal fog éhen pusztulni. Mert naggyá, hatalmassá mindig az a nép válik, amelyik az államfenntartó erőket értékesíteni tudja. így a magyar nép is csak akkor boldogúlt, ha az államélet vadvizeit a nyugati haladás eszméinek medrébe tudja kényszeríteni. Sem Szent-István, sem IV. Béla, sem Nagy Lajos, sem Corvin Mátyás, de Széchenyi István sem adták el országukat tehát, és nem tagadták meg fajukat akkor, amikor a nép, az állam szétforgácsolódó, vagy szétesni készülő erőit összefogva konstruktívvá, építővé tették az által, hogy koruk Nyugatjának társadalmi, gazdasági, politikai vagy kulturális fejlődésének jármába kényszerítették bele. És tervszerűen, soha nem késtek el vele. Elpusztult volna a magyarság, ha sorsdöntő óráiban rá nem ébred arra, hogy ősi dicsőségéből megélni nem, abba csak beleszédülni tud. Elpusztult volna, ha idejében rá nem döbben arra, hogy ősi alkotmánya sem tudja megmenteni, ha azt bálványnak hiszi, nem pedig eleven valóságnak, amelynek végső forrása, s ennélfogva megújítója a nép mindenkori létérdeke vagy akarata. És elpusztult volna a magyarság, ha sorsdöntő napjaiban vatesi fénynyel meg nem világosodik előtte az, hogy aki kora lelkét nem tudja megérteni, kora szellemében nem akarja megfüröszteni beteg tagjait, annak sorsa meg is van pecsételve. Egyáltalán elpusztult volna a magyarság, ha nem veszi tudomásul, hogy miként senki sem hajlandó nála primitívebb, a neki ártó emberek barátságát ápolni, és senki sem hajlandó lealacsonyító vagy veszedelmes környezetben élni, azonképen egy európai társadalom sem tűri meg soha, hogy legyen olyan tagja, amelyik az ő magas szempontjait nem teszi magáévá, s nem vállalja olyanok sorsközösségét, akik akár etikai, vagy kulturális, akár állami vagy társadalmi formáit és kereteit szentségtelenné teszik, vagy éppen létét veszélyeztetik. És elpusztult volna a magyarság, ha időleges humanizmus, kultúrájának félretolásával is a szent cél érdekében kemény, sőt nyers akarással nem feszíti meg minden államalkotó erejét, s a talán biborban-bársonyban, vagy kultúrörömökben eléje táruló szétzüllesztő elemeket testéből ki nem veti és mélységes komolysággal össze nem fogja alkotó és teremtő erőit. Alig szükséges itt azt ecsetelni, hogy ma is sorsdöntő napokat él a magyarság. Társadalmi, gazdasági, politikai életünket romboló és bomlasztó erők ásták alá. Tudomásul kell vennünk, hogy ilyen keretek között nem maradhatunk fönn a népek európai színpadán. Viharban hányódó hajónk iránytűje nem lehet más, mint a történelen körvonalazott tanulsága: Nyugat felé kell fordulnunk, példák kínálkoznak számunkra. Széteső, destruált, gyenge országok a szemünk előtt váltak hatalmas birodalmakká. Előttünk áll Itália, Németország, melyek megmutatták a jövő útját. Tanulhatunk Németországtól szociális felépítést, Itáliától kulturális újjászületést. Tanulhatunk a németektől összefogásra-törekvést, a konstruktív államalkotás alapfeltételét, s mi, — örök álmodozók — kemény puritánságot. Tacitus is a korhadó nyugatrómai birodalom elernyedt polgárainak a kemény germánokat állította példaképül a „Germania"-ban. Ne akarja azonban senki hazánkat olasz hűbérállammá tenni. És senki se akarja Hitlert Magyarországra hozni. Aki ezeket teszi, az hazaáruló. De attól se féljen senki, hogy ha tőlük tanulni akarunk új országépítő munkánkban, magyarságunkat tagadjuk meg. SzentIstván, Béla király, Nagy Lajos, Corvin Mátyás, Széchenyi István példái nemcsak követésre szólítanak föl bennünket, de a vádak ellen is megvédenek. Ez a jubileumi esztendő legnagyobb tanulsága. Horváth Elek. Pápaiak a tanulmányi kiállításon. Május 1-én nyílik meg a székesfehérvári tankerület szentistvánévi tanulmányi kiállítása, mely az egész tankerület oktatásügyének keresztmetszetét fogja adni. Az iskolák, tanárok és tanulók pedagógiai-lélektani és módszertani működése, valamint szociális viszonyaik nyernek e kiállítás keretében olyatr feldolgozást, ami nemcsak magyar, de európai szempontból is egészen újszerű lesz. Ezen a kiállításon a pápai iskolák is képviselve vannak, mégpedig olyan mértékben, hogy arról már most be kell számolnunk. Mindenekelőtt kitüntető megbízatásokkal látta el dr. Balassa Brúnó, a tankerület főigazgatója Závory Zoltán festőművészt, a Városi Ipariskola rajztanárát, akit a kiállítás művészi rendezőjévé és szaktanácsadójává tett. Závory Fedora Sándor tanügyi titkárral beutazta az egész kerületet és megtekintette az egyes iskolák kiállítandó anyagát, s hozzá tanácsokkal szolgált. Magát a kiállítási épületet, ennek termeit, folyosóit dekorálja. Az épület főbejáratánál jobbra-balra elhelyezendő két nagyméretű festmény tervezésére, illetőleg díszítésére megbízást kapott. Ugyancsak ő nyerte a kiállítás plakát-pályázatát, valamint a kiállítókat kitüntető díszoklevelekre kiírt pályázatot. Nagy kitüntetés a pápai rajztanárok számára az, hogy a kiállítás rajzanyagának nagy körültekintést kívánó rendezését pápai tanárok végezik. Tóth Sándor, a kollégium tanára az összes tankerületi középiskolák és középfokú iskolák rajzoktatási anyagát kiválogatja, összeállítja. Tóth Sándor, mint festőművész a sajtóban megjelenendő hirdetés pályázatait nyerte meg. Buday Lajos György, a tanítóképző-intézet tanára a tanítóképzők és elemi iskolák rajzanyagát rendezi. Nagy Lázár tanár pedig a polgári iskolák rajzoktatási anyagát állítja össze. Szelczer Bélát, a polgári fiúiskola rajztanárát pedig ugyancsak berendelte a főigazgatóság Székesfehérvárra és közreműködik a folyosók dekorálásában Závorynak, kinek tervei alapján a kiállítási főbejárat melletti nagyméretű egyik panneu-t festi meg. Az egyes tanintézetek igen érdekes és gazdag anyaggal lesznek képviselve a kiállításon. A tanárok nagy számla vesz részt pe-