Pápai Hírlap – XXXIII. évfolyam – 1936.

1936-08-01 / 31. szám

XXXIII. évfolyam. 31. szám, Pápa, IS36 augusztus 1. Tp. Tek. Főiskolai Könyvtár Ref. Főiskola. Helyben. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. szám. tlöfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 füléi. Telefonszámok: Szerkesztőség 171. Kiadóhivatal 131. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Az olimpiai fáklya útban Berlin felé most hazánk területén jár, talán e percben, mikor a jelen sorokat írjuk, éppen pápai futó — lelkes vasutas atlétáink egyike — viszi a célja felé. A fáklyával szimbólumaként az ép testben lakó ép lélek örök fényének, pár nap múlva felgyújtják Berlinben azt az olimpiai tüzet, melynek fénye a föld öt részéből fel­gyülekezett sportolók nemes vetélkedését vi­lágítja be tiszta, nernes, baráti fényével. Eb­ben a hatalmas vetélkedésben idén is részt vesznek a magyar atléták is. Párisban, Stock­holmban, Los-Angelosban szerzett dicsőségük jelentőssé teszi megjelenésüket, de ugyan­akkor ennek a dicsőségnek súlya is ráneheze­dik szereplésükre. Képesek lesznek-e annyit produkálni, amennyit eddig elértek, ha már a nálunk számban és anyagi erőben százszo­rosan tehetősebb nemzetek kifejlődött, kite­nyésztett sportarányai több többhöz, az ed­diginél szebb eredményekhez nem is juttat­ják el őket. Minden magyar szeme augusztus első felében Berlin felé fog tekinteni, minden magyar lesni, várni fogja a pillanatot — hisz­szük, hogy többször megismétlődő pillanatot —, amikor a győzelmi árbocra a magyar tri­kolor fog felrepülni. Mert hogy felrepül, ab­ban azért a legkisebb mértékben sem kétel­kedhetünk. Annyi becsületes törekvés, annyi komoly munka, mint amennyi nálunk évek óta céltudatosan folyik a sport terén, nem ma­radhat jutalom, siker, elismerés nélkül. Egyet azonban ne feledjenek a netán vérmesen re­ménykedők. Azt, hogy a leghősiesebb erőfe­szítés sem képes a 8 millió és a 80 milliósok közti számbeli különbséget elenyésztetni. Ezt az arányt figyelembe véve, még a kevesebbet is többnek kell tartanunk, a kisebb dicsősé­get is nagyobbra kell értékelnünk. Azt — minden jóslási szándék nélkül is — biztosra vesszük, hogy az ú. n. utódállamok, bár szá­muk nekik is nagyobb és — sajnos — anyagi erejük is bővebben csörgedez, ezúttal is messze mögöttünk fognak végezni. Bizonyí­tani fogja ez is magasabb kultúránkat, intel­ligensebb fegyelmezettségünket, mindazt a sok fölényünket, amiben — mint azt egyik ítélőbíránk, Lloyd George most legutóbb nyil­tan bevallotta — y>tévécUek«. a rólunk ítélke­zők, bennünket megnyomorítók. De a világ látni fogja és mint már nem egyszer, bámulva fogja látni, hogy ez a megnyomorított ország nem a nyomorékok, de az erősek, a bátrak, a dolgozók, az élni akarók országa. Kísérje áldás a magyar atléták berlini szereplését, érjenek el, szívből kívánjuk, minél nagyobb és minél több sikert, ám ha a szerencse nem kedvezne nekik, mi akkor is szeretettel és büszkeséggel várjuk vissza őket, mert abban biztosak vagyunk, hogy kötelességüket hazá­juk iránti rendületlen hűséggel fogják telje­síteni. Jól esik megpihentetni szemünket a rend, az életbiztonság derék őrén, akinek bátorsága, lélekjelenléte, erélye — egyszóval s ez az egy szó mindent kifejez: kötelességteljesítése egész sereg ember életét mentette meg. Már zúdul le a két vonat teherrakományának sú­lyával felérő irtózatos törmeléktömeg, már eláll a lélekzet minden, a környéken levőben, már rohan mindenki biztosabb irányban s ő még mindig ott áll, harsányan kiált, ordít és ágál, mig senki nincs már a járdán, az úttes­ten, csak a másik oldalon sűrű, fekete por­felhőben ő maga, amint szinte megvakulva, tapogatva keresi a legközelebbi telefonállo­máshoz vezető utat, hogy tűzoltókat, mentő­ket, rendőrséget, mindenkit értesítsen a még soha nem látott és hallott szerencsétlenségről. Ezt tette a rendőr, ezt tette a magyar ren'dőr, akit hívtak ezúttal Benke Imrének, de hív­hattak volna Kis IV. Jánosnak, vagy Nagy VI. Andrásnak is, mert — meggyőződéssel állítjuk — hasonló esetben idegei teljesítő képességének határáig Kis IV. János vagy Nagy VI. András is ugyanígy cselekedett volna. Jóleső érzés, nagy megnyugvás az a tudat, hogy a magyar rendőr ilyen, hogy a magyar rendőrre a vész óráiban ilyen biz­tosan, ilyen halálos bizonyossággal lehet szá­mítani. Mert — hisz dübörög a föld, templo­mokat, palotákat rombolnak szét, döntenek le ebben az annyi rémséget megért vén Euró­pában — megtörténhetik még, hogy nem ilyen, bár ijesztő, de — ne adja s nem is fogja adni Isten! — még rettenetesebb pusz­tulás vagy pusztítani akarással szemben kell ép oly elszánt nyugalommal, ép akkora, ha lehet, még fokozottabb kötelességteljesítéssel helyt állania, mint ez a Rákóczi-úti ház ese­tében történt. Megnyugvás száll a lelkünkbe s bizalommal nézünk a jövő elé. Az így ne­velt, így fegyelmezett, ilyen szellemtől át­hatott rendőrségre bizton számíthat az állam, megőrzi a békés polgárok nyugalmát. Hogy kitüntetésben részesül Benke Imre a maga példaadó hőstettéért, azt természetesnek és helyesnek találjuk. Az ilyen ember megér­demli a kitüntetést, mert biztosan nem sze­mélyét érőnek tekinti majd, hanem önmagában és önmaga által a rendőrséget, minden hű­séges, kötelességteljesítő rendőrt lát véle ki­tüntetve. S ha így felsőbbsége megadja neki, ami méltán megilleti, mi csak az iránt érdek­lődünk — s érdeklődünk azért, mert erről sehol egy szót sem olvastunk —, hogy vájjon azok az emberek, akik életüket Benke Imre rendőr erélyes kiabálásának köszönhették, tartották-e vájjon kötelességüknek, hogy ezért pár szóval neki köszönetet mondjanak, kezét megszorítsák. Avagy örülve annak, hogy ép bőrrel menekültek, erről szépségesen megfe­ledkeztek? Amilyen hálás a legtöbb ember, bizony ezt kizártnak éppen nem tartjuk. Pedig annak a Rákóczi-úti rendőrnek a megmen­tettek köszönete minden kitüntetésnél és ju­talomnál még jobban esett volna. Főúri elhatározás. Olyan cselekedet vált immár, mondhatni, köztudomásúvá, amely mellett nem haladha­tunk el szó nélkül, mert ez esetben hírlapírói kötelességünket mulasztanék el. Mert a saj­tónak kötelessége nemcsak a kritika, de az elismerés is. Ennek az utóbbinak: a legteljesebb, leg­feltétlenebb elismerésnek hangját kell hal­latnunk, amikor azt a nemes főúri elhatáro­zást hozzuk a nyomtatott betűk útján is nyil­vánosságra, amelyet Esterházy Tamás gróf, a pápa-ugodi hitbizomány ura azt a 10 holdnyi területet, melyet tőle Pápa városa a létesí­tendő repülőtelep céljaira megvenni szándé­kozott, illetve amelynek megvásárlását a kép­viselőtestület egyhangúlag elhatározta, aján­dék gyanánt ajánlotta fel a jelzett célra s er­ről közvetlenül értesítette az illetékes leg­főbb hatóságot. Továbbmenőleg azt a 200 holdnyi területet pedig, amelyet ugyancsak a hitbizományi uradalomtól a repülőtér ré­szére 50 évre évi 5000 P-ért bérbe akart venni a város, évi 10 aranykorona jogelisme­rés mellett — ami annyit jelent, hogy ingyen — átengedi, bérbeadja a városnak. Esterházy Tamás gróf ezzel az egészen váratlanul jött, spontán cselekedetével, ne­mes gesztusával mig egyrészt a létesítendő repülőtér nemzeti jelentőségének mélységes átérzéséről tett bizonyságot s példaadó mó­don hozta meg a haza oltárán a maga áldo­zatát, addig másrészt nagy jót cselekedett Pápa városával, amelyet ez a főúri elhatáro­zás a nagy cél, de saját jól felfogott érdeké­ben is készséggel elvállalt anyagi kötelezett­ségektől mentesíti. A város a maga forgal­mának emelkedésében csak élvezni fogja majd az új, nagyszerű létesítmény előnyeit, mig a terhek levétettek a város, illetve a város adófizető polgárságnak vállairól. Régi, dicső elődök példáját követte e tényével Esterházy Tamás gróf. Erősítette azokat a szálakat, melyek családját négy év­század óta Pápa városával összefűzték. Meg­mutatta, mint ahogy az ősök közül is any­nyian bizonyságot tettek róla, hogy a nem­zet, a nemzet védelmi biztonságának ügyét mindennél előbbre való szent ügynek tartják, amelyért áldozni szívesen, önkéntesen áldo­zatot hozni bármikor készen állanak. És szé­| pen, elegánsan megmutatta, hogy úgy érez, ! mint az ősök éreztek ez iránt a sok viszontag­j ságot látott, szerencsétlen körülmények miatt fejlődni, emelkedni oly nehezen tudó város iránt is. A város jövője szempontjából biztató re­ménysugarak lövellenek ki ebből a gyönyörű főúri elhatározásból. Reménysugarak, amelyek sok minden olyan terv — Tapolca-sétány, szállodaépítés s még akárhány — megvalósu­lásával biztatnak, amelyek hivatva vannak ezt a várost idegen forgalmi szempontból is vá­rosnak nevezhető empóriummá tenni, sok min­den olyan eszme kivitelével kecsegtetnek, amelyekről keserves vergődésünk között már­már lemondtunk. A helyzetkép íme lényegesen megválto­zott. Hála és köszönet érte a grófi hitbizo­mány urának, aki a hazának adott főúri aján­dékával Pápa városának is ajándékot: a jobb jövő reménységének ajándékát adta. Ot év eseményei. (mv) Az elmúlt július hónap közepe szomorúan emlékezetes évfordulója volt a ma­gyar gazdasági életnek. Öt évvel ezelőtt, 1931 július 14-én rendelték el a bankzárlatot. Ez a nap volt a gazdasági válság hullámvonalá­nak legmélyebb pontja. Azóta öt küzdelmes esztendő telt el s — bár távolról sem cé­lunk a mai helyzetet rózsás színekkel festeni — tárgyilagosan megállapíthatjuk: a gazda­sági élet irányvonala, különösen az utolsó három esztendőben állandóan felfelé ívelő tendenciát mutat. Az emberi lélek érdekes vonásai közé tartozik az is, hogy amikor a jelenvaló idők terhét érzi és viseli, elfeledkezik a mult ba­jairól. Elmosódnak előtte a sötétebb körvo­nalak, csak azokra emlékszik vissza, ami szép és kellemes volt s könnyen hajlandó minden összehasonlításnál előnyben részesíteni a mul­tat a mával szemben. A gazdasági viszonyok! egybevetésénél és mérlegelésénél azonban nem szabad ebbe a hibába esnünk, mert itt a szá­mok és tények beszélnek. A bankzárlat elrendelésének idején nem-

Next

/
Thumbnails
Contents