Pápai Hírlap – XXXIII. évfolyam – 1936.

1936-07-18 / 29. szám

XXXIII. évfolyam. 29. szám. Pápa, 1936 július 18, Tp. Tek. Főiskolai Könyvtár Ref. Főiskola. MINDEN SZOMBATON. Szetketí^vuuj Helyben. CIQfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefonszámok: Szerkesztőség 171. Kiadóhivatal 131. s : .aptulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Csodák, úgy látszik, mégis történnek, ha csoda az, amit az ember elképzelhetetlennek tart és mégis megvalósul és megvalósul úgy, ahogyan azt senki nem képzelte el. Látva azt a feneketlen gyűlölködést, amely a szegény, kicsi Ausztria és annak mai kormányzata felé fordult, ki képzelte volna el, hogy a gyülölségnek ezt a véres tettekben is megnyilatkozó szellemét valaha az engesztelékeny•ség, a barátság érzése váltsa fel? A megoldást még csak alig pár hét előtt senki ,máskép nem képzelhette el, mint hogy a nagy hal»— akár tetszik ez a versaillesi, immár lecsúszni kezdő hatalmasoknak, akár nem, — megeszi a kis ha-* lat és a németek — tán némi kisebb ellen-* állást legyőzve — ugyanúgy bevonulnak Ausztriába, mint ahogy bevonultak a Rajnazónába, s ahogy rövidesen birtokukba veszik Danzigot is. Avagy képzelhető volt úgy is a megoldás és diszpolgár-választások, elkobzott (feltétlenül: jogtalanul elkobzott) magánvagyon, sőt főhercegnői látogatások alakjában is ez kisértett inkább az utóbbi időben s ezen rágódott, libabőrösen ettől borzadozott a kisantant díszes kara, képzelhető volt úgy is az osztrák kérdés megoldása, hogy visszahozzák a Habsburg-uralkodót s aztán idegen erők segítő támogatása mellett — ha kell, fegyveresen is — ellenállnak minden bekebelezési kísérletnek. És nem történt sem így, sem amúgy és mégis megtörtént, amit mindenki elképzelhetetlennek tartott, a csocla, — valódi csoda módjára — akkor és úgy született meg, amikor és ahogy azt senki semi gondolta volna. Most aztán nagyban kutatnak a szerző után. Mussolini zsenialitását látják sokan a béke létrejöttéből kicsillogni, ám a legnagyobb hódolattal a Duce lángelméje iránt: megkérdezzük: vájjon lett volna-e erre gondja, ha az angol megtorláiái politika nem terelte volna őt a németekkel való barátkozás vágányára? Igaz, hogy nem az indító ok! a fontos, hanem az elért eredmény. És ha az eredményben neki is része van, illesse meg őt is az az elismerés, amely feltétlenül kijár — mint ezt külföldi lapok is megállapítják — a magyar diplomáciának is, amely állandóan és állhatatosan egyengette e nehéz három év alatt a két egynyelvű nép megértésének és közeledésének lehetőségét. Mindezeken kívül azonban — a mindezek sorában nem is említettük a pár hónap előtt Bécsben (és Budapesten is) megfordult Austin "Chamberlaint, aki állítólag szintén tett volna valamit a kibékülés érdekében — s mindezeken felül főkép, úgy véljük, a legfőbb tényező volt ennek a csodának megteremtésébein, egy! legkevésbbé természetfölötti, sőt a legtermészetesebb tényező t. i. a józan belátás. Németország belátta, sőt meg is tapasztalta, hogy elég erős és hatalmas Ausztria nélkül is, viszont jóbarátokra még a legerősebbnek és leghatalmasabbnak is szüksége van, szüksége lehet. Ausztria kormányzati irányzata, annak erősen katholikus irányú és nem a Vezér elvén, hanem rendi alapon megszervezett diktatúrája nem egyezik ugyan a birodalmival, de hol van az megírva, hogy csak teljesen egyszőrű államok léphetnek egymással baráti viszonyba? És minden belső berendezkedéstől függetlenül, az csak nyilvánvaló, hogy az évezredes — Mária Terézia korabeli és kőnigréci kisebb-nagyobb háborús konfliktusok ellenére is tényleg fennálló — kapcsolatokon kívül évezredes érdekközösség is fűzi össze a nagyt és a kicsi német államot. Nem természetes-ef tehát, hogy ez a kibékülés a kicsire nézve) határozottan megtisztelő formák között létrejött. Hogy lehet ezen mégis csodálkozni? Hogy lehet itt csodáról beszélni? Csodálatos 2lZ emberi faj! A szellemi együttműködés bizottságában Herriot, Valéry és mások szájából annyi bók, annyi elismerés hangzott el hazánkról, mint a szellemileg együttműködők legutóbbi vendéglátó gazdájáról, hogy szinte belepirulnunk kell a sok dicséretbe. Ilyen figyelmet, ennyii előzékenységet, s ennyi kedvességet, ekkora vendégszeretetet sehol nem tapasztaltak a szellemi együttműködők, rnint e mi magyar hazánkban. Herriot pláne odáig volt, hogy nem vehetett részt a magyarországi tanácskozásokon (valószínűleg szívesebben ette volna a Gellért kosztját, minthogy az ő segítségével kormányrajutottak sztrájkjaiban, gyármegszállásaiban gyönyörködjék) és legközelebbre feltétlenül beígérte személyes eljövetelét. Tormay Cecil, mint hazánknak a bizottságban képviselője, csak irult-pirult és hajlongott a bókok előtt, de szivében — úgy képzeljük! — ő is ugyanazt gondolta, amit mi, t. i. ezt: Hát van nálunk jobb lelkű, gavallérabb nép még ezen a földön? Hát tud valaki csak egy kis barátkozási hajlandóságért hálásabb lenni, mint ahogy mi tudunk? Hát képesebb valaki önzetlenebbül örülni annak, ha az idegen jól érzi magát nálunk, mint ahogy mi szinte önfeledten képesek vagyunk erre? Hát van szive másnak áldozatosabban eljárni vendégével szemben, mint aliogy nekünk nemcsak szivünk, de — mint azt a szellemi együttiműködők, az interparlamentáris unió, a nemzetközi asszonyhét esete bizonyítja — még pénzünk is van rá mindig. Nem vagyunk-e ebben a mi szinte tán kissé túlzó gavallériánkban kissé talán naivak is? Nem tartanak minket esetleg a világ balekjéinek? Mert a bók, az elismerés, a dicséret, ami számunkra kijut, abból bizony meg nem élhetünk. Azzal egyetlen elszakított véreinknek sérelmét nem orvosoltuk, s egyetlen kenyerétől megfosztott magyarnak kenyeret nem adtunk, egyetlen nyelvének megtagadására kényszerített magyar ! gyermeknek a hulló könnyét le nem töröltük. Vagy ez a vendéglátás, ez a nagy gavalléria tőkebefektetés csupán, mely előbb vagy utóbb mégis meghozza a maga kamatait? Nem, a világért se'm ezért tefstszük! Tesszük, mert ős időktől kezdve így tettük. Ez velünk született. Urak vagyunk. Szegények vagyunk, de jól élünk. És ezt a jó életet még hatványozott mértékben — mint a gázüzem lakomáján történt: négyféle pompás magyar ételsorban — produkáljuk a külföld előtt. Vigadunk és élünk cigánynóta mellett, magyar módra. Mit tudja az a külföldi, hogy »mig Mohácsnál nem csatázott a félholdú büszke tar, víg volt addig, hej azóta; sirva vigad a magyar!« Talán — az egész világ egy nagy talán! — egyszer majd mégis megérti ai külföldi is ennek a vigadásnak valódi értelmét, megismeri ennek a nemzetnek a valódi lelkét... „A kétszer kettő sokszor csak kettő." Abban a jólétben, amelyet a gazdasági élet a maga természetes útján épít ki, sokkal nagyobb erő van, mintha megpróbálnánk, hogy az állam fiskalizmusán keresztül teremtsük meg. Az etikai, szellemi és morális erők teremtik meg a gazdasági erők megmozdulását. Meg vagyok győződve, hogy minden kormányzati tevékenység teljes erővel a tőkeképződés tengelyében áll. Valahogyan fogalomzavarok vannak e tekintetben. Származik ez talán abból, hogy nem ismerjük a tőkének igazi fogalmát, nem ismerjük teremtő és szervező erejét. Elfelejtjük, hogy nem állunk a magas kapitalizmus legtetején, hanem valahol középúton, ahol a tőkeképződés elsősorban a kisgazdaságok útján történik és a kisgazdasági vagyonnak tőkeképződése ad erőt a nemzetnek. Tessék megnézni a betéteket. Az egymillió betevőből 90—95 o/

0 kisember. Ne felejtsük el, hogy a tőkeképződés elsősorban termelés eredménye. Megköveteli — épen olyan országban, mint a mienk — az önfeláldozást és a lemondást és a kisembereknek önfeláldozása teremti meg a tőkét. Nem kell a nagytőkével élesen szembehelyezkedni, mert az ipari munkásság például főként a nagytőkéből él. Mindent el kell követni, hogy a tőkeképződést előmozdítsuk. Ebből a szempontból látom azokat az időket is elkövetkezni, amikor az adópolitikát ennek tengelyébe? kéli állítani. Van Swiftnek, ennek a kiváló angol írónak egy nagyszerű egyszer-egye, amely azt mondja, hogy »a kétszer kettő sokszor csak kettő«. Az adópolitikára is áll ez sokszor, amikor az adótételek túlmagasak, vagy nincsenek arányban a gazdasági erőkkel. Természetszerűleg nem tudok olyan adóreformot elképzelni — és ebben teljesen igaza van a pénzügyminiszternek —, amely a fogyasztási adók kiküszöbölésével az iegyenes adók révén fokozná a bevételeket. Ez száz évre menő munka volna, Angliában is így történt. Nekünk, mint a legtöbb kontinentális államnak, számolnunk kell azzal, hogy ehhez nagyon hosszú idő kell. De nem tudom elfogadni azt az álláspontot sem, amely nálunk az egyenes adók rendszerének valami mélyreható reformját akarja keresztülvinni és különösen azt nem, amely a rendszert akarja megváltoztatni. Tessék megnézni egész Európának egyenesadó rendszerét, merem állítani, hogy nincsen olyan egyszerű rendszer, mint a mienk. És még egyet! Ha valahol "a reformokterén szükség van óvatosságra, elsősorban az adópolitikában van arra szükség. Üj rendszerekkel sokkal több bajt és zavart okozhatnak és nagyobb kieséseket, mintha a régi útofl haladunk. De a pénzügyminiszter a kérdéseket úgy fogja meg, hogy az egyes adónemeken belül tulajdonképen azokat a módosulásokat vigye keresztül, amelyeket az élet követel. Az adóstatisztika, amelyet annakidején én rendeltem el, feltárja, hogy melyik úton kell haladni, melyik út a helyes és giazságos az egyes adókon belül. A tőkeképződés gondolatát képviselem és első feladatnak azt tekintem, hogy ha az a javulás, amely megindult, tovább tart, a pénzügyminiszter siessen olyan reformokkal, amelyek a tőkeképződés útjából törekszenek az akadályokat elhárítani. Ezen a téren sok a teendő és elsősorban fontos az, hogy a kisgazdaságokat belevonják a tőkeképződésbe. Meg kell szüntetni elsősorban a válságelőírta pótlékokat. Ott vannak az illetékek, amelyek igenis lehetővé tesznek széleskörű re^ formokat. A magam részéről egy másik gondolatot is fel akarok itt vetni: a szociális gondolat további kiépítését. Nem igen van 'Európában olyan adórendszer, amely olyan tág teret ad a szociális gondolatnak, mint a mienk. Azffc az elvet vallom, hogy van olyan helyzet a gazdasági és pénzügyi politikában, amikor az adótételek csökkentése fokozza a bevételeket. Ebből kiindulva, a magam részéről melegen üdvözlöm mindazokat az intézkedéseket, amelyek a tőkeképződést ezen a téren is előmozdítják. 1930-ban megtörtént az 50 pengőig menő kataszteri jövedelemmel biró gazdáknak a földadó alól való felmentése, most pedig a kormány 100 pengőig emelte ezt az adómentességet, amivel nagy néprétegek fizetésképességét és erejét javítva, a tőkeképződést is előmozdította. Dr. Bud János ny. miniszter, orsz. gy. képviselő.