Pápai Hírlap – XXX. évfolyam – 1933.

1933-10-21 / 42. szám

os tudni, hogy természetes 11 keserüvizével, eltávolítjuk a gyomor és belekben rej= íőző és kórokat okozó baktériumokat. Elintéztek több városi lakásbérlő kérvényét, .a legtöbbnél engedményt adva az eddig fizetett bérekből. Behajthatatlanná vált elmebetegszállítási költségeknek törlését kimondták, ugyanakkor azonban Dienes Sándor tisztviselővel szemben, akinek mulasztása folytán a város károsodott, a vagyonjogi felelősséget megállapították. Végül tudomásul vették a húsvágó r.-t.nak egy belga céggel történt megállapodását és a sertésvágást darabonként 1.60 P-ért engedélyezték addig ís, míg az új szerződést legkésőbb az év végéig letárgyalhatják és elfogadhatják. A közgyűlés este fél 7 órakor ért véget. Frontharcos-alakulásra. 1918 októberében, ezen a legszomorúbb magyar őszön nemcsak a fegyvert vették ki a világ négy tája felé, az orosz, román, szerb, olasz és francia harctereken s mindenütt bár

1 ádáz tusák és véres áldozatok árán meghódított •— idegen országrészekben küzdő magyar katonák kezéből, nemcsak a több miint négy év alatt átélt lelki kínjainak és testi szenvedéseinek értékelésétől zárkóztak el, nemcsak önfeláldozó bátorságának és rendületlen kitartásának jutalmazását tagadták meg, hanem — s ez volt a legnagyobb tragikuma a magyar világháborús front összeomlásának — még a hitüket és .meggyőződésüket is megtámadták és részben meg is tagadták: vájjon jó harcot harcoltak-e, igaz ügyért küzdöttek^e? A külső ellenségein győzedelmeskedő s csak a belső ellenségeink hátbatámadásától lejgyőzött magyar harcosok riéfn így térték haza a »nem akarok katonát látni« jelszótól hangos magyar hinterlandba, mint ahogy ezt a fronton töltött nehéz, hosszú évek alatt elképzelték, idehaza nem így fogadták a véres csaták életben maradt hőseit, mint ahogy azt megérdemelték. A fegyveres ellenség előtt keményen megállták helyüket, a harcterek ezer veszélyével bátran szembenéztek, de idehaza megroppantak a pacifista alattomos, lélekölő támadásától, szégyenkezve sütötték le szemüket az okosak és felvilágosultak« gúnyos tekinteteitől^ A virágtól ékes és a szép magyar daloktól hangos menetszázadok maradványai rongyosan, dísztelenül tértek haza, nem beszéltek háborús élményeikről, eltették a fronton szerzett kitüntetéseket és csillagokat, sőt még az ellenséges fegyverektől kapott sebeiket is gondosan takargatták s legfeljebb akkor árulták el bénaságukat, ha a magyar állam és társadalom részéről elfelejtve és elhagyatva, egyéb jövedelmi forrás vagy megélhetési lehetőség hiányában koldulni voltak kénytelenek. A népés tanácsköztársaság antimilitarista rendelkezései megsemmisítették a szép múltú ezredeket, szétdúlták a nehéz időkben összekovácsolt. kötelékeket, sőt elnémították a frontharcosokban még a bajtársi szellemet is, amely pedig a világháború legválságosabb szituációiban oly csodálatraméltó tettekre inspirálta a magyar katonát. Nemcsak a társadalom felejtette el Sabácot, Limanovát, Gorlicét és Assiagót, a Nádasdy-huszárokat, a huszonhatos bakákat s a derék magyar ezredeket, de mi frontharcosok is megfeledkeztünk egymásról, nem ápoltuk a bajtársi szellemet, nem őriztük meg szivünkben a bajtársi szeretetet. S a mások hálátlanságán kivül talán ez a legfőbb oka és magyarázata annak a sok mellőzésnek és igazságtalanságnak, amelynek részesei lettünk. Csak így volt lehetséges, hogy a forradalmak alatt és után a háború rokkantjairól, a hősi halottak hozzátartozóiról senki sem gondoskodott s az életerős és munkaképes frontharcosok nagy része sem tudott elhelyezkedni. Őszintén be kell vallanunk, hogy mi is mulasztást követtünk iel, amikor türtük a tradíciók megtagadását, amikor engedtük eltépni a bajtársi kötelékeket, mert nemcsak érdekünk, de kötelességünk lett volna ezek fenntartása, megerősítése, ápolása, állandóan ébren tartani a dicsőséges multat, megismertetni a társadalommal, különösen az ifjúsággal a háború fényesebb fegyvertényeit, elismertetni a háborús érdemeket s kieszközölni — ha másképen nem megv, hát kiharcolni — azt, hogy a háború áldozatairól, a hadiözvegyek-, árvák- és rokkantakról a magyar állam és társadalom lovagiasan és bőségesen gondoskodjék. Ha a frontharcosok idehaza is frontot alkottak volna, nem kellett volna 14 évnek eltelnie a rokkanttörvény életrekeltéséig, nem alamizsna formájába és morzsákkal, hanem intézményesen s már korábban gondoskodtak volna róluk. Ily belső front a polgári életben is jobb érvényesülést s több elismerést vívott volna ki a háború katonáinak. Hosszú tétlenségben, passzív dermedtségben eltelt évek meddő várakozását van hivatva aktív, cselekvő tevékenységgé változtatni azon országos szervezkedés, mely az országos frontharcos szövetség megerősítését s ennek okából csonka országunk minden városában és községében a helyicsoportok megalakítását célozza s amelynek tgv mozzanata lesz városunkban folyó évi október hó 22-én, vasárnap d. e. 11 órakor a Levente-Otthon nagytermében a pápai helyicsoport megalakulása. Hiszünk abban, hogy a volt frontharcosok lerázzák magukról azt a fásultságot és közömbösséget, amely a sok mellőztetés és csalódás folytán lelkületünket belepte. Bár emberileg érthető, hogy aki rokonban is sokszor csalatkozott, az már nem bizik igazában s annak érvényesülésében. Bár a sok lemondástól és szenvedéstől megviselt szív nehezen dobban fel újabb Ígéretekre, de mégis reméljük, hogy ezen mozgalomban nem a túltengő egyesületi alkotás egy újabb rohamát fogják látni, hanem érdekeinknek érvényesítésére, méltányos kívánságaink kielégítésének kieszközlésére hivatott éiJ képes — bár késői —, de még el nem kés&tt komoly szervezkedést, amely egyesít magában foglalkozásra, vagyoni., helyzetre, rangra, képzettségre,. .vallásra való tekintet nélkül mindén magyar volt frontharcost. De hiszünk abban is, hogy a nemzeti érzésű és hazafias goujdolkodású közönség nemcsak megértéssel és szeretettel fogadja a szervezkedést, hanem azzal a lelkesedéssel és testvéri érzülettel, amellyel a menetszázadokat kísérte el 1914-ben a vasúti állomásig s amelylyel az első sebesülteket fogadta. Lássa bennünk a magyar sorscsapásinak sebesültjeit s a magyar jövő harcosait. m A kollégium ©mlékballagása Adásztevelre. 1933 október 15. A pápai kollégium küzdelmes és dicsőséges múltja egyik nevezetes eseménye százötvenéves emlékezetének hódolt mult vasárnap. Ez idén 150 éve van ugyanis annak az időpontnak, amikor a kollégium 31 esztendeig tartó száműzetése véget ért és ismét visszatérhetett ősi székhelyére. Számkivetettsége ideje ialatt a szomszéd Adásztevel nyújtott neki otthont s ez ideiglenes régi otthonba zarándokolt el most a kollégium ifjúsága, élén tanári karával, hogy ott hálája és kegyelete adóját leróhassa. Az emlékballagásnak verőfényes szép idő kedvezett. Negyed 2-kor indult el a csapat, elől a kollégium selyemzászlóját vitték, utána a kisebb, majd a nagyobb diákok s végül a teológusok következtek. Bezárta a sort a tanárok csoportja, kikhez még számos helybeli kollégium-barát is csatlakozott, míg mások kocsin és autón mentek ki Tevelre, hova egy kegyeleti kerékpár-staféta is pontosan kiérkezett. Az új kitűnő országúton frissen haladva 3 óra előtt ért a menet ki Tevelre, ahol a lakosság teljes számban gyűlt össze fogadtatásukra. A községháza előtt Böröczky Dezső községi jegyző, a ref. templom előtt Szakáll Ernő lelkész lelkes szavakban üdvözölte őket, kifejezve örömüket azon, hogy a kis Tevelnek jutott valaha a kollégium befogadásának tisztessége. Az üdvözleteket dr. Tóth Endre főisk. igazgató köszönte meg. Ezután felkeresték a jelenlegi iskolaépületet, melynek helyén A NAP LEGSZEBB ÓRÁJA a kávézás ideje. A babkávé hangulatot és kitűnő közérzetet teremt. IV. pörköltkávékeverékünk csomagolása a kávéskannát ábrázolja. Ez a jó háztartási keverék nagyon olcsó: l/s kg. ára: P \30. tehát mindenki számára elérhető. Tartunk azonban ezenkívül finomabb, illetve olcsóbb keverékeket is. Meinl Gyula r. t. állott a pápai kollégiumnak száműzetése alatt épült egyetlen tanteremből álló szerény épülete is. Majd a templomba vonultak át, ezt szintén annak idején a beköltözött pápaiak segítettek megnagyobbítani. Ennek falában akarják majd a kollégium teveli tartózkodásának emlékét márványtáblával megörökíteni, amely cél elérésére Tóth Sándor művészi kivitelű, a visszatérő pápai diákot ábrázoló Ünoleummetszetét árusítják. A templom zsúfolásig megtelt a vendégekkel és a teveliekkel. Felhangzott az ősi zsoltár: Akik bíznak az Úristenben nagy hiedelemben, Azok nem vesznek el semmi veszedelemben. Nagy Gábor gimn. vallástanár áhítatot keltő imája után dr. Tóth Endre tartott nagyértékű előadást a kollégium teveli éveiről. Elmondotta a ref. egyház és iskola Pápáról felsőbb rendelkezésre történt kitiltatását, a végrehajtás drámai mozzanatait, a teveliek hittestvéri jóságát, a kollégium itteni letelepedését, az itt történt építkezéseket, ismertette a praeceptorként működő Nagy Mihály egyéniségét, az iskola működését, majd az 1783-ban történt visszatérés körülményeit. Említésre méltó, hogy a köll&giüm ez ém&érÖltŐ tórtáma alatt csak mint grammatica schola működhetett, ami a mai,középiskola I—II. o.-nak felel meg, ám Nagy A^ihály felsőbb engedély nélkül a magasabb »syntaxis schola« anyagát is megtanította, így készítve elő növendékeit arra az időpontra, amikor — mint az ezen időpontban keletkezett címerében is olvasható —, ismét »szabadon tenyész«-hetett az ősi iskola. Befejezte a megható ünnepséget Szakái Ernő helybeli lelkész szép imája, s kiegészítették a teveli híres énekkarnak Csonka Árpád kántor vezetésével művészi összhangban előadott énekszámai. Közénekként »Térj magadhoz drága Sion«, majd pedig a Himnusz voltak a végakkordok. Ünnepség után az ifjúság ismét azonnal felsorakozott és azután az alkonyodó ég alatt, az előbbi úton, diák- és népdalokat énekelve, példás rendben vonult vissza Pápára, hogy az emlékezés ritka ünnepe után másnap ismét rendes munkájához lásson. Mi van a hordóban? — Mulatságos szüreti história. — Egyik környékünkbeli szőllőben vasárnap vidám szüretet tartottak, melyre a rokonok és jó ismerősök közül többen voltak hivatalosak. Ámbár lassan teltek a hordók, vidáman folyt a szüret; a gyenge eredmény magát a gazdát bántotta legkevésbbé, sőt rajta volt, hogy vendégei minél jobban érezzék magukat hajlékában. Leereszkedett már az est, fekete szárnyai szétterültek a hegyen, amikor a szüretelők konstatálták, hogy az »edény« kevés, a még kipréselésre váró szőllő leve nem fér bele a hordókba, amelyeket jóeleve előkészítettek. Hova tegyék hát a kimaradó mustot? — ez volt a kérdés. Egy kis gondolkodás után a gazdának mentő ötlete támadt. Van a pincében egy kis harmincötliteres, félben álló hordó, amelyből üvegekbe lefejtik a bort, s a kimaradó mustot az így megüresedett hordóba helyezik. Megbízta tehát az egyik fiatal gazdát, aki a szüre^ telésnél segédkezett, hogy a présház mellett