Pápai Hírlap – XXVIII. évfolyam – 1931.

1931-10-17 / 42. szám

zárószó jogán. Németh József előadta, hogy a róm. kath. hitközség a növendékek nagy létszáma miatt valóban kénytelen volt a közelmúltban két iskolaépületet emelni, s hogy ez mennyire szükséges volt, bizonyítja az, hogy ma is vannak már osztályok 80—85-ös létszámmal egy teremben. Nem hiszi, hogy a város kényszeríteni akarna felekezeteket, hogy iskoláikat a városnak átadják. Dr. Hoffner Sándor nem képzeli, hogy néhány ezer pengő arra bírhatná az oktatás terén nagy érdemeket szerzett egyházakat, hogy iskoláikról lemondjanak. Dr. Fehér Dezső arról szól, hogy a régi költségvetések reálisak voltak-e ? Igenis azok voltak, s ha ma nehézségek vannak a beruházások kamatainak fedezésénél, azt a tavaly óta beállott gazdasági krízis idézte elő. S vájjon lehet-e ezért a vasúti makadámutat, a Széchenyiutca kiköveztetését és más közszükségleti beruházást kifogásolni? Tiltakozik az ellen, hogy a villamos áram már január 1-től emeltessék, a többletből (80Ó0 P) hogy képzelhető, hogy egy másfél kilométeres út megépítése kikerüljön. Dr. Sulyok Dezső fenntartja azt az állítását, hogy a felekezetek képesek lehetnek szintén megtakarításokat eszközölni, példával idézve, hogy a kath. hitközség egy tisztviselői fizetésnél megtakaríthatná a városi segély vitás részét, valamint állíthatván, hogy a bencésrend a segélyt orgona céljaira tartalékolja. A segélyelvonás a francia forradalom példája szerint nagyobb áldozatkészséget és erősebb hitéletet teremthet meg a hivek körében. Szavazás előtt dr. Uzonyi Kálmán jogügyi tanácsos azt fejtegette, hogy a takarékossági bizottság javaslata elfogadtatván, három hónap előtt újból határozni ez ügyben nem lehet. Szavazás. A polgármester ezután feltette a kérdést, kiván-e a közgyűlés ez ügyben érdemileg dönteni, névszerinti szavazás útján 22 szóval 17 ellen ezt kimondották, s ezután 21 szóval 18 ellenében "elfogadták az állandó választmány azon javaslatát, mely az egyházak és tanintézetek segélyeit csak mérsékelten (18—20%) csökkenti. A költségvetés többi tételeit vita nélkül elfogadták. Interpellációk. A napirend végével Németh József interpellált a kálvária melletti szemétlerakodás miatt, aminek megszüntetését a polgármeter rövid belül kilátásba helyezte. Dr. Kardos Károly a városi árverések ügyében interpellált, az árverést szenvedők érdekében. A polgármester az ügy kivizsgálását megígérte. Szalay Lajos az inségakció állása és az ínségesek munka alkalmai ügyében interpellált. A polgármester kijelentette, hogy legnagyobb gondja ma ennek a problémának megoldása és mihelyt a programja készen lesz, a közgyűlés elé fogja hozni. Karcsay Béla azt tette szóvá, hogy a lebontott színházépület tégláit a Széchenyi-téren hagyják. A polgármester azt válaszolta, hogy mihelyt a szinház helyéről határozni fognak, az anyagot oda fogják elhordani. A gyűlés fél 7 órakor ért véget. * * * Dr. Sulyok Dezsőnek a városi közgyűlésen a bencés gimnázium segélyével kapcsolatban elhangzott állítására vonatkozólag illetékes helyről a következők közlésére kértek fel bennünket: A bencés gimnázium menzájának segélye tárgyában közöljük, hogy a városi képviselőtestület közgyűlésében elhangzott nyilatkozat a tényekkel ellenkezik. Az eddigi segélyekből egy fillér sem fordíttatott az orgona — egyébként XVIII-ik századbeli műkincs — restaurálására, hanem kizárólag diákjóléti célokra, a menza javára. Hogy tehát egy baráti bizalommal tett nyilatkozatot hogyan lehetett így elferdíteni, előttünk teljesen érthetetlen, bár természetes, hogy a mult jobb évek folyamán a bencés igazgatók az orgona restaurálásának a gondolatával is foglalkoztak. Áz államháztartás rendbehozatala (1931). — Részlet dr. Lázár Andor hasonló cimü röpiratából. — Függöny és ágyterítő anyagok, perzsa, smyrna és kelinianyagok, gobelinek, csipkék mélyen leszállított áron kézimunkaüzletében, Fő-utca 23. Előnyomtatási árak jelentékenyen leszállítva. rr Lőwy bútor nélkül Győr, Gr. Tisza I. tér 5. A vagyonosabb és gondolkozó társadalmi rétegeknek meg kell érteniök a helyzet ken molyságát. Tudják, hogy ha ebből a válság* ból nem tudunk kijutni, akkor a gazdasági iélet folytonos romlása és az ebből eredő nyomorral és munkanélküliséggel kapcsolatos szociális bajok a vagyontárgyak, sőt minden érték megsemmisítését eredményezhetik. így tehát, ha ezeket a szempontokat megfelelő propaganda útján kellőleg megvilágítjuk, valószínűnek tartom, hogy a ma még vagyonosabb osztály ereje teljes megfeszítésével részt fog venni a mentő munkában, amely az alábbiak szerint üzletileg sem lehet káros számára. Azt hiszem, hogy a siker reményével fel lehetne hivni a lakosságot egy olyan összegű kölcsön jegyzésére, mely a múltból esedékes kormányzati tartozások (beleértve az elmúlt év költségvetési hiányát, összesen tehát kb. 360 millió pengő) kiegyenlítésére és a hadikölcsőnök becserélésére elegendő. Nem volna az sem baj, ha teljes sikert nem tudnánk elérni,, mert a részleges siker is akár külföldi kölcsön igénybevételére, akár egy későbbi belföldi kölcsön felvételére lényegesen megkönnyíti a lehetőségeket. ) A kölcsönjegyzés feltételeinek megszabársánál nem szabad elfeledni, hogy ma — bár a pénzintézetek belétállománya kétmilliárd pengő körül van s így mobil tőke is elég nagy* mértékben állhatna rendelkezésre — a lakosság (természetes és jogi személyek) túlnyomó nagyrésze immobilizálva van és készpénzzel nem rendelkezik. így tehát, ha sikert akarunk elérni, lehetővé kell tenni a jegyzést bizonyos esetekben készpénz nélkül is. így pl. elfogadhatónak tartanám a jegyzést a kincstár elleni követelés aiapján (valaki, akinek a kincstár ellen követelése van, ennek

1 átengedése ellenében vagy ennek egy része ellenében kölcsöncimleteket kap), sőt ezen a téren bizonyos kényszerítő rendelkezéseket is lehetségesnek látok, elfogadhatónak tartanám a jegyzést, melynek összegét a jegyző ingó záloggal (értékpapír vagy gabonalombard) biztosítja. Ezek a speciális hitelek kedvező elbánásban részesítendők és kedvező* kamattétel mellett nyújtandók, elfogadhatónak tartanám a jegyzést kellő fedezetet nyújtó jelzálog lekötése mellett is, amely jelzáloghitelt szintén kedvezményes módon kellene szabályozni, elfogadhatónak tartanék bizonyos rövidebb időre (3—6 hónap) szóló részletfizetéses jegyzést is vagy más, a jegyzett összeg valóságos befizetését biztosító módon történő jegyzést. A kibocsátandó kölcsön címletei természetesen pupilláris biztosítékot nyújtó papírok lennének, mindennemű lombardirozási lehetőséggel és tőzsdei forgalommal. Hiszem, hogy kellő előkészítés után, megfelelő propaganda mellett a kölcsönjegy*zés sikerrel járna, ha az állam egyidejűleg legalább is a hadikölcsönök valorizációjáról gondoskodna. Erre vonatkozólag a következő megoldást tartanám lehetségesnek. Illetékes helyről kapott értesülésem szerint a forgalomban levő nosztrifikált hadikölcsönkötvényeknek az értéke a befizetéskor! koronáknak aranykoronára s ezen át pengőre történő átszámítása mellett 560 millió pengő. Ha tehát a hadikölcsönkötvényeket 10o/

o erejéig becseréljük az újonnan kibocsátandó kölcsön kötvényeire, ami azt jelenti, hogy lOo/o-os valorizációt adunk, akkor bármily magas kamatozású legyen is az új kölcsönkötvény, annak évi kamatterhe nem fogja elérni a közgazdasági és jogi szempontból teljesen érthetetlen, u. n. karitatív valorizáció évi költségvetési terhét (tudtommal hat millió pengő). Ez a megoldás tehát az államkincstárra nézve megtakarítást jelentene. A valorizálást azonban még akkor is feltétlenül szükségesnek látnám, ha az áldozattal járna. Tudjuk, hogy a szóbanforgó 360 millióval a kormányzat különféle vállalkozóknak,, szállítóknak, iparosoknak stb. tartozik. Ennek következtében ezeknek a vállalatoknak a vérkeringéséből a hitelezett összegek ki vannak vonva és ezek a vállalatok, ha esetleg valahogy még fenn is tudják magukat tartani., forgótőke hijján vegetálnak, az igénybevett drága hitelek rezsijüket s így termelési költségeiket növelik, további termelésre képtelenekké válnak, lecsökkentik üzemeiket, növelik a munkanélküliséget és a nyomort. Követeléseik megfizetése — még ha az bizonyos részben kölcsöncimletekkel történne is — új vérkeringést hozna a gazdasági életbe, növelné a vállalkozói szellemet, csökkentené a munkanélküliséget, emelni a forgalmat s ezáltal az állam bevételeit. VállaSZ a „Miért léptünk ki az IPOSZ-ból ?" cimü közleményre. A Pápa és Vidéke e hó 10-iki számában az ipartestület jelenlegi elnökének, Schneider Gézának aláírásával személyeskedő támadás jelent meg ellenem. A támadás tónusára csupán azt mondhatom, amit Madách Lucifere: y>Nem adhatok mást, csak mi lényegemé. Az ipartestület ez időszerinti elnöke sem adhatott mást, csak mi lényege. Ez mentségnek lehet mentség, de szomorúnak elég szomorú. Maga a stílus felmentenie attól, hogy érdemben válaszoljak reá, mégis a közönség helyes tájékoztatása céljából kénytelen vagyok a közleményre néhány rövid megjegyzést tenni. Tudott dolog, hogy a Pápai Hírlapnak úgyszólván születése óta belső munkatársa vagyok, s mint újságírónak jogomban áll a közintézmények — amilyen az ipartestület is — működése felett bírálatot mondani. Az ipari ügyekről pedig különösképen van jogom szólani e lap hasábjain, mely alapításától kezdve mindig lelkesen szállt sikra a magyar és a helyi ipar érdekeiért. Ám ha az ipari ügyekkel való hivatásszerű foglalkozásom során néha kritikát is kellett gyakorolnom, legyen tanúm reá az olvasóközönség tábora, hogy bírálatom mindig tárgyilagos volt, s a jogos kritika határait nem léptem túl. Nem akkor sem, amikor »Helyes volt-e kilépni az IPOSz-ból?« cimü elvi fejtegetéseimet papírra vetettem. Az elfogulatlan olvasó még többszörös nagyító üveggel sem találhatna abban olyan részletet, amelyben akár személyeskedésnek, akár rosszindulatnak csak a leghalványabb árnyéka is felfedezhető volna. S hogy mégis bizonyos vihar kelt nyomában, azt nem tulajdoníthatom másnak, minthogy egyesek a vihar tüzét — akinek nem inge, ne vegye magára — mesterségesen igyekeztek szítani, hogy annak lángjánál a maguk kis pecsenyéjét zavartalanul megsüthessék. Még csak egyet: A bárdolatlan Írásművet az »Előljáróság nevében« tették közzé. Volt szerencsém az elöljáróság több érdemes tagjával beszélni, akik a közleménnyel való minden közösséget megtagadtak; közöttük még olyanok is, akik egyébként azon a véleményen voltak, hogy az IPOSz-ból való kilépést cikkemre való hivatkozással a nyilvánosság előtt meg kell indokolni. Nos igen, mert ilyen közleménnyel jóizlésü ember nem vállalhat közösséget. Maradjon az csak osztatlanul az elnök úr kizárólagos dicsősége. N. P.