Pápai Hírlap – XXVII. évfolyam – 1930.

1930-04-19 / 16. szám

x Nem vagyunk szegények. A Mohai Ágnes-forrás kezelősége közli velünk, hogy ezen kiváló hazai természetes ásványvízzel az utóbbi időben végzett kísérletek ismét fényes eredményeket hoztak. Bebizonyult újból, hogy emésztési zavaroknál és főleg a túlságos gyomorsavképződésnél, valamint ennek következményeként fellépő gyomorégési bántalmaknál minő kitűnő hatással bir. A Mohai Ágnes-forrás gyógyhatása mellett elsőrendő asztali viz, borhoz, pezgőhöz elsőrendű. Egyébként a legolcsóbb természetes ásványvíz. Érdeklődők forduljanak a forráskezelőséghez: Moha. Fejérmegye. A férfi nem érti... Irta: Kőrös Andor. Súlyos csönd terpeszkedett a szobán. Csak a rogyásig fűtött kályha búgott s izzó parázsmasszája a félhomályban különös piros fényglazúrral vonta be az újság címlapját, mely a borzalmas vasúti karambol halottainak pontos névsorát közölte. Közöttük volt Nagy János is. A fiatal asszony csak ült, ült s bámult be a tűzbe; férje ökölre támasztott fejjel könyökölt az asztalon s olykor, fejét rázva, felfelhümmögött, jelezve, hogy irtózatosan hatott s hat rá barátjának sorsa. Könnybeborult szeme rettenetes vádbeszéd volt a sors ellen. Ezért kellett hát szegény katonapajtásának hazakerülnie a nyolcéves orosz fogságból, tegnap reggel, hogy délután Budapest és Győr között hibás váltóállítás miatt kimúljon!... Ezért harcolta végig a világháborút s menekült meg ezer, tízezer halálveszedelemből!... Feleségére nézett. Tiz év óta él vele már boldog házasságban. Pongyolája alatt megsimogatta az asszony fehér karját s érezte, milyen hidegen remeg ki tenyere alól a simabőrü puha végtag... — No, fiacskám, — vigasztalta, — hiszen rettenetes... igaz... de nézz engem: nekem Nagy János kebelbarátom volt, kenyerespajtásom, együtt szenvedtem vele három évig a harctéren, — te viszont csak tegnap ismerted meg s alig láttad egy félórahosszat. Az asszony összerezzent. Félóra?.., Kellett is ahhoz egy félóra! Egy félperc se! Csak egy pillahúnyás. Vagy még annyi se... Félóra?... Hogy is történt? Ott ült, ott, ott, abban a fotelban. De nem: előbb belépett, férjével összeölelkezett s a két férfi, elragadtatva a viszontlátás örömében, megcsókolta egymást. Azután szembekerültek ... Férje így szólt: — Nagy János, a legjobb barátom — és a fiatalemberre mutatott. Erre Nagy János kissé meghajolt, keze fölé dült és konvencionálisan megcsókolta, könnyedén, alighogy érintve bőrét forró szájával. Azután kiegyenesedett Nagy János, ránézett, s azt mondta... De hát az már nem is fontos. Mindegy, mit mondott. Ránézett. Ez történt tegnap délután, semmi egyéb. — Te, — állt fel az asszony Jiirtelen elhatározással s egyre a tűzbe bámult, — meg kell neked mondanom!... Most már pláne!... — Mit kell megmondanod, édes fiam? — Azt, — nézett az urára, — hogy hűtlen -voltam hozzád. — Anna! — hördült fel a férfi és felugrott, mint akit kígyómarás ért. — Mit csináltál?! Az előbbi súlyos csönd, mintha hegedühúrrá változott volna, egyre feszült, feszült. Valahol valami megropogott. S az asszony szája, a vonó, megmozdult: — Megcsaltalak ... Talán egy száraz bútor pattant előbb. Vagy az óriáshegedüvé változott levegő ropogott, mikor a pattanásig feszült csönd húrját az asszony szája megérintette. »Megcsaltalak.« Ez a szó olyan valószínűtlenül hangzott, hogy lehetett volna egy megérintett húr hangja csakúgy, mint egy bútor reccsenése. Ki mondja, hogy szó volt? Lehetett érzéki csalódás is, hallucináció, — Isten tudja, mi... A férfi, süketséget színlelve, közelebb hajolt, mire a sápadt asszony megismételte a szót, amit a másik úgy szeretett volna roszsziul érteni. — Kivel?! — fuldoklott a kérdés. — Anna! Kivel?! — Jánossal... — Kivel?! — s a férfi szeme karikára tágult. — Nagy Jánossal. — Jánossal?! Anna! — csapta össze kezét a férfi. — Megőrültél? Jánossal, azt mondod, akit tegnap délelőtt még nem ismertél s aki nyolcéves fogság és egy félórai látogatás után, msly utóbbin jelen voltam, vonatra szállt, hogy tovább utazzék szülővárosába?! Az asszony bólintott, hogy vele, s az ura, idegorvost emlegetve, már-már kétségbe kezdett esni, mikor nyilt az ajtó: Anna nyitotta ki és utánozta, hogyan is történt a dolog tegnap. Megjátszotta Nagy Jánost és magát s közben halkan beszélt: — Ti megcsókoltátok egymást és ő itt állt, én meg itt, te bemutattad, ő kezetcsókolt és rámnézett... én meg rá ... — Na és? Egymásra néztetek. — Na és akkor, — folytatta az asszony,, — akkor volt a lelkünknek egy közös pillanata ... A férfi kissé közelebb hajolt. — Micsodája? — Te most azt hiszed, hogy megőrültem. Ugy nézel rám. Pedig volt egy kézzelfoghatatlan, néma és — bocsáss meg — szent közös pillanatunk! Volt! Vagyok olyan bátor és büszke, hogy bevalljam. A szeme belémmerült... pillanat?... óh, tán egy tizedpillanatig" se tartott... itt éreztem a szemét... itt valahol a torkom és tarkóm között... az értelmem mögött... — No és? — sürgette a férfi. — Ezek szavak. — Ez a valóság, barátom ... — De hát... ez őrült beszéd ... — Ah — vágott közbe az asszony, — te azt képzeled, hogy csupán testi hűtlenség van? — Mit beszélsz ... Anna ... — Nem érted? Éppen ez a baj! Ki nem érti ezt: te vagy a férfi? — A férfi, Anna! — kacagott a férfi. — A férfi nem érti! — H^t nem akarsz elválni tőlem? —• nézett rá az asszony. — Nem tartasz hűtlennek, bűnösnek? — Elválni! Ugyan Anna, bolond beszéd! — és csak úgy dűlt a férfi szájából a lavinaszerű, jóizű kacagás. — Hűtlenség! Bűn! Nagy szavak. Oh, milyen naiv asszony vagy te, Annám, és milyen ártatlan ... S mint egy gyerekes badarságot, egy könnyű kézlegyintéssel elintézte az egész ügyet. Felemelte az újságot és újra elolvasta fennhangon a halottak névsorát. Mikor Nagy Jánoshoz ért, így szólt: — Kár érte. Ügyes és okos fiú volt. Még sokra vihette volna. Hangjában azonban a részvétnek és szánalomnak már csak az árnyéka tétovázott. sütőporból készült sütemények. Kérje minden füszerkereskedésben most megjelent, 148 receptet tartalmazó, szines képekkel illusztrált dr. Oetker=féle receptkönyvet. Ára 30 fillér.