Pápai Hírlap – XXV. évfolyam – 1928.

1928-04-07 / 14. szám

PAPAI HIRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. szám. Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefon 131. szám Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Banálisnak, az igaz vallásos érzéssel össze nem férőnek mondják némely egyházi férfiak azt a szokást, mely a nemzet sorsát és életviszonyait a nagy összeomlás óta oly szeretettel, annyi vigasztalást kereső áhítatta! kapcsolta össze a hit nagy dolgaival, misztériumaival, csodatényeivel. Olyasféle nézetüknek adnak kifejezést, mintha ezzel a legszentebb, legmagasztosabb mintegy profanizáltatnék s a legdicsőbbet egyenlősíteni akarnók saját összehasonlíthatatlan törpeségünkkel. Sokallják már a „nemzet Golgotájának", a „kínok keresztjének", „a krisztusi feltámadásnak" emlegetését, illetve azt az örök allegóriát, mely mindezt folyton hazánk sorsára, nemzetünk jelenére és jövőjére vonatkoztatja. Őszintén szólva: ámulva állunk az ily értelmű megnyilatkozások előtt s az az érzésünk, hogy ezeket csak a mindenképpen újat mondani akarás vágya sugallhatta. A hit — hitünk szerint — vigaszul adatott az emberiségnek s ha személyes életünk ezer kínja és gyötrelme közepette senki sem veheti el tőlünk az édes menedéket, melyet a Krisztus keresztjében, halálában, feltámadásában, megdicsőülésében találunk, mért akarnak ettől egy egész hívő nemzetet megfosztani? Olyan életet, aminő a krisztusi, minden összehasonlítás csak dicsőbbé, fényesebbé^ utolérhetetlenebbé tehet. Ésszel fel nem fogható, szemmel meg nem látható magasságban lebeg előttünk a példa, az örök, az isteni, melynek nyomán, ha botorkálva, ingadozva is járni egyetlen vigaszunk, egyetlen reményünk, egyetlen boldogságunk. Hit emberei, ne akarjatok tehát bennünket megfosztani a hittől! Pótadótalan létünknek valószínűleg befellegzett. Legalább is nagyon valószínűtlennek tartjuk, hogy pótadó nélkül bírjuk ki azt a terhet, amit az államrendőrség költségei 20%-kának a városokra áthárítása jelentene számunkra. Igaz ugyan, hogy ez ellen a terv ellen az összes városok debacchálni készülnek, de mi a jobb reményében a rosszabb eshetőséghez kívánjuk ezúttal reflexióinkat fűzni. Tegyük fel tehát, hogy csakugyan ránk zúdul ez a teher, amelynek összegét számszerűleg ma nem tudhatjuk, de amely nagy kínnal egyensúlyozott mérlegünket biztosan fel billenti, akkor úgy-e bár az a helyzet áll elő, hogy felülről, ahonnan mindig a takarékosságot prédikálták és ennek ellenőrzésére gúzsba verték egész büdzsé-jogunkat, mondom, felülről, hatalmi paranccsal tesznek bennünket pazarlóvá akkor, mikor saját legvitálisabb szükségleteink kielégítését vontuk meg magunktól. Részünkről ugyan ezt sohasem helyeseltük. Szégyenpír futotta el arcunkat, mikor azt hallottuk, hogy bármely irányból iparkodjék valami jármű városunk felé, mindaddig jó úton jár, amig oda nem ér, ahol már a város köteles az utat gondozni. Itt következik a kátyúk végtelen sora, amig fel. nem vergődik végre az aszfaltmakadámra. És ezenkívül hány és hány szükségletünk van még, minek kielégítését a ránkkényszerített krajcároskodás akadályozta meg! Ez az állapot hiszen amúgy is tarthatatlan volt, de a felülről ránk rovandó teher hamarabb meggyőz majd bennünket arról, hogy egy városnak, ha városként élni akar, áldozatoktól nem szabad visszariadnia. Dolores De 1 Rio Pápa város Tüdobeteg=Gondozó és Segélyző Intézete. Csendben, zajtalanul, az elébe tűzött emberbaráti célokhoz méltó komolysággal teljesíti feladatát városunk Tüdőbeteg-Gondozó és Segélyző Intézete. Sokan tán nem is tudnak létezéséről, pedig munkássága a legnagyobb figyelmet és támogatást érdemelné meg. Mert lehet-e magasztosabb feladat, mint küzdeni korunk betegsége, a nem minden ok nélkül „morbus Hungaricus"-nak, magyar betegségnek nevezett tüdővész ellen, amely — sajnos — ép úgy pusztít városunkban, mint az ország egyéb részeiben. S hogy ezt a küzdelmet miként folytatja a Tüdőbeteg-Gondozó Intézet, arra elég legyen felsorakoztatnunk 1927. évi működéséről szóló következő adatokat: Tartottak a tüdőbetegek számára dr. Lázár Ferenc orvos vezetése és Köttbaum Adél gondozónő segédkezése mellett hetenként négy rendelést: hétfőn, kedden, csütörtökön és szombaton délután V

23 órától 4 óráig. A mult év folyamán jelentkezett 190 új beteg éspedig 7 évnél fiatalabb 15 férfi, 13 nő; 7—18 évig 28 férfi, 39 nő; 18 évnél idősebb 35 férfi, 69 nő. A betegség foka szerint a jelentkezők megoszlása a következő volt: negatív lelet volt 45, elsőfokú tüdővészben szenvedett 94, másodfokú volt 35, harmadfokú 17 beteg. Az elmúlt év folyamán a rendelőórákon 1696 esetben végeztek orvosi vizsgálatot. A betegek az Országos Betegápolási alap terhére ingyen kaptak és kapnak gyógyszert. Rendszeresen végeznek diagnosticus (vizsgáló) és gyógyító oltásokat. Az intézet orvosa lehetőleg minden úi beteget meglátogat a lakásán, hogy meggyőződést szerezhessen a betegek lakás- és egyéb szociális viszonyairól. Az intézet gondozónője pedig rendszeresen látogatja a betegeket (az elmúlt év folyamán 1186 esetben), amikor figyelmét arra is kiterjeszti, hogy a család nem szorul-e segélyezésre. A segélyezésre szoruló betegeknek az 1927. év folyamán 10.000 liter tejet osztottak ki, napi V

2—1 literes adagokban. A mult év folyamán 500 beteget tartottak nyilván, az idén pedig már eddig is 600 beteg szerepel a nyilvántartásban. E rövid ismertetés is meggyőzhet mindenkit arról, hogy a Tüdőbeteg-Gondozó Intézet milyen áldásos munkásságot fejt ki tüdőbajos embertársaink megmentése érdekében. Viszont arról is meggyőzhet mindenkit, hogy az intézet a leghathatósabb pártfogásra érdemes, mégis — sajnos — azt kell tapasztalnunk, hogy a hatóság, amelynek elsősorban kellene az intézet támogatására jönnie, vajmi mostohán bánik el vele szemben. Még a rendelőórák megtartására sem gondoskodott számára alkalmas helyiségről. Az intézet a munkásbiztosító pénztár rendelőjében kénytelen meghúzni magát, ami ellen nemcsak magának a tüdőbeteg-gondozónak, de a munkásbiztosító pénztárnak is a leghatározottabban tiltakoznia kellene. A munkásbiztosító rendelőjének váróhelyisége ugyanis össze-vissza 10—12 • m. terjedelmű, ebbe a szűk helyiségbe zsúfolódik össze délutánonként 30—40 tüdőbajos ember, akik a rendelőt felkeresni szokták. Hiszen ebben a szűk, fertőző bacillusoktól telített atmoszférában a betegek valósággal megfertőzik egymást, s aki hajlamos, itt igazán megszerezheti magának a tüdőbajt. S ugyanabban a helyiségben, amelyben délután gyülekeznek és óraszám tartózkodnak a tüdőbajosok, másnap reggel 8 órától délután 2 óráig gyülekeznek össze a munkásbiztosító pénztár ambuláns betegei, kitéve egyéb betegségektől megtámadott, könnyebben inklináló szervezetükkel a tüdővész fertőző baciilusainak. A közegészségügy nevében kérdezzük: szabad ezt az abszurd állapotot csak egy percig is tovább tűrni ? Nem első kötelessége-e a városi hatóságnak, hogy a Tüdőbeteg-Gondozó Intézet számára mielőbb az ő speciális céljainak megfelelő rendelő-helyiségről gondoskodjék? Ezt magának a munkásbiztosító pénztárnak is követelnie kell, mert nem tűrheti, hogy ambuláns betegei esetleg a tüdővész bacillusaival fertőztessenek meg. A LEGSZEBB CAKMEW Az intézet buzgó orvosa, aki át van hatva annak a tudatától, hogy a magyar nép megmentése érdekében milyen fontos szerepet töltenek be a tüdőbeteg-gondozó intézetek, mindent elkövet, hogy a pápai tüdőbeteg-gondozó intézet minél eredményesebben működhessen az emberbaráti és nemzetmentési nagy cél érdekében közre, de kezei kötve maradnak, hogyha az intézet számára megfelelő helyiséget nem kap. Itt pedig olyan helyiségre gondolunk, amely nemcsak a szorosan vett rendelések lebonyolítására volna alkalmas, hanem tágas udvarával, esetleg kertjével, pormentes, jó levegőjével mint gyógytényező is közre hathatna és a nyári időszakban fekvőkurára is alkalmas lehetne. Nem kellene ennek a helyiségnek a város központjában lennie, lehetne az bármelyik külvárosban is, a fő az, hogy a célnak minél jobban megfeleljen. A tüdőbajosoknái, környezetükre való tekintettel is, rendkívüli fontos, hogy hozzátartozóiktól lehetőleg elkülönítve legyenek. Ha olyan épületet kaphatna a Tüdőbeteg-Gondozó Intézet, amelyben a melegebb évszakokban, különösen az odahaza egy szobácskával rendelkező, szegény betegek naphosszat ott tartózkodhatnának, nagy lépéssel haladna előre a tüdőbetegségek megelőzése, mert hisz tudjuk, hogy a tüdővész fertőző betegség, amelyet kellő óvatosság és védekezés hiányában maguk a betegek hordanak szét. Bizton hisszük azt is, hogy ha a város a kezdeményező lépéseket megtenné a tüdőbeteg-gondozónak megfelelő helyiséggel ellátása érdekében, a kormány sem tagadná meg a maga segítségét, s megfelelő módon sietne a város támogatására. Amidőn tehát e helyen felhívjuk a TüdőÁ Gőz= és Kádfürdő e hó 8—9=én, a húsvéti ünnepek alatt zárva lesz.