Pápai Hírlap – XXV. évfolyam – 1928.

1928-12-22 / 51. szám

KÉRJE ATÜSZERKERESKEDESBEN A MOST MEGJELENT, , 148 RECEPTET TARTALMAZÓ, r SZÍNES KÉPEKKELILLUSZTRALT D= OETKERFÉLE RECEPTKÖNYVET ÁRA 30 FILLÉR A gőgös ifjúság. Irta: Kőrös Andor. Alig hogy megállt a zsúfolt vonat, gomolygó párarongyokba burkolt embercsomók rohanták meg a vagonokat. A farkasordító éjszakában recsegni rémlett alattuk a pályaudvar aszfaltozott perronja, mint a beszakadó jég. Rákon úr foltot törült a kupéablak izzadásába s kinézett. — Komárom — hallatszott tompán a kiáltás, azután csönd ölelte körül a budapesti személyvonatot. Csak néhol csattant még egyet * Pullmann-kocsik zömök ajtaja s megszűnt a mozgalom. A másodosztályú fülke három utasa, akikkel Rákon úr együvé került, ülve aludt, verejtékfürdőben, nyitott szájjal, hörögve. Viaskodtak álmukban a gőzfűtés torokszárító forróságával. Rákon úr visszaült a helyére, a folyosó melletti ablakhoz. Oldalpillantást vetett az üvegre s fakó foltokban meglátta magát, az elegáns Rákon urat, az ellenállhatatlant, ősz hajával, monoklijával, akin a városbeli szépasszonoyk rajtafelejtik a szemüket, holott tudják róla, hogy már nem mai gyerek: ötven éves. Most egy fiatal, egész fiatalnak látszó férfi lépett a kupéba s a két üres helyre mutatott, hogy szabad-e? A folyosóról valaki utána kiáltott: — Van ott hely, Subák úr? Rákon úr biccentett. Erre a fiatal férfi, akit Subák úrnak szólítottak, azt mondta: — Van kettő — és előre engedett egy csinos asszonyt s leültette Rákon úrral szembe, ő maga a Rákon úr melletti helyre dobott egy kis toalett-táskát s elnyomott egy mélyről fakadó ásítást. Egész lényéről lerítt a szörnyű kimerültség. Rákon úr megigazította monokliját. A vonat puhán megindult. Az új utasok lerakták télikabátjukat s miután az asszony behúzódott az ülésbe, Subák kiment a folyosóra. — Siheder — gondolta Rákon úr s kinézett utána. Egy kis társaságot látott körülötte. A neve is valahogy egész sihederes: Subák. Kihivóan kezdte figyelni az asszonyt. A szabályos babaarc mögé akart nézni, de a nő szeme lent révedezett a kupé pádimentumán. Csak gubbasztott a merevhátu ülésen s testéLEGSZEBB KARÁCSONYI AJÁNDÉK A raaiíra nek fáradt mozdulatlanságán látszott, hogy nincs ínyére a heiyzet. Félperc múlva Subák visszajött s álmosan megállt a kupé ajtajában. Darabig nézte az asszonyt, aztán lenyúlt a kezéhez s apásan megveregette. — Álmos vagy, fiam? — kérdezte. Az asszony bólintott. — Fogsz tudni aludni ülve? — Nem. — Pedig sehol nincs fekvőhely. Ülve kell aludnod. Az asszony jiem szólt, csak megint bólintott s finoman rajzolt szája szegletén kelletlen mosoly suhant el. Subák belépett a helyére, közben térdenrugta Rákon urat. — Bocsánat — mondta s még dohogott valamit orra alatt a szükreszabott kupé miatt. Leült és alváshoz támasztotta fejét, aztán megint megérintette az asszony kezét. — Próbáld odatenni a fejedet a plüssvánkoshoz, itt a zsebkendőm, terítsd rá, próbálj te is aludni, fiam. A többiek még rosszabbul utaznak. Rákon úr oldalra nézett. Most összetalálkozott a szemük, Rákon uré és Subák uré s Rákon úr, ahogy irva vagyon, kaszinóképesen és párbajkódexesen keményre fogta pillantását, de Subák átengedte magán a kötekedő tekintetet, mint a szita a vizet. — Megengedi, kérem — kérdezte udvariasan —, hogy hidegre állítsam a fűtést? — Tessék — mondta Rákon úr röviden. Subák biccentett s a következő pillanatban sisteregve futott ki a gőz a kupé csöveiből. Álmosan zakatolt a személyvonat. Néha mégis & tegjoöDök! KAPHATÓ : SSNGER VARRÓGÉP RÉSZVÉNY-TÁRSASÁG PÁPA, KOSSUTH LAJOS UTCA 30. úgy rémlett, megáll, mert nincsen benne szusz. Csak éppen gurult valahogy a síneken. Subák ólomsúlyu fáradságot érzett. Ahogy oldalra hajtotta fejét, ködös fátyol terült szeme elé s agya nyomban az álom zsongását intonálta. De nem engedte át magát az eszméletíenségnek. Bár az idő értelme^ valahogy meglazult benne, pillanatok, percek és órák egybemosódtak, mégis látta félighunyt pillája alól feleségét s maga mellett az elegáns, középkorú utast és sejtette, hogy valami lesz. Féleszmélettel aludt már, féleszmélettel szomszédját figyelte. Rákon úr megérezte, hogy Subák ébrentartja magát. A vonat megint állt. Messziről, egyik szerelvény tehervagonjából, hosszú, mély bőgés bontotta meg a zsibbadt csöndet. — Meee — hallatszott fájdalmasan. Subákné felemelte fejét. Fülelt. — Meee... > — Viszik szegényeket a vágóhidra — mondta Rákon úr s hangja majd belefulladt torkába. Mindenre készen villant szeme szomszédjára. Subák félszemmel visszapillantott. — Szegény állatok — folytatta Rákon úr s megint az asszonyt nézte, mint előbb. — Nem tudják szegények, hogy az emberek hova viszik őket. — Szegény kis borjuk — szólt az aszszony halkan. Rákon úr élénken, felvillanyozva mélyítette a témát: — Ja kérem, a létfentartás ... — Az emberek gyilkosok — mondotta az asszony határozottan. — Megölik a szegény kis borjúkat. — Megölik kérem. Elég csúnya dolog ez tőlük. — Gyilkosság. — Kegyed vegetáriánus, nagyságos ,aszszonyom ? — Igen, az uram is az — és Subákra mutatott. — Az ura? — kérdezte Rákon úr halkan. — Igen. — De hús azért kell, kérem — folytatta kisvártatva Rákon úr. — A munkásnak kell hús. Miről éljen? Kérem, az én soproni gyáramban, gyárigazgató vagyok Sopronban, közel ezer ember dolgozik. Ezek nem élhetnek spenótról. Ezeknek hús kell, jó kell lakniok. — Mégis gonoszság — felelte Subákné. A drága kis ártatlan borjúkat megölni... Rákon úr egy oktávval mélyebb hangon mondta: — Milyen jó szíve van, nagyságos aszszonyom — és összeszorult szívvel nézett Subákra: na most!... De az csak figyelte őket félighúnyt pillája alól és felülről: nagyon magasról, gőgös biztonsággal. Nagy, kerek mosoly ült lelkére s nagyon sajnálta a gyárigazgatót.